1980 végén a New Jersey-i Henry Getson a Softalk nevű számítástechnikai hobbimagazinba arról írt olvasói levelet, hogy közepes képességű PC-felhasználó, aki éppen programozni tanul. A leveléhez írt utóiratban arról érdeklődött, másoknak is fárad-e a szemük a gépezéstől. A későbbi lapszámokban több tipp is érkezett: például módosítsa a képernyőjét egy napfénytől védő anyaggal fedett plexiüveggel, vagy ragasszon a monitorra világoszöld géllapot, amit színpadi fények színezéséhez szoktak használni.
Amikor a felső megvilágítás, az erős fény vagy a felhasználó mögül érkező nappali fény a katódsugárcsöves monitor görbületére ér, tükröződik vagy visszaverődik. Az erős lámpafény a munkahelyen a 20. században alapvető volt, hiszen optimális papírmunkához, könyveléshez, olvasáshoz, az irodai munka minden hagyományos feladatához, viszont több világítási problémát is eredményezett, amik ártottak a szemnek, ha az ember hosszan nézte a számítógép sötét monitorját.
Nem tudni, mi lett Getsonnal, de az 1980-as évek elején egyre többször vált témává, amit azóta már mindenki megtapasztalt a saját bőrén: a számítógépezés fáj. A Vice hosszú cikkben mesélte el, hogy az elmúlt fél évszázadban milyen módon és milyen okokból okoztak a számítógépek olyan fajta fájdalmakat, amik a megelőző korokban sosem fordultak elő.
Évtizedekkel a „Zoom-fáradtság” előtt, a számítástechnikai forradalom idején kezdődött a fájdalom korábban ismeretlen fajtáinak terjedése, ahogy egyre többen váltak kénytelenné a számítógépet ülve bámulni. A televíziónézés még más volt: nagyobb távolságra volt a tévé, és nem volt interakció (a csatornaváltáson kívül), míg a monitor használatához közel kell ülni, és ismétlődő szemmozdulatokat végezni. Tévét sokféle testhelyzetben (fotelben ülve, fekve, állva stb.) lehet nézni, a géptől viszont általában kevesebb mint egy méterre ülünk, előttünk tartott karral a billentyűzet és az egér használatához.
A számítógép-használat mára komplett fájdalomkezelési iparágakat hozott létre, hogy igyekezzenek karbantartani a fizikai (és egyre inkább mentális) egészségünket, különösen a távmunka növekedésével. Munka közben állandóan nyújtjuk a csuklóinkat, beállítjuk a képernyőnket, monitorkiegészítőkre, ergonomikus székekre, sőt automata irodai asztalokra költünk, amik rákényszerítenek az állásra. Az egyre görbülő hátunk gyógytornászok és csontkovácsok ezreinek ad pénzt, de ezek a küzdelmek legjobb esetben is csak részlegesen segítenek, ráadásul a többségnek nincs pénze drága orvosi beavatkozásokra és high-tech bútorokra, így dohányzóasztalok vagy rögtönzött laptopemelők felett görnyednek. A testünk sosem volt hivatott úgy működni, ahogy most a legtöbben használjuk.
Már a múlt század közepén ismert volt a számítástechnika egészségünkre hatott negatív hatása: a gépek magas energiafogyasztási és hűtési igényei, a hangos meghajtók és az ormótlan kezelőfelületek meg nyomtatók addig ismeretlen fajta stresszt okoztak. Egy 1969-es New York Times-cikk a számítógépeket és írógépeket is említette a sok gép között, ami zajszennyezést okoz New Yorkban. 1970 nyarán a Datamation techmagazin arról számolt be, hogy az amerikai Nemzeti Szabványügyi Iroda jelentést közölt a halláskárosodás veszélyeiről számítógépes központokban.
Az egészségügyi problémák nem sokkal később már nem a hallásban, hanem a látásban keletkeztek, ahogy a számítástechnikai rendszerek az 1970-es években elkezdtek alkalmazkodni a katódsugárcsöves monitorokhoz. A mikroprocesszorok bevezetésével olyan számítógépek jelentek meg, hogy azok központi feldolgozó egységéhez monitort és billentyűzetet csatlakoztatva egyetlen fogyasztási cikk jöhetett létre, mint Steve Wozniak első Apple számítógépe 1976-ban.
1977-re a billentyűzet és a monitor alapvető tartozékká vált a PC-knél, és nem sokkal később megjelent az egér. Azóta nagyjából ugyanolyan testtartással használjuk a gépeket (ha nem számítjuk a szintén megterhelő ágyból laptopozást). Ahogy a számítógépek az 1980-as években egyre jobban elterjedtek a munkahelyeken, az iskolákban és az otthonokban, egyre többen fordultak orvoshoz krónikus fájdalommal, a csuklófájdalom, a látászavar és a hátfájás előfordulása ugrásszerűen nőtt. Egyetlen számítógép sem változtatta meg annyira világot, amennyire a számítógépes fájdalom megváltoztatta az emberiség történelmét.
Bár a számítástechnika fejlődését döntően fehér férfiak határozták meg, az 1970-es évek számítógéptermináljai, majd az 1980-as évek PC-jei elsősorban nők (és nagyrészt fekete nők) fizikumát vették igénybe, eleinte ugyanis főleg adminisztratív dolgozók munkaköreit (adatbevitel, szövegszerkesztés, könyvelés stb.) vették át a gépek.
1982-ben a Time magazin a PC-t választotta Az év gépének. Az előző évben a Human Factors folyóirat egy teljes számot szentelt a munkahelyi számítógépeknek, ekkor vizsgálták először szélesebb körben, hogyan érzik magukat a dolgozók a gépesített irodában. Az egészségügyi panaszok minden kategóriájában – az ájulástól a gyomorfájáson át a nyaki fájdalmon keresztül a kézgörcsökig – a számítógépes termináloknál dolgozó irodai alkalmazottak jártak az élen, gyakran 2-3-4-szer annyi panaszt jelentve, mint a többiek.
A folyóirat egyik, 1981-es tanulmánya szerint a számítógépnél dolgozó irodisták több monotonitásról és fáradtságról, illetve nagyobb szintű munkahelyi elégedetlenségről számoltak be, mint akik hasonló munkát végeztek, számítógép nélkül. Ez részben azért volt, mert a számítógépeket kezelőket akkoriban unalmas, repetitív feladatokkal bízták meg (például adatbázis-feltöltés), a munkafolyamat alacsonyabb szintjén, és nem voltak igazán beavatva, illetve nagyon sok ráhatásuk nem is volt a munkájuk alakulására. De ahhoz még meg kellett várni az évtized végét, hogy kiderüljön, miért olyan rossz számítógépekkel dolgozni.
Shoshana Zuboff 1988-as könyve, az In the Age of the Smart Machine: The Future of Work and Power azt kutatta, milyen volt a számítógépeket használni munkahelyi környezetben az 1980-as évek elején. Főleg nőket érintett a változás, akik korábban valódi iratokkal dolgoztak, papírokra irkáltak, mappákat vittek át egyik iratszekrényből a másikba, kézzel írt emlékeztetőket írtak maguknak, és több hozzáadottérték volt a munkájukban a tapasztalataik és a munkatársaikkal való sűrű konzultációknak köszönhetően. A számítógépek viszont felgyorsították és egyszerűsítették a munkafolyamatokat, korlátozva vagy eltörölve bizonyos, a munkakörhöz tartozó szokásokat, mint a járkálás és beszélgetés, a papírok rendezgetése, az oldalak forgatása stb.
A számítógép megjelenésével a munka sokkal inkább az üres helyek kitöltésének folyamata lett, ami a számítógép által meghatározott helyen és sorrendben történt, és nem igazán kellett tapasztalatra hagyatkozni, sőt döntéseket hozni sem nagyon. Zuboff azt figyelte meg, hogy a tudás helyett egyre inkább a koncentráció és a figyelem vált szükségessé a munkához, és mivel a munka egyre rutinszerűbb, unalmasabb és „agyatlanabb” lett, az elköteleződés és a munka öröme is csökkent. (A koncentráció közben pedig sokszor el is felejtünk felállni, a sok ülés pedig egyenes út a szívbetegségekhez.)
Zuboff megkérte az irodai dolgozókat, hogy rajzolják le magukat a munkahelyükön a számítógép megjelenése előtt és után, és a rajzok egyfajta fiatalkori rettegést testesítettek meg: a számítógép előtti időkben boldognak ábrázolták magukat, és gyakran mások társaságában voltak, míg később szomorúan, egyedül, állandó megfigyelésben, a munkában mindig lemaradva ültek a gép előtt. A hatékonyság növekedése izolációt, szorongást, fizikai szenvedést okozott.
(Zuboff 2019-es sikerkönyve, a Megfigyeléskapitalizmus kora már arról szólt, hogy a mostani gazdasági rendben az emberi tapasztalatok váltak a termelés nyersanyagává, és a legnagyobb techcégek minden erejükkel azon vannak, hogy a lehető legpontosabban meg tudják jósolni a viselkedésünket és a döntéseinket.)
Az 1980-as évek közepére világossá vált, hogy milyen veszélyeket rejthet az újfajta fizikai munka, és sorra jelentek meg könyvek és magazinok arról, hogy hogyan lehet csökkenteni a gépezéssel járó fájdalmat, illetve elkezdték ergonomikusabbá tenni a munkaállomásokat. Az akkoriban népszerű fitneszguru, Denise Austin kiadott egy nagyvállalatoknak szánt kiadványt arról, hogyan lehet a számítógép előtt, a gurulós székben ülve nyújtani: nehogy az alkalmazott elmenjen például egy pohár vízért, és aközben nyújtson, maradjon csak a gép előtt, és legyen produktív.
Nem lényegtelen körülmény, ahogy már említettük, hogy a számítógépek először a hagyományosan női munkaköröket helyettesítették. A gépírást például jellemzően lányoknak tanították, mert alapvetően titkárnői feladat volt, olyasmi, amit egy férfi vezető nem csinálna. Az 1980-as években a reklámok is tükrözték ezt a szemléletet: nők ültek a számítógépek előtt, miközben közöttük járkáló férfiak mutogattak a monitorra. Az egér megjelenése hozott fordulatot, de még egy Macintosh-plakáton is az íróasztal mögött, feltett lábbal lazuló férfi volt látható.
A Vice cikke szerint talán az autó óta nem volt a számítógéphez hasonló találmány, ami ilyen mennyiségű embert helyezett olyan új szerepbe, ami krónikus fájdalmakhoz vezetett. És még az okostelefon sem feltétlenül old meg mindent: az angol köznyelvben megjelent a „text neck”, vagyis az a fajta fájdalom, ami attól lesz, ha valaki állandóan a telefonján chatel döntött fejjel.
A multitasking régen kizárólag számítástechnikai szakkifejezés volt, arra utalt, hogy az időmegosztó rendszerek képesek egyidejűleg feldolgozni több felhasználó műveleteit, gyorsan váltogatva a munkafolyamatok között. Csak az 1980-as évek végétől megjelenő grafikus felhasználói felületekkel és az egyre több szabadúszó munkaerővel vált egyfajta idealizált képességgé a multitasking.
A tanulság talán annyi, hogy a technológia sosem arra volt hivatott, hogy megkönnyítse az életünket, hanem csak arra, hogy egyes munkafolyamatokat megszüntetve új módszerekkel bonyolítsa az életünket.
Talán némi vigaszt jelenthet, hogy a Vice cikke egy hangfelismerő szoftverrel készült, senkinek sem kellett közben számítógép előtt görnyednie (ellentétben velem).