Franciaország nyolc éve vívja megnyerhetetlen háborúját Afrikában

Január elején egy esküvőt megünneplendő gyűlt össze több mint száz ember Bountiban, a Mali középső részén faluban. Az ünnepség azonban tragédiába torkollott: a francia légierő gépei dobtak bombákat az összegyűlt emberek közé, 22 embert megölve. Bár a franciák tagadni próbálták, hogy egy esküvőt bombáztak volna le, az ENSZ jelentése megerősítette, hogy valóban egy ünnepséget céloztak a vadászgépek, és az áldozatok közül tizenkilencen civilek voltak.

Az ENSZ vizsgálatában arra jutott, hogy az esküvőn az al-Kaidával szövetséges Katiba Serma dzsihádista milíciának öt tagja volt jelen, de közülük ketten már távoztak, mielőtt a francia gépek megérkeztek, és a bombákkal három tagot sikerült megölni. 

Bár a francia védelmi minisztérium továbbra is kitartott az állítása mellett, és a jelentés összeállításának módszertanát támadták, az esküvő utáni buli lebombázása nagy felháborodást váltott ki Maliban és Franciaországban is. És ismét nagyon sokat feltették a kérdést, hogy egyáltalán, mit keresnek francia katonák az országban.

Franciaország Afganisztánja

Jelenleg mintegy 5100 francia katona állomásozik a Száhil övben, azaz a Szahara déli részén fekvő országokban. A francia katonák bevetéséről François Hollande döntött 2013-ban, a terrorizmus elleni harc fontosságára hivatkozva. A cél akkor az volt, hogy Mali északi részén terjeszkedő dzsihádista szervezeteket felszámolják, mivel Párizsban attól tartottak, hogy a beavatkozásuk nélkül a dzsihádisták idővel a fővárost, Bamakót is ostrom alá vehetik. A tervek egy pár hetes beavatkozásról szóltak, de a francia katonák azóta is ott vannak, és ma már úgy szokás emlegetni a missziót, mint Franciaország Afganisztánját

Hollande-t 2013 elején még ünnepelve fogadta Mali ideiglenes elnöke, Dioncounda TraoreFotó: FRED DUFOUR/AFP

A Barkhane névre keresztelt hadművelet elején a franciák nagy lendülettel érkeztek meg a régióba, és a csádi hadsereggel együttműködve kezdetben értek is el katonai sikereket, visszaszorították a dzsihádistákat, de aztán hamar belefutottak abba a problémába, amit az elmúlt évtizedekben a világ másik felén háborúba kezdő nyugati országok rendre megtapasztalnak. Mivel nem egy nemzetállam hadserege ellen harcoltak, hanem lazán szerveződő, kisebb létszámú és gyorsan reagáló milíciák ellen, sokkal nehezebb végső győzelmet elérni. A dzsihádisták a francia katonai támadás elől a szomszédos országokba vonultak vissza, mire a francia hadsereg ment utánuk: 2014 nyarára a franciák Nyugat-Száhil egészére kiterjesztették a missziójukat, Mauritániától Csádig. 

A háború egyre terebélyesebb lett, és egyre kevésbé látszott, hogy hogyan lehet a vége. Közben persze az érdeklődés is alábbhagyott, a francia és a nemzetközi sajtó leginkább csak olyankor számol be a fejleményekről, amikor francia katonák halnak meg (ami eddig 57 alkalommal fordult elő), illetve amikor időnként szóba kerülnek a költségek. Az elmúlt években már évi egymilliárd euróba került a franciáknak a száhili beavatkozás, ami közben otthon is egyre népszerűtlenebb: míg 2013-ban a franciák többsége támogatta, hogy Párizs segítséget nyújtson a szövetséges (és egykori gyarmat) Malinak a dzsihádista fenyegetéssel szemben, a legutóbbi felmérések szerint már azok vannak többségben, akik szerint ki kéne vonni a francia katonákat a régióból. Nem véletlen, hogy a háborút megöröklő Emmanuel Macron is többször pedzegette már a kivonulását, de az ezzel kapcsolatos döntést újra és újra elhalasztotta, sőt, 2020 elején újabb 600 katonát vezényelt a régióba

Macron egyik fő törekvése, hogy nemzetközivé tegye a harcot, azaz szövetségeseket találjon, ezzel mérsékelve a francia hadseregre nehezedő nyomást. A nyugati országok közül ebben leginkább még az amerikaiak a partnerek, a beszámolók szerint az amerikaiak főleg hírszerzési információkkal segítenek sokat. Emellett kisebb mértékben beszállt még pár európai ország (köztük egy NATO-program keretében Észtország is, 50 katonát küldve, míg a britek meg a dánok pár helikoptert adtak), de a Barkhane-misszió oroszlánrészét még mindig a franciák adják, és ez vélhetően nem is fog megváltozni. A francia hírszerzés időnként azzal próbálja nagyobb szerepvállalásra ösztönözni az európai kormányokat, hogy a térségben terjeszkedő dzsihádisták idővel akár európai városokban is követhetnek el merényleteket, de e felvetéssel szemben gyakori kritika, hogy kisebb e merényletek valószínűsége azokban az országokban, melyek eleve nem küldenek katonákat a régióba.

Francia katonák járőröznekFotó: MICHELE CATTANI/AFP

Európai országok így jellemzően csak kiképzőket küldtek egy ENSZ-EU-s közös misszió keretében, hogy a mali hadseregnek segítsenek, a harcokban közvetlenül nem vesznek részt, de ezek a programok a járvány miatt le is álltak. Némi változást a 2020 elején bejelentett, 5-600 fős Takuba különleges erők létrehozása jelentett, melyben a franciák mellett már többek között észt, svéd, cseh és görög katonák is részt vesznek. A franciák állítólag azzal győzték meg európai szövetségeseiket, hogy a sivatagos régió remek gyakorlóterep lesz a különleges erők számára.

A franciák másik próbálkozása egy helyi koalíció összehozása volt: ez a G5-Száhil, melyben Burkina Faso, Csád, Mali, Mauritánia és Niger vesznek részt, de mint a Duke Egyetemen afrikai tanulmányokat oktató Stephen W. Smith írta elemzésében, elég nehéz elképzelni, hogy ezeknek az országoknak a hadseregeiből hosszabb távon egy ütőképes alakulat álljon össze.

Erre pedig egyre nagyobb szükség lenne, hiszen az elmúlt nyolc év az erőszak terjedését is hozta magával: az International Crisis Group (ICG) jelentése szerint míg 2013-ban 272 erőszakos incidenst jelentettek Maliból, Burkina Fasóból és Nigerből, addig tavaly 2130-at. És míg nyolc éve az incidensek többsége Maliban történt, tavaly már csak a fele. Az ICG szerint a franciák által vezetett beavatkozás túlságosan a katonai megoldásokra fókuszált, és a régió stabilizálásához szükséges többi eszközre kevés figyelmet fordítottak.

A katonai beavatkozások önmagukban a jelek szerint nem sokat érnek: a francia katonák (és a francia idegenlégió zsoldosai) rendszeresen számolnak be sikerekről, van hogy több tucat dzsihádistát sikerül megölniük, az al-Kaida helyi szárnyának két parancsnokát is megölték már. Ugyanakkor egy ismeretlen terepen küzdenek egy rendkívül mobil ellenfél ellen, akik sokszor már kilométerekről kiszúrják a közelgő francia csapatokat, és egyszerűen továbbindulnak egy másik faluba. Vagy elvegyülnek a helyiek között, akik nem merik feladni őket, hiszen tudják, hogy a francia katonák nem lesznek ott sokáig, és utána védtelenek lesznek a dzsihádisták bosszújával szemben.

Ráadásul a milíciák helyi megítélése sem egyértelmű: a támadásaiknak sok áldozata volt, és a felerősödő erőszak elől több mint egymillió ember menekült már el otthonából, de közben sokszor hatékonyabban működtetnek szolgáltatásokat, mint a rossz állapotban lévő és korruptnak tartott állam. Az ICG egyik elemzője példaként az iszlamista bírákat említette, akik a milíciák támogatását élvezve járják a falvakat, és állnak az emberek rendelkezésére. A városi bíróságokon a bírók viszont sokszor még a faluban beszélt nyelvjárást sem ismerik, és nem érnek el ezekhez a közösségekhez. De a helyzet sosem fekete vagy fehér: más falvakban például felkelések robbantak ki a rendkívül nagy adókat kivető dzsihádisták ellen. Abban a legtöbb elemző mindenesetre egyetért, hogy egy rendkívül komplex problémáról van szó, amit csak katonai eszközökkel nem lehet megoldani.

Fotó: PASCAL GUYOT/AFP

Az ICG elemzője, Hannah Armstrong tavaly a túlzottan katonai fókuszú fellépéssel kapcsolatban arról beszélt a New York Timesnak, hogy hasonlóan ahhoz, ahogy a francia valóságshowk és popzene követi 15 évvel az amerikai trendeket, ugyanez a helyzet a terrorellenes fellépéssel is.

Puccs, klímaváltozás, káosz 

Hogy a régió kormányai egyre nehezebben tudják irányításuk alatt tartani a történéseket, annak a fokozódó erőszak mellett más jelei is vannak: Maliban 2020-ban zajlottak komolyabb tüntetések a kormány ellen, melyek vége az lett, hogy Ibrahim Boubacar Keïta elnök lemondott, és a hadsereg vette át a hatalmat az országban. A kormányellenes tüntetők a francia jelenlét ellen is hevesen tiltakoztak: 2013-ban még a többség támogatta a francia katonai segítséget Maliban, de az azóta eltelt több mint hét év sokkal több erőszakot hozott magával, így érthető okokból megváltozott a közhangulat. És ez persze frusztrálja a francia kormányt, hisz rengeteg pénzt és erőforrást fektettek a régióban zajló műveletekbe. 

A kormányokkal szembeni elégedetlenség általános a régióban, és az elemzések visszatérő állítása, hogy a városokon kívül terjeszkedő dzsihádisták sokszor nagyon hatékonyan tudják megszólítani azokat a fiatalokat, akik úgy érzik, hogy az állam magukra hagyta őket. Egy másik módszerük az etnikai feszültségek kiélezése, a helyi közösségek között kiújuló erőszak pedig csak újabb lökést jelent a helyi fiataloknak, hogy a milíciák kötelékében kössenek ki.

Macron a 2019 novemberében helikopterbalesetben Maliban meghalt 13 katona gyászszertartásánFotó: LUDOVIC MARIN/AFP

És a kilátások sem túl ígéretesek: az előrejelzések szerint a régió lakossága a következő 25 évben a duplájára, 165 milliósra nőhet, miközben a klímaváltozás  tovább fogja rontani az alapvető erőforrásokhoz való hozzáférés lehetőségét. A Stockholm International Peace Research Institute (SIPRI) nemrég megjelent jelentésében egyenesen azt írták, hogy a klímaváltozás lehetetleníti el a békekötést a régióban. Az egyre kiszámíthatatlanabb időjárás milliók megélhetését veszélyezteti, és 1960 óta Maliban mintegy 0,7 Celsius-fokkal nőtt az éves átlaghőmérséklet, miközben a korábban rendszeresen érkező esők egyre ritkábbá váltak. Ez nagyon súlyos károkat okoz a mezőgazdaságnak, ami a helyi munkaerőpiac kétharmadát és Mali GPD-jének 39 százalékát adja. Vannak családok, akik ezért a gyerekeket már eleve a fegyveres csoportokhoz küldik, hogy legalább így legyen némi bevételük.

A jelentés kitért arra is, hogy vannak területek, ahol az államok helyett a fegyveres csoportok igyekeznek tompítani a környezeti változások hatásait: a Niger folyó belső deltájánál aktív Katiba Macina nevű szervezet például kutakat fúrt és egyéb mezőgazdasági projektekbe kezdett, ezzel is támogatókat szerezve a helyi közösségek körében.

Az elmaradó esők miatt ráadásul csökken Maliban a legeltetésre használható területek mérete is, emiatt az állattartó pásztorok jellemzően dél felé költöznek tovább, és ott keverednek konfliktusokba a földeken gazdálkodókkal. A csökkenő művelhető földterületek vezettek összecsapásokhoz az ország két legrégebbi törzse, a dogonok és a fulanik között is.

A száhili államok hadseregei maguk is próbálnak fellépni a milíciák ellen, de sokszor ez is csak még több erőszakhoz vezet a helyiekkel szemben: az elégtelenül kiképzett katonák van, hogy egész helyi közösségeket támadnak meg, időnként etnikai alapon választják ki célpontjaikat, és néha elég a kollaboráció gyanúja is ahhoz, hogy teljes falvakra rontsanak rá. Ez persze ahhoz vezet, hogy ezek a városoktól távol élő közösségek még kevésbé bíznak az állami hadseregekben, és egyre inkább a milíciák felé sodródnak, akár meggyőződésből, akár csak védelmet remélve.

Az International Crisis Group idén februári elemzésében arra jutott, hogy a franciák vezette stabilizációs program útelágazáshoz érkezett: egyelőre nem látni az erőszak végét, és az eddigi helyett egy új megközelítésre lenne szükség. Ehhez elsősorban az államok hatékonyságának növelését kéne elérni, elősegítve, hogy olyan szolgáltatások, mint az egészségügy, oktatás vagy az igazságszolgáltatás országszerte elérhetőek legyenek mindenki számára. És emellett lehetnek olyan régiók, ahol tárgyalásokat kell kezdeményezni a milíciák vezetőivel is.

A régióban több tucat milícia aktív, egy részük az al-Kaida helyi szárnya, egy másik részük az Iszlám Állam nyugat-afrikai leágazása felé köteleződött el, és lefegyverzésük azért is lenne fontos, mert sokan attól félnek, hogy példájuk ragadós lehet, és az erőszak még tovább, Elefántcsontpartba és a dzsihádistáktól eleve terhelt Nigériába is továbbterjedhet.

Macron február közepén beszélt arról, hogy a katonák gyors kivonása hiba lenne, ugyanakkor nyár végén áttekintik majd, hogy hogyan lehetne csökkenteni a francia katonai jelenlétet a régióban. A francia elnök egyik célja az lehet, hogy még a 2022-es választások előtt mérsékelje hazája jelenlétét a Száhil övben. A francia elnök ekkor különbséget is tett a helyi, etnikai alapon szerveződő milíciák és a terrorista csoportok között, és közölte, hogy Franciaország támogatja, hogy a helyi milíciákkal tárgyalások kezdődjenek, amennyiben beszolgáltatják fegyvereiket. Mint mondta, Franciaország nem harcol az összes felkelő csoporttal, csak a terroristákkal.

Egyre rosszabb lesz minden

Macron elég világossá tette, hogy keresik a kiutat a Franciaországnak történelmi okok miatt is fontos régióból, de közben az is világos, hogy ezt nem lesz könnyű megtalálni. És azt is látni, hogy mennyire gyorsan tud változni a helyzet a környéken: Csád hadserege április 20-án jelentette be, hogy az országot évtizedek óta vezető, frissen újraválasztott elnök, Idriss Deby meghalt. A hadsereg tájékoztatása szerint a lázadókkal vívott harcokban szenvedett halálos sérüléseket.

Csád még mindig Afrika egyik legszegényebb országa, ugyanakkor a hadserege rendkívül fontos szerepet tölt be a régióban. Mint Stephen W. Smith írta már említett elemzésében, Csád gyakorlatilag nem is egy állam egy hadsereggel, hanem inkább egy törzsi hadsereg, aminek van egy állama. Nem véletlen, hogy Deby halálhírének bejelentése után Macron Csádba utazott, hogy biztosítékokat szerezzen, a franciák legmegbízhatóbb katonai szövetségesei elkötelezettek maradnak a Barkhane-hadművelet mellett.

A hadsereg egyelőre Deby fiát, Mahamat Deby tábornokot nevezte ki ideiglenesen az ország élére, és az Al Jazeerának nyilatkozó elemzők szerint a nagy kérdés az, hogy Csád egyáltalán kitarthat-e az eddigi stratégiája mellett: az elégedetlenkedők növekvő tábora miatt már Deby hatalma is törékeny volt, és a vezetést sok kritika érte a korrupció, a csak színlelt választások és a hadsereg által elkövetett visszaélések miatt (amit persze a nyugati országok nem nagyon feszegettek, Macron is barátjaként búcsúzott az autokrata Debytől.)

Smith szerint így arra lehet számítani, hogy a különféle dzsihádista milíciák közötti harc tovább fokozódik, ami miatt a franciák idővel tényleg távozni fognak a régióból, igaz, bármiféle diadal vagy sikerélmény nélkül. Smith szerint leginkább két forgatókönyv lehet reális: az egyik valamiféle iszlám kormányzás, mint amit Marokkóban vagy Törökországban látni, míg a másik egy vallási diktatúra, ami Iránból vagy Szaúd-Arábiából ismerős. Lehet, hogy sokak számára ezek a lehetőségek nem hangzanak túl jól, de a Száhil nyugati része egyszerűen kifutott a lehetőségekből, miután hosszú ideig senki nem kezelt olyan alapvető problémákat, mint a demokrácia meg a fejlesztések hiánya, a környezetpusztítás és a növekvő népesség okozta kihívások, a helyiek pedig a nyugati ígéretekből és beavatkozásokból nem sok hasznot láttak.

Felső kép: Philippe Desmazes /AFP, címlapi kép:  Laurent Dard/AFP