A magyar miniszterelnök eddigi politikai karrierjének egyik legdurvább csapdájába lavírozta bele magát az elmúlt években. Önként és dalolva. Ha az egyre fokozódó nemzetközi helyzetnek van érdemi hatása az akár elkötelezett, akár bizonytalan magyar választó lelkivilágára és preferenciáira, akkor Orbán Viktor bele is bukhat néhány hete még nyerőnek tűnő harmadik utas politikájába.

A sorozatban negyedik kormányzati ciklusára készülő vezető híveinek harcos-rebellis, óvatosan, nagyobb tétek nélküli duhaj mentalitására építette politikájának „eszmei” hátterét. Ebben a rendszerben a tartalom csak mérsékelten volt fontos, de a forma nagyon is. A legegyszerűbben fogalmazva: mindig szüksége volt egy vagy több ellenségre – nem pusztán ellenfélre –, amellyel szemben kialakíthatta az egységet, és folyamatosan tudta táplálni a tüzet. A 2004-es népszavazási kampány, illetve 2006 ősze óta eleve kéznél volt Gyurcsány Ferenc,de egyedül kevés lett volna ennyi időn át, kellettek mellé mások is. Így jutottak főszerephez a migránsok, a média, vagy éppen Soros György, Brüsszel és a Nyugat tokkal-vonóval. Nélkülük semmire sem ment volna, amíg a szétforgácsolódott ellenzék nem bírta egybeszervezni önmagát.

Ennek a képletnek a jegyében minél inkább „bántották” az orbáni univerzumot a kritikusai, az annál inkább hasznára volt. A „szabadságharcos” attitűd megkívánta, hogy a politika harci cselekmények sorozataként legyen ábrázolható, és a folyamat automatikusan öngerjesztővé alakult. A polarizálódás, amelyet baloldali-liberális oldalról már 2002 környékén példátlanként és elviselhetetlenként iparkodtak leírni sokan – családok szakadnak szét, örök barátok esnek egymásnak, stb. –, másfél-két évtized elteltével tényleg kiteljesedett. Azok, akik érdemben érdeklődnek a politika iránt, a másik oldal híveit gyakorlatilag nem veszik már emberszámba, a fideszesek számára az ellenzékiek éppúgy agymosott idióták, mint fordítva.