Tóth Krisztina és a magyar politikapornó

február 25., csütörtök 6:00

Az utóbbi napokban újra vita indult arról, milyen irodalmi műveknek kellene szerepelniük az iskolai kötelező olvasmányok között, miután Tóth Krisztina egy interjújában megjegyezte, hogy szerinte Az arany embert nem kellene olvastatni a gimnazistákkal. Az alábbi posztban Szabó Borbála író, műfordító, dramaturg fejti ki gondolatait a témával kapcsolatban.

Na, most aztán örülhetünk mi, írók! Végre irodalomról van szó a közbeszédben!

Sőt, mi több: botrány van az irodalom körül. Újra és újra. Egyesek könyveket darálnak, mások írónőket darálnak, akik könyveket minősítenek. Nagyszerű, ezek szerint ennyire égető kérdés nekünk, magyaroknak, 2021-ben az irodalom?

Jaj már, nehogy komolyan vegyék! Csak viccelek, természetesen. Ha az irodalom tényleg fontos lenne, akkor ilyesmik lennének a hírportálok címoldalán:

„Nem hiszed el, milyen csodát művelt tegnap Kazuo Ishiguro az E/1-es elbeszélői pozícióval!”.

Vagy:

„Leesik az állad, ha elolvasod, milyen gyönyörű rímet használt új versében Kemény István!”

„Felrobbant az internet: kiderült, hogy Gion Nándor regényei még ma is durván hatnak az olvasóra!”

De a hírportálok címoldalán nem ilyesmik vannak. Hanem pár napja ez a hír az, ami mindenkit felkavar:

„Tóth Krisztina kivenné a kötelező olvasmányok közül az Aranyembert (sic!) és a Bárány Boldizsárt”

Ezek szerint nem az irodalom – hanem speciálisan a kötelező irodalom kérdése mozgatja meg az embereket? Vajon miért? Pedig esztétikai értelemben elég furcsa egy kategória ez: semmiképp sem hangzik pozitívan a jelző, inkább kellemetlen képzeteket kelt. A neve alapján csak valami fárasztó, unalmas dolog lehet! A kötelező irodalom nem az élő irodalom, nem az, amit itt és most olvasunk. A kötelező irodalom muzeális kincsünk: abban mindenki egyetért, hogy rendkívül értékes, de azért inkább ládában tartjuk. Talán jól sejtem, hogy Jókai Az arany ember-ét hősiesen védelmezők közül is csak kevesen hordják nap mint nap a táskájukban a művet és olvasgatják a villamoson.

Képkocka a Jókai regényéből készült 1962-es filmből (rendező: Gertler Viktor)

De akkor mégis miért olyan fontos nekünk Az arany ember, hogy agyvérzést kapunk miatta a billentyűzet előtt?

A válasz egyszerű: semmiért.

Az arany ember nem fontos nekünk.

Csak a politika fontos nekünk.

Az a helyzet, hogy a magyar embernek mindenről csak az jut eszébe. Olyanok vagyunk, mint a szexfüggők. Legyen szó pénzről, társadalmi szerepekről, vírusról, épületről, irodalomról – de még a szexről is csak az jut eszünkbe. Mert a politika minálunk a pornónál is pornóbb. És bármilyen ürügy jó nekünk, hogy újra perverzkedhessünk. A gyűlölet tárgyat keres.

Hát így csöppent most Az arany ember is Pilátusként is az országos politika-pornófilmbe. A jelen botránynak az a külön érdekessége, hogy a harcban álló felek közül egyik sem tette magáévá Tóth Kriszta véleményét, miszerint Az arany ember és a Bárány Boldizsár című irodalmi műveknek nincs helyük az iskolai kötelezők között, mert torz és túlhaladott női szerepeket mutatnak be. (Jókainál Tímea, a feleség bár gyűlöli, de alázatosan szolgálja urát, a másik nőalak, Noémi pedig egy lakatlan (?) szigeten él illegálisan, szintén alázatos, mindig üde és szexre kész. Szabó Magda Bárány Boldizsár című meséjében pedig Bárány apuka családon belül erőszakban részesíti feleségét és gyerekeit.).

Az várható volt, hogy a magukat konzervatívnak nevező (nevezzük mi is így őket, de közben tartsuk észben: a politikapornóban az ideológiák csak szexi álnevek!) sajtó „Tiltsák be Az arany embert, mer« nem genderkonform” címmel közöl véleménycikket (Magyar Nemzet), amelyben az írónőt „kultúrbalos eszmék szolgálólányá”-nak nevezi, a Mandiner hetilap kommentelője lekommunistázza őt („úgy gondolkodik, mint a sztálinista zsdanovi szocialista realizmus komisszárjai”), mások kapálni küldik. De az már meglepőbb, hogy a facebookon a liberális (álnév!!!) kommentelők is csúnyán nekiestek. Finom értelmiségiek nevezték őt hirtelen buta ideologétának, kérdőjelezték meg nőiségében, és volt aki egyszerűen egy életre „leírta” és istenbizony nem vesz tőle több könyvet, más meg egyszerűen csak szeretné fejbekólintani, hogy végre észhez térjen.

A „jobboldal” a magyar kultúrkincset kezdte rettegve félteni a veszélyes kommunista feministától, a „baloldal” pedig a művészet-esztétikai gondolkodást a PC-diktátortól (akik nem ők maguk különben…? micsoda bájos zűrzavar!).

Valójában persze mind csak a politikapornóban vezetik le a feszültséget egy fárasztó munkanap után.

Persze nagy múltja van az irodalmi művek erkölcsi szemüveggel való vizslatásának nálunk: Horger Antaltól a mai kommentelőkig, akik Varró Dani konektoros költeménye mellett nemrég éppen Tóth Krisztina pitbullos versén hergelték magukat, rengeteg esetben értette félre a nagyközönség az irodalmi műveket.

De hát legyünk őszinték, valahol mélyen jogos a kérdés: teljesen különválasztható-e az irodalom az erkölcstől? Hiszen az irodalom szavakból áll, a szavak pedig a valóságra vonatkoznak – sokkal konkrétabban, mint például a zenei hangok, ezért van az, hogy dallamok miatt ritkábban tör ki erkölcsi botrány –, történetet mesélnek, amelyekben emberek szerepelnek. Az emberek tetteit pedig óhatatlanul erkölcsileg is megítéli az olvasó. És a fejében ilyenkor néha összekeveredik a szereplő személyisége az író személyével, véleménye az írói állásfoglalással – és hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, néha az is előfordul, hogy az író maga is összekeveri a szereplője véleményét a sajátjával. Ilyenkor az író prédikál és tanít ábrázolás helyett, ami általában nem tesz jót a művészi minőségnek. (Nem szeretnék ezért kapálni menni, de éppenséggel Az arany emberrel kapcsolatban is felmerülhet ez a vád, hogy tartalmaz bizonyos önigazoló, tanmeseszerű elemeket – jobb indulattal „önéletrajzi ihletés”-t.)

Magyarországon érdekes módon az irodalomoktatásnak – és emiatt az irodalomértésnek is – van egy történeti vakfoltja: a nemzeti ébredés korszaka, a XIX. század. Minden más korszak művészetét képesek vagyunk tágabb kontextusban nézni, de Petőfi kora szent és sérthetetlen. A Himnusz nem egy vers. Hanem a magyar ember nemzeti érzéseinek alfája és omegája. A Szózatnak minden sora úgy igaz, ahogy van. Akinek nem tetszik, az nem magyar ember. (Kedves barátaink, egy holland-magyar házaspár kisfia meg is szenvedett ezzel az iskolában. Irodalomórán felvetette, hogy neki nem biztos, hogy Magyarországon lesz majd a sírja, ezért nem tud kezeskedni, ugyanis már a bölcsője is két helyen ringott, Hollandiában és itt. A magyartanárnő őrjöngött, és kijelentette, hogy a gyerek nem érti a verset.)

Ez a gondolatmenet messzire vezet – egyenesen ide, ahol most vagyunk -, a „nemzeti kérdés”-hez, amely mindkét politikai oldalunk gondolkodását végzetesen meghatározza. Az egyik fél úgy gondolkozik, ahogy a tanárnő az előbbi történetben: akkor vagy magyar, ha reformkori módon értelmezed a hazaszeretet fogalmát, különben húzz el a szép magyar hazából. A másik csapat ezt felháborodottan elutasítja, gyilkos indulattal diktátorozza és hülyézi le az előbbieket. De végülis egyik oldal sem tekinti a Reformkort annak, ami: történelmi, irodalomtörténeti korszaknak, a Szózatot pedig egy versnek.

És most akkor vissza is kanyarodtunk a kötelező olvasmányokhoz. Nagyon fontos lenne, hogy feltegyük végre ezeket az ijesztő kérdéseket, úgy mint: jó vers-e a Himnusz? Jó könyv-e az Egri csillagok? Kell-e nekünk Az arany ember?

Aztán meg is kellene válaszolnunk őket, de nem habzó szájjal, gyűlölködve, hanem őszintén és bátran.

Mert ahogy egy pornófilmtől nemigen várhatunk értelmes történetet – úgy a politikapornó sekélyes műfaja sem engedi, hogy valódi vita folyjon irodalmi hagyományainkról. Vagy úgy általában bármiről.

Szabó Borbála