Amikor egy ország úgy dönt, hogy végképp latorállammá válik, a nemzetközi közösségben elemi erővel tör fel a vágy, hogy megbüntessék a világ rendjének megbontóit. Amit a belarusz állam vasárnap elkövetett, az egyértelmű lépés a latorállamság kategóriája felé. A 2020 augusztusában elcsalt választással a diktátor Lukasenka teljesen elszigetelte országát Európától, a terrorizmus és a gépeltérítés azonban új szint.

Az Athén-Vilnius járat csellel földre kényszerítése a belarusz légtérből, majd az azon utazó ellenzéki újságíró, Raman Prataszevics, valamint barátnőjének elrablása terrorizmus volt, gépeltérítés volt, államilag szponzorált kalózkodás volt, és főleg évtizedes nemzetközi konvenciók felrúgása. A szabad légtérhasználat, az országok közötti utazás szabadsága olyan érték, amihez eddig a világ szinte minden országa tartotta magát. A belarusz géprablásig teljesen bevett szokás volt, hogy egyébként egymással ellenséges viszonyt ápoló országok gépei repkedjenek egymás légterében.

Kis, de tényleg csak kis túlzással a belaruszok egy „másik ország” belföldi repülőjárata ellen követtek el terrorcselekményt. Görögország és Litvánia egyaránt az EU tagjai, a fővárosaikat összekötő repülőjáratot üzemeltető Ryanair szintén európai cég. Hogy ez a gép átrepült a belarusz légtéren, eddig csak geográfiai érdekesség volt, nem komoly geopolitikai fejtörő.

Lukasenka rezsimjének gépeltérítését olyan elemi felháborodás kísérte, hogy a nem éppen gyors reakcióiról híres Európai Tanács már másnap visszacsapott: kitiltotta a belarusz légitársaságok járatait az EU-ból, és megtiltotta az európai légitársaságoknak, hogy belépjenek a belarusz légtérbe. Ezzel Belarusz és az EU között megszűnt a légi közlekedés.

A gyors válaszcsapás mellett az EU vezetői azt is megígérték, hogy hamarosan további szankciókat vetnek ki, ha kivizsgálták, hogy kik lehetnek a felelősek a gép eltérítéséért. Várhatóan belarusz vezetőket utasítanak ki az EU-ból, illetve az EU-s országokban esetlegesen meglévő vagyonukat is befagyasztják

A Lukasenka légi kalózkodására adott válaszok azért is nagyon érdekesek, mert jól mutatják, milyen nehéz szankcionálni egy ilyen latorállamot. Ebben a helyzetben az EU három dolgot akarhat (ha egyáltalán bármit):

• Rövidtávon megpróbálni megmenteni Prataszevicset és barátnőjét a belarusz börtönök borzalmaitól.
• Középtávon kényelmetlenséget és fájdalmat okozni Lukasenkának és rezsimjének.
• Hosszabb távon pedig annyira meggyengíteni a rezsimet, hogy az befejezze a latorkodást, ideális esetben pedig meg is bukjon.

Prataszevicsék elrablása annyira speciális eset, olyannyira felkészületlenül érte a nemzetközi közösséget, hogy ehhez a háromhoz még egy negyedik célt is hozzá lehet csapni: el kell venni minden Lukasenkához hasonló diktátor kedvét attól, hogy hasonló gépeltérítéseket hajtson végre.

Európa és a világ demokratikus része számára katasztrofális lenne, ha ezentúl minden kisebb-nagyobb diktatúra elkezdené földre kényszeríteni a légterében szálló olyan repülőgépeket, amelyek utaslistája nem szimpatikus. A nemzetközi légi közlekedés teljes rendszerét át kellene alakítani, új, kacskaringós utakat rajzolni, amik elkerülnek minden potenciális veszélyforrást Irántól Oroszországon át Kínáig.

Hiába vannak azonban az EU-nak világos céljai, az igazán nehéz kérdés, hogy ezeket miként lehet elérni szankciókkal. Belarusz esetében a dilemma kettős:

• Egyrészt, mint minden hasonló nemzetközi szankció/embargó/kiközösítés esetén, nehéz olyan büntetéseket kitalálni, amelyek valóban a latorállam irányítóit büntetik, és nem azokat az állampolgárait, akik egyébként is sokat szenvednek.
• Másrészt minél jobban kiközösíti és elszigeteli a nyugati világ az ilyen államokat, annál valószínűbb, hogy azok közelednek az őket egyébként is tárt karokkal váró ellenséges nagyhatalmakhoz.

Az első dilemmát a belarusz légi közlekedés megbénítása jól illusztrálja. A cél példát statuálni és fájdalmat okozni, de, ahogy többen rámutattak, ez valójában éppen azokat a belaruszokat érintheti a legsúlyosabban, akik a rezsimtől rettegve menekülőútra vágynak. Lukasenka még tavaly októberben lezárta az ország szárazföldi határait (kivéve az oroszt). Ha az országból már kirepülni sem lehet, a belaruszok gyakorlatilag rabok Lukasenka hatalmas börtönében.

Az EU által lebegtetett további szankciók, a belarusz vezetők beutazási tilalma, európai vagyonuk befagyasztása sem feltétlenül a rezsim azon embereit érintik érzékenyen, akik már eddig is elég óvatosak voltak ahhoz, hogy ne utazzanak nyugatra, és ne is európai bankokban tartsák a pénzüket. Ahogy azt Kim Dzsongun Mercedesei és kaviárvacsorái bizonyítják, hiába a szándék, egy latorállam vezetése mindig meg tudja szerezni, amire igazán vágyik.

Észak-Koreába talán nehezebben érkeznének luxusautók és -ételek, ha az országot nem támogatná, vagy legalábbis tűrné meg a szomszédos nagyhatalom, Kína. Ez a szankciókat kivetők másik dilemmája Belarusz esetében, csak itt nem Kína az érintett nagyhatalom, hanem Oroszország. Akárcsak Kim Dzsongun, Lukasenka sem szimpla bábja az őt segítő nagyhatalomnak. Inkább olyan kiszámíthatatlan, de azért terelgethető diktátor, aki még mindig szimpatikusabb a szponzorai számára, mint aki esetleges bukása után nyugati támogatással kerülhetne hatalomra.

Lukasenka többek közt azért tudott hatalmon maradni 27 évig, mert évtizedeken át ügyesen lavírozott Moszkva és a nyugati hatalmak közt. Ma már nehéz elképzelni, de 2020 februárjában maga Mike Pompeo amerikai külügyminiszter parolázott Minszkben a belarusz diktátorral, miután megállapodtak, hogy a két ország ismét felveszi a diplomáciai kapcsolatokat. Aztán jött az augusztusban elcsalt választás, a hatalmas ellenzéki tüntetések, a nyugati tiltakozások, és Lukasenka ismét közelebb került ahhoz a Vlagyimir Putyinhoz, aki nemhogy az orosz érdekszféra részének tekinti a kis nyugati szomszédot, hanem rendszeresen lebegteti a két ország de facto egyesítését is.

Prataszevics és barátnőjének kiszabadítása, Lukasenkáék büntetése, de nem Putyin karjaiba lökése nagyon nehéz feladatok, de még mindig könnyen megvalósíthatók az igazi nagy feladathoz, Európa utolsó diktatúrájának felszámolásához képest. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy sem Észak-Korea, sem Venezuela, sem Irán, sem Kuba esetében nem sikerült elérni a rendszer bukását, a szenvedő nép felszabadítását nemzetközi szankciókkal, embargókkal. A dél-afrikai apartheid rezsim és a Szovjetunió bukására nagy jóindulattal rá lehet fogni, hogy számtalan egyéb tényező mellett a nemzetközi elszigetelés is hozzájárult ezekhez, de ha így is volt, ezek több évtizedes folyamatok voltak.

A gépeltérítésre adott gyors reakció egy dolog, de egyáltalán nem reális, hogy az EU és a nyugati világ mai állapotában belefogjon egy olyan hatalmas költségű és bizonytalan kimenetelű projektbe, mint Lukasenka megbuktatása. A 2020-as választás előtti Belarusz, az Oroszország és az EU közé szorult, így stratégiailag jelentős, mindkét irányba kacsintgató, de nem légi kalózkodó diktatúra már teljesen vállalható opciónak tűnik egy határozottan Putyin-párti latorállam helyett. Már csak azt kellene kitalálni, hogyan lehet ebbe a pozícióba visszaterelni.