- Mit visztek magatokkal, ha leérettségiztek, és befejezitek a középiskolai karriereteket?

- Legfőképpen azt, hogy változtatni akarok azon, ami az iskolákban van. És hogy azért akarok tanulni, hogy ez másoknak kicsit hasznosabb és jobb legyen.

Két végzős gimnazista lány rendhagyó szolidaritási akciót szervezett a Kossuth térre, egy szimbolikus osztálytermet rendeztek be, ahol civil szervezetek által tartott órákon lehet részt venni. A fenti párbeszéd egyikükkel, Fehér Szonjával zajlott le, mikor az akciójuk motivációjáról beszélgettünk. Ő és Bencze Anna Sarolta egy iskolába járnak, nagyjából egy hónapja kezdtek el gondolkozni rajta, hogyan szervezhetnének kreatív, figyelemfelkeltő kiállást a sztrájkoló tanárok mellett.

“Az első gondolatunk az volt, hogy tanárokkal csináljuk meg az órákat, de nekik a sztrájk ideje alatt az intézményben kell tartózkodniuk” - mondta Saci. “Ezért is jutott eszünkbe a civil szervezetes ötlet, és talán jobb is így.”

Szonja szerint azt érzik, hogy az iskolai tananyag egyáltalán nem reflektál arra, ami a társadalomban történik, nem jelennek meg a társadalmi problémák. “Hiányzik szerintünk ez az oktatásból. Szerettünk volna olyan témákat behozni, ami ezt egy kicsit tudja mutatni és pótolni.”

Három szervezetet hívtak, elsőként az Amnesty International tartott általános emberi jogi órát, majd a Menhely Alapítvány “Első Kézből a Hajléktalanságról” előadása következett, és a Greenpeace transzparenskészítő workshopjával zártak, ahol a másnapi tanártüntetésre és a jövő heti klímasztrájkra készítettek táblákat.

Saci és Szonja szinte az elejétől fogva követik a tanársztrájk körüli híreket, úgy érzik, diákként nagyon is érintettek az ügyben. Szerintük bár egyre több fiatal foglalkozik tudatosan az őket is érintő társadalmi kérdésekkel, jellemző a korosztályra, hogy egy-egy erősebb kiállás után viszonylag könnyen elengedik az ügyet.

“Meg kell találni azokat a módszereket - de ez az emberek nagy részére alapvetően jellemző - amivel meg lehet őket szólítani” - mondja Saci. Neki azért is szívügye az oktatás, mert később oktatásfilozófiával, oktatási rendszerek és metódusok vizsgálatával szeretne foglalkozni.

“Ez egy tökéletes alkalom volt arra, hogy elindítsunk valamit, ami egy olyan változás felé mutat, ami felé én is szeretném, hogy az oktatás menjen.”

“Engem nagyon zavar az, hogy ennyien nőnek fel egy ilyen oktatási rendszerben” - mondja Szonja. “Ezek azok az évek, amik a leginkább formálnak minket, és én nagyon szeretnék ezen változtatni, hogy ez minél több embernek jó élmény legyen, és olyan dolgokat tanuljanak, ami felkészíti őket az iskolából való kikerülésre. Nem a számlaírás megtanulására gondolok, hanem a társadalmi, érzelmi problémák navigálására.”

A két lány úgy érzi, nagyon hiányzik az oktatásból, hogy a mentális egészséggel és a diákokat foglalkoztató érzelmi kérdésekkel foglalkozzanak. Az iskolájukban nemrég egy kortárs segítő csoportot indítottak, mert azt látják, hogy az iskolai szakemberek nagyon túl vannak terhelve.

“A mi iskolapszichológusunk talán két napot van bent egy héten, de hogyha nem keresi valaki, akkor nem igazán találkozik vele” - mondja Szonja. Pedig szükség lenne rá: rengeteg kortársukat érintik a szorongásos problémák, a depresszió és az evészavarok.

“Akár csoportterápiát is lehetne tartani osztályoknak, és az egyéni konzultációk is tök jók lennének, de ahhoz tényleg sokkal nagyobb kapacitásra lenne szükség, hogy ne az legyen, hogy van ötszáz vagy több gyerek egy iskolában, az iskolapszichológus pedig a nagy részükről pedig még soha semmit sem hallott” - mondja Saci. “Lehetne az éves fizikai felmérések mellett egy mentális felmérés is, egy kérdőív vagy egy órás beszélgetés formájában, hogy az iskolapszichológus olyan információkat kapjon a diákokról, ami alapján megállapíthatja, hogy kinek milyen segítségre lenne szüksége.”

Ezen kívül pedig ők is saját bőrükön tapasztalják azokat a problémákat, amiket az elmúlt hetekben a tiltakozó pedagógusok sorra hangoztattak: sok tananyag, nincs tanítási szabadság, tanárhiány. Bár egy jó nevű budapesti gimnáziumba járnak, utóbbi őket sem kerülte el, Szonja szerint volt olyan év, amikor négy franciatanár váltotta egymást, majd végül egy nyugdíjas pedagógus visszahívásával töltötték be a posztot.

“Az ilyenekben abszolút érződik, hogy nem találnak tanárt, akiket meg találnak, ők nem mindig tudnak olyan szinten tanítani, mint amire nekünk szükségünk lenne.”

Úgy érzik, a tananyagon általában csak végigrohanni van idő, hiába foglalkoznának egy-egy témával szívesen többet. “Magyar és történelem órán például nagyon érződik, hogy a tanároknak nincs meg az a szabadsága, hogy kifejthessünk és átbeszélhessünk egy-egy olyan témát, ami minket is érdekelne és a tanárt is érdekelné, mert haladni kell tovább.”

“Elavult a rendszer” - mondja Saci. “A tanároknak sincs módja arra, hogy választhassanak tankönyvet, és a diákoknak sincs szabadságuk abban, hogy mit tanulnak. A fakultációkkal valamennyit lehet szabni rajta, de azok igazából csak plusz órák.”

“Tizenegyedikben kezd nagyon erősen érződni ez, tizenkettedikben meg főleg, hogy arra megy már csak ki az egész suliba járás, hogy az érettségit tegyük le” - folytatja. “Ami nem lesz benne az érettségiben, azzal nem foglalkozunk, mert nincs rá idő. A diákok és a tanárok is kizárólag arra koncentrálnak, hogy jó jegyeket szerezzünk és letegyük az érettségit. Ez nem túl egészséges hozzáállás.”

A lány szerint ha az iskola végére ennyire érettségi-fókuszúvá válik minden, akkor jó lenne, ha legalább az órarendjükön szabadabban alakíthatnának, és elhagyhatnák azokat az órákat, amikre nem lesz szükségük a későbbi tanulmányaik során. “Az utolsó évben már szinte csak az érettségi tárgyak azok, amikre azt mondják az osztálytársaim, hogy ennek volt értelme. De közben egy csomó másikra is be kell járni. Az már egy jó nap, amikor van 3 olyan óra, amiről tényleg úgy érezzük, hogy fontos, a többi 3-4 pedig olyasmi, amivel utolsó évben már nem foglalkozik senki.”

Ezeknek az óráknak egy részén szintén az érettségi tananyaggal foglalkoznak, és így is alig érnek a végére.

“Életvitel órán mi például a töri anyagot tanuljuk, de visszafelé, mert annyira le vagyunk maradva. Aztán reméljük, hogy érettségiig összeér a dolog” - mondja Szonja.

A két gimnazista úgy gondolja, projektalapú és nem frontális oktatásra, kisebb csoportos munkára lenne szüksége a mai fiataloknak.

“Individumként kéne látni szerintem a diákokat” - fogalmaz Szonja. “Ez már azoknak a kamaszoknak se volt jó, akik nem mi voltunk, hogy mint egy sorszalagon, olyanok a diákok, és nincs mozgástere a tanároknak abban, hogy hogyan adják át a tudást.”

A nyelvórákon például rengeteg lehetőség lenne arra, hogy külső érdeklődési pontokat behozva, az osztály érdeklődéséhez szabva tanítsanak. De úgy érzik, még amelyik tanárnak lenne is affinitása az ilyesmihez, lehetőségük nekik sincs. Interaktivitás, a témák közös felfedezése segítene abban, hogy a diákok megértsék a tananyagot.

“Mi abszolút tapasztaljuk, hogy ha valaki nem fogékony az irodalomra például, akkor egy ilyen frontális előadásból, ha eddig nem akarta, tudta megismerni a témát, akkor ezután sem fogja. Pedig ezt meg lehetne változtatni, ha lenne lehetőség egy kicsit másképp, az ő szemszögükből megnézni a dolgot.”

Saci is hozzátesz:

“A suli lehetne egy olyan hely, ahova szívesen járnak be a diákok. Van tök jó közösség, minden nap tanul valami újat az ember, ami lehetne izgalmas is, mert akár egy fizikaórát is elő lehet úgy adni, hogy az izgalmas legyen, hogyha más metódusokat használ az ember. Ilyen tanárból viszont nagyon kevés van, akik tudják azt alkalmazni, hogy megmutatják egyik módszerrel, és ha azzal nem érti a diák, megmutatja a másikkal.”

“Ez már nem az az idő, amikor vigyázzban állva kell várni a tanárt, sok minden megváltozott. Kicsit az az érzésünk, hogy minden, csak az oktatási rendszer nem, ami elég kétségbeejtő.”