Utólag könnyű okosnak lenni, tartja a mondás, de Afganisztán esetében ez nem feltétlenül igaz. Robert Kagan, az amerikai neokonzervativizmus atyaúristene ennél találóbban fogalmazott a Washington Postban megjelent esszéjében, amikor azt fejtegette, hogy míg "a történelmet előre fele éljük meg a rohanó események káoszában, ítélkezni visszafele szoktunk, önelégülten élve a tudással, hogy mi történt; mit sem törődve azzal, hogy mi történhetett volna".

Akkor kezdjük el a visszatekintést a jelenből indulva. Mi értelme volt ennek az egésznek? A végeredmény felől nézve nem sok. Csaknem pontosan húsz évvel az amerikai hadsereg afganisztáni műveleteinek kezdete után Afganisztán újra a tálibok uralma alatt áll. A több milliárd dollárból kiképzett és felfegyverzett, több százezres kormányerők szétszéledtek, gyakran harc nélkül feladva állásaikat. Az ország választott elnöke elmenekült, a helyi hadurak egy része alkut kötött a tálibokkal. Az amerikai hadsereg utolsó tagja is elhagyta az országot, ahogy az amerikai diplomaták is. Az elmúlt húsz év nemzetközi jelenlétére a hátrahagyott hadfelszerelés utal csak. Arra pedig, hogy volt két évtized, amiben a nőknek nem kellett egész testüket tetőtől talpig elfedő burkába burkolózniuk, a kabuli szépségszalonok plakátjain gondosan lemázolt női arcképek emlékeztetnek.

Az idő nem megállt, hanem visszaugrott húsz évet. Ugorjunk vissza mi is.