Biden marad középen

április 21., szerda 16:09
Joe Biden április 14-én, a Fehér Ház Treaty Roomjában. Fotó: POOL/Getty Images via AFP
  • Három hónappal Joe Biden beiktatása után már látszik, hogy az Egyesült Államok 46. elnöke merre kormányozná országát a Trump-korszak eseménydús négy éve után.
  • Szemben Trumppal, ő nem barátkozik tömeggyilkos diktátorokkal, de nagy újítások helyett inkább visszatért a 2016 előtti amerikai külpolitikához.
  • Hazai pályán nem megy bele a kultúrharc csatáiba, és, ami a legmeglepőbb, több kényes témában is maradna a Donald Trump által kijelölt úton.

Joe Biden rövid elnökségének emblematikus epizódja játszódott le április közepén, amikor az amerikai sajtó megírta, hogy akárcsak Donald Trump, az új amerikai kormány is mindössze 15 000 főben maximalizálná az Egyesült Államokba egy évben befogadott menekültek számát.

Biden első külpolitikai témájú beszédében, még február 4-én azt mondta, hogy eltörli a Trump által bevezetett 15 000 fős limitet, és a 2021/22-es adóévben 125 000 menekült érkezhet az országba. Anthony Blinken külügyminiszter később arról beszélt, hogy még az aktuális, idén szeptemberben véget érő adóévben ennek a számnak a felét, 62 500 embert fogadna be Washington.

A szóban forgó program keretében az amerikaiak olyan, a világon bárhol menedékjogot kérő embereket fogadnak be, akik előzetesen lakóhelyükön, jellemzően menekülttáborokban szigorú ellenőrzési folyamaton esnek át. Jelenleg 35 000 ilyen ember van a világ különböző pontjain, akiknek tulajdonképpen minden papírja megvan ahhoz, hogy Amerikában kezdhessen új életet, de a Trump által alacsonyra tett léc miatt nem férnek be a 15 ezer fős keretbe.

Amint kiderült, hogy Bidenék szép csendben érvényben hagynák ezt a limitet, a balosabb demokrata politikusok, különböző jogvédő és civil szervezetek azonnal tiltakozni kezdtek. Ennek és a sajtóvisszhangnak a hatására Biden szóvivője meglehetősen nyakatekert mondatokkal arról kezdett beszélni, hogy csak ideiglenesen maradtak a 15 ezernél, azt a jövőben növelni fogják, csak ez egy bonyolult folyamat, és még dolgoznak a gyorsításán.

Az, hogy Amerika évente a lakossága 0,003 vagy 0,0003 százalékát fogadja be törökországi és kenyai menekülttáborokból, elsősorban szimbolikus kérdés, a világ legerősebb gazdaságát, az amerikai demográfiai mutatókat meg sem mozdítja. A menekültügy, az idegenek befogadása vagy be nem fogadása azonban Donald Trump elnöksége alatt az amerikai politikai csatatér központi problémája lett.

Trump leghíresebb kampányígérete a mexikói határra szánt fal volt. Abból, akárcsak számtalan egyéb ígéretéből, nem lett semmi. Bár az amerikai választópolgárok többségének befogadó attitűdje változatlan, az utóbbi években világosan kirajzolódott egy törésvonal a két nagy párt támogatói közt: a demokraták inkább bevándorlás- és befogadáspártiak, a republikánusok egyre kevésbé.

Trump távozása óta ez a törésvonal pedig csak mélyült. A republikánusok jobboldalán a Fox News sztárműsorvezetője Tucker Carlson vagy a befektetői és írói karrier után a politika felé nyitó J.D. Vance már nyíltan beszélnek a korábban csak náci összeesküvés-elméletek hívői (és Orbán Viktor) által emlegetett „nagy népességcseréről”, amely szerint valamiféle háttérhatalom idegeneket telepítene a fehér, keresztény többségű országokba.

Bidenék ugyan utólag azt magyarázzák, hogy csak adminisztrációs okokból nem emelték fel egyből többszörösére a 15 ezres limitet, de Trump bevándorláspolitikájának fenntartása inkább azt sugallja, hogy az új amerikai elnök, ha nem muszáj, inkább nem élezi tovább az amerikai politika két tábora közötti feszültségeket. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy behódolna a nyíltan rasszistáknak. Inkább csak azt, hogy egy olyan kérdésben, amiben a mesebeli „átlagos választó” középen áll, ott Biden is marad középen. Márpedig az átlagos amerikai választó számára 2021-ben, még ha egyébként nyílt és befogadó is, huszadrangú kérdés, hogy megemeljék az országba befogadott menekültek számát.

A menekültügy olyan méhkas, amibe Biden, különösen friss elnökként, inkább nem nyúlna bele. Ahogy békén hagyna olyan szimbolikus ügyeket is, mint a fegyvertartás. Az utóbbi hetekben több tömeggyilkosság is volt Amerikában, ám Washingtonban egyiket sem használták fel arra, hogy átfogó reformot vezessenek be a fegyvertartás terén. Kisebb kiigazításokra sor kerülhet, ahogy az Obama alatt is történt, de Biden sem fogja elvenni az amerikaiak fegyvereit, hiába van nekik magasan a legtöbb a világon, és hiába halnak meg náluk messze a legtöbben golyó által a fejlett világban.

A méhkasos példánál maradva: Biden néhányból visszahúzná Amerika kezét. A legnagyobb visszhangja ezek az intézkedések közül annak volt, hogy az elnök bejelentette, szeptember 11-ig, a New York-i terrortámadások 20. évfordulójáig valamennyi amerikai katona elhagyja Afganisztánt. Hogy ez milyen hatással lehet a közel-keleti országra, annak elemzése nem ennek a cikknek a tárgya, az viszont tény, hogy Biden itt is csak folytatja Trump politikáját. A középre húzó, átlagos amerikai választó már nem akar bosszút állni a WTC tornyainak lerombolásáért, számára a csapatkivonás csak annyit jelent, hogy Amerika egy hellyel kevesebben vív háborút valami teljesen homályos okból.

Februárban Biden bejelentette, hogy végleg bezárná azt a guantanamói börtönt, ahol még mindig 40 terroristagyanús külföldit tartanak fogva az amerikaiak. Apró szépséghiba, hogy ezt már az a Barack Obama is megígérte, akinek alelnöke éppen Joe Biden volt. Obama bicskája beletört a rendkívül bonyolult nemzetközi jogi csatározásokba, valamint abba, hogy a foglyokat vagy amerikai földre kellett volna szállítani, vagy szélnek ereszteni, és politikailag egyik sem tűnt könnyen eladhatónak. Az átlagos amerikai választó számára Guantanamo és a 40 fogoly sorsa végképp teljesen érdektelen, így nem lenne meglepő, hogy akárcsak egykori főnöke és Trump, Biden is az egyszerűbb megoldást választaná, és továbbra sem csinálna semmit a Kuba délkeleti csücskében található fogolytáborral.

Van olyan valóban fontos, nem csak szimbolikus, hanem Amerika és a világ sorsát is meghatározó ügy, amiben Biden szintén kitart Trump intézkedései mellett. A volt elnök által Kínával szemben indított kereskedelmi háború legerősebb fegyverét, a védővámokat utódja is a helyben hagyta. Az ügyben illetékes kormánytisztviselő nagyon hasonlóan érvel ahhoz a kollégájához, aki a 15 ezres bevándorlási limitet védte. Szerinte a védővámok azonnali feloldása

„sértené azon amerikai cégek, kereskedők, gyártók és munkásaik érdekeit, akik idomultak a védővámok bevezetése utáni gazdasági környezethez”.

A kommunikáció stílusa egészen más, mint Trump alatt, de a mondanivaló valójában ugyanaz: minden áron meg kell védeni az amerikai érdekeket és az amerikai munkaerőt.

Az új amerikai elnök nagyszabású gazdasági terveiről Biden 3000 milliárd dollárból minden problémát megoldana, ha hagynák című cikkünkben írtunk részletesebben. Ezek a tervek mind egy irányba mutatnak: talpra állítani a járvány által padlóra küldött amerikai gazdaságot. Március vége óta ezzel kapcsolatban annyit tisztult a helyzet, hogy egyre több gazdasági szereplő, elemző közöl páratlanul optimista becsléseket a következő évek kilátásairól.

A közgazdasági Nobel-díjas Paul Krugman szerint az amerikai gazdaság hamarosan olyan ütemben fog növekedni, mint 1984 óta soha. Szerinte ez Biden az amerikaiak körében egyébként is népszerű gazdaságélénkítő tervének sikerét fogja bizonyítani a választók szemében, akik így akkor is támogatni fogják azt, ha a republikánus politikai elit továbbra is „szocializmus”-nak nevezi azt, és fanatikusan kitart minden állami intervenciót ellenző álláspontja mellett.

A 2020-as elnökválasztási kampányban Biden inkább vészmegoldásnak tűnt, aki nem csak Trumptól, de a demokraták balszárnyáról is megkapta, hogy unalmas, elképzelés és vízió nélküli centrista. A centrizmus vádja, már amennyiben tényleg vádnak lehet nevezni, úgy tűnik, megállja a helyét. Azt viszont az új elnök első három hónapja után nem lehet mondani, hogy ne lennének elképzelései és nagyívű víziói.

Olyan nagyívűek, hogy Biden maga is érdeklődni kezdett az 1920-as évek után Amerikát a New Deallel talpra állító Franklin D. Roosevelt és a az 1960-as években a szegénység és a faji megkülönböztetés ellen a Nagyszerű Társadalommal küzdő Lyndon B. Johnson munkássága iránt. Mintha fejébe vette volna, hogy ő egy újabb nagy amerikai krízist, a Trump által örökül hagyott megosztottságot szeretné felszámolni.

Hogy ez mennyire reális elképzelés, azzal kapcsolatban, különösen az amerikai jobboldalon, komoly kritikák vannak. De hogy Biden ezt hogyan csinálná, az az első három hónap után már világos. És abban biztosan igaza van, hogy amint FDR és LBJ bebizonyította, össznemzeti szinten sikeres társadalomformáló politikai vállalkozásokat csak középről lehet indítani Amerikában.