Ész és szív nélkül a járványban

március 31., szerda 8:35
Fotó: Orbán Viktor/Facebook

Keddre Magyarországon több mint kétmillió ember kapta meg legalább az első, koronavírus ellen védő oltását. Az Európai Unióban kiemelkedően jó számot a kormány vörös szőnyeggel fogadta, és emeletes tortával köszöntötte. A méltó ünneplés érdekében még az aznapi járványügyi statisztikákat is késleltetve közölték, és Orbán Viktor a messzi Üzbegisztánból is gratulált önmagának a szép sikerhez.

Ez az eredmény ugyanis tényleg szép siker, az időnként döcögve, de azért szépen haladó oltási program megérdemli a dicséretet, és talán még egy kis szolid ünneplést is.

Nagyot nem, mégiscsak egy olyan pillanatban vagyunk, amikor naponta meghal egy kisebb falunyi magyar, és az egész világon nincs még egy ország, ahol népességarányosan olyan magas lenne a mortalitás, mint nálunk.

A kétmilliós oltási álomhatárt éppen egy nappal azután sikerült átlépni, hogy az ország elért egy másik mérföldkőhöz: meghalt a járvány húszezredik áldozata. A hivatalos statisztika szerint annyit tudni róla, hogy férfi volt, 71 éves, és nem volt ismert alapbetegsége. Ezt a 71 éves férfit minden bizonnyal elsiratták a szerettei, de több mint húszezer sorstársához hasonlóan ennél többet ő sem kapott a hazájától.

A világban máshol a járvány áldozatainak mind a politikai vezetéstől, mind a társadalomtól több jut ennél. Olaszországban félárbocra eresztett zászlók, egy perc néma csend, a 100 000 halálos áldozat emlékére pedig egy kisebb erdő ültetése voltak a közösségi megemlékezés részei. 100 000 olasz halott egyébként annyi, mintha Magyarországon 16 000 ember halna meg.

Hasonló megemlékezések voltak mindenhol Nagy-Britanniától Amerikáig. Amikor februárban az utóbbiban meghalt a járvány félmilliomodik áldozata, Joe Biden elnök arról beszélt, hogy „nemzetként nem fogadhatunk el ilyen kegyetlen sorsot. Nem lehetünk érzéketlenek a gyásszal szemben (...) Ma arra kérem az amerikaiakat, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk azokra, akiket elveszítettünk, és akiket hátrahagytunk”.

Egy hónappal korábban Nagy-Britanniában lépték túl a 100 000 halálos áldozatot. Boris Johnson újságírók előtt többek közt azt mondta, hogy „mélyen sajnálok minden elveszített életet, és természetesen miniszterelnökként én vagyok a felelős mindenért, amit a kormány tett”.

Magyarországon ilyen szavakat, együttérzést, megemlékezést csak civilektől, ellenzéki politikusoktól láttunk-hallottunk. Budapest elnémult egy percre, a DK még decemberben 6000 fekete zászlóval emlékezett az akkori áldozatokra, a Momentum gyertyát gyújtott. Szerény események voltak, de legalább tudomást vettek arról, hogy ami Magyarországon az utóbbi 12 hónapban történt, nem csupán valami absztrakt esemény, hanem egyéni tragédiákból összeálló olyan tömegkatasztrófa, amilyet korábban nagyon kevés ma élő magyar élt át.

A kormány ennek ellenére nagyon ügyel arra, hogy megrendültségnek, együttérzésnek a szikráját se mutassa. A hétvégén az egészségügyért is felelős miniszter, Kásler Miklós hazudozott arról egy tévéműsorban, hogy minden rendben a magyar kórházakban. Orbán Viktor novemberben nem volt hajlandó egy perc gyászszünetet tartani a parlamentben a járvány áldozatainak emlékére, februárban pedig már csak a DK statisztikai képességein élcelődött, amikor az országgyűlésben szembesítették azzal, hogy milyen sok a halálos áldozat Magyarországon.

A járvány kezdete óta a kormány nagyon figyel arra, hogy semmi se zavarhasson bele a hivatalos kommunikációba. Ezért nem lehetnek újságírók az operatív törzs napi „sajtótájékoztatóin” és a heti kormányinfókon, ezért nem engednek senkit az egészségügyi intézmények közelébe. Az, hogy naponta meghal 200-300 ember, csak a koronavirus.gov.hu napi jelentésében van feltüntetve, de ott is csak úgy mellékesen ejtik el az olyan ünnepelhető, de semmitmondó adatok között, mint hogy 12 hónap alatt hányan élték túl a koronavírus-fertőzést.

A járvány áldozatainak nem lehet neve, nem lehet arca, a családok, barátok szenvedése nem jelenhet meg sehol. Bármilyen megemlékezés, empátia, emberi gesztus a hatalom részéről potenciálisan érzékenyebbé tenné a választópolgárokat, az érzékenység pedig szolidaritáshoz, ne adj’ isten a tragédia felelőseinek felkutatásához vezetne.

Tavaly májusban akkor készítettem interjút Karácsony Gergellyel, amikor a kormánypropaganda folyamatosan azt sulykolta, hogy az ő hibájából haltak meg sokan egy budapesti idősotthonban. Megkérdeztem tőle, hogy nem kellene-e bocsánatot kérnie azoktól az emberektől, akik rábízták a hozzátartozóikat egy fővárosi fenntartású intézményre, ahol aztán nem vigyáztak eléggé rájuk. A főpolgármester akkor bocsánatot kért, még ha politikushoz méltóan el is kente a felelősség kérdését.

Orbán Viktor és kormánya most már több mint 20 000 emberre nem vigyázott eléggé. Természetesen nem minden halál az ő hibájuk, mint ahogy a Pesti úti idősek otthona áldozataiért sem csak és kizárólag Karácsony Gergely volt a felelős. De az tény, hogy e felfoghatatlanul sok ember egy részének a haláláért legalábbis részben az ország vezetői a felelősek.

Az Orbánnál lényegesen egyszerűbb, egyúttal szókimondóbb Jair Bolsonaro brazil elnök novemberben azt mondta, hogy

„sajnálom a halottakat, igazán sajnálom. De egyszer mindannyian meg fogunk halni. Semmi értelme ezt letagadni. Ne legyünk már a buzik országa!”

Kegyetlen, primitív, de a maga módján egyenes beszéd volt. A magyaroknak ennyi sem jut. Észből a szépen haladó oltási programon kívül nem sokat láttunk a járvány utóbbi egy évében. Szívből még annyit sem.