Az nem újdonság, hogy a kormány évek óta, de még a háború kitörése után is elszántan segít képviselni az orosz érdekeket, a kormánypárti média pedig szemrebbenés nélkül hergel a Nyugat ellen Oroszország pártját fogva a háborúban.

De mostanra eljutottunk oda, hogy a legfőbb orbánista napilap már putyinista irányból előzi az orosz diktátor hivatalos sajtóját. Legalábbis Pilhál Tamás olyasmit írt az öndefiníciója szerint polgári-konzervatív Magyar Nemzetbe, amit talán már józanabb kadirovista hangok se vállalnának ebben a formában.

A cikk azzal kezdődik, hogy: „Hamarosan akár kétmillió orosz katona állhat majd talpig fegyverben, és kezdheti meg a pár évtizede Ukrajnának nevezett terület leradírozását a térképről. Az eddigi, Putyin által különleges katonai műveletnek becézett akció kis bemelegítő gyakorlat, gyerekcsíny volt ahhoz képest, ami most várható. Néhány nap múlva nem csupán egy kétszázezres, önkéntesekből és hivatásosokból álló expedíciós sereg simogatja-pofozgatja majd az ukrán katonai célpontokat, hanem milliós ármádia zúdul a szomszédra, hogy elsöpörje az amerikaiak által háborúba hergelt, a NATO által kiképzett, fülig fölfegyverzett, Bandera-kultusszal átitatott, csalinak használt ukránokat.”

Pilhál szerint azért van háború, mert „a Szovjet­unió megcsonkított örököse, Oroszország nem szeretne NATO-támaszpontot, Moszkvát fenyegető támadórakéta-ütegeket látni ősi földjén. Pedig Putyin régóta, bő évtizede erről beszél, ezt ismételgeti.”

Szerinte az Egyesült Államok ezt azért nem akarta megérteni, mert: „A háború volt a terv. Az 1991-ben megalázott, a mi Trianonunkhoz hasonlóan (bár arányaiban nálunk sokkal kevésbé) megcsonkított Oroszország sarokba szorítása, háborúval és szankciókkal való kivéreztetése és újabb, talán végső földarabolása. Azután pedig következhet az ilyenkor szokásos, hamisítatlan amerikai szabad rablás, amilyet 2014 óta Ukrajnában vagy éppen 1990 után nálunk, Közép-Európában végrehajtottak. Lenyúlni minden gyárat, termőföldet, nyersanyagot, bábkormányt állítani, s mindeközben belehazudni az ottaniak képébe: nesze nektek szabadság, demokrácia!”

A szerző láthatóan kivan azon, hogy „Amerikai fegyverek, irányítás, hírszerzési információk, felderítés, haditerv nélkül a háború rég véget ért volna, béke lenne, új határokkal. Az amerikaiak jelölik ki a célpontokat, az ő segítségükkel süllyesztették el a Moszkva cirkálót, öltek meg orosz tábornokokat. S mindezzel el is szoktak dicsekedni.”

A Putyint valamiféle felszabadító, antifasiszta, az Eurázsiát vérbe fojtani kívánó Amerikát megfékezni kívánó köztársasági elnökként eladni kívánó írás fő üzenete:

„Február 24. után előlépett a függöny mögül a bábmester, az Egyesült Államok. Amelynek korábban egyetlen csettintésébe került volna, hogy az ukrán bábkormány végrehajtsa a minszki egyezményt, fölszámolja a félkatonai bandákat, eltörölje a nemzetiségeket sanyargató törvényeket. Nem tette, mert háborút akart.”

Pilhál többször hivatkozik az elcsatolt ukrajnai területeken tartott kamu népszavazásokra, amiket a gonosz Nyugat nem vett figyelembe, majd a kadiroviánus írását lezárva hitet tesz a NATO-val szemben Oroszország mellett:

„S ha már szép hazánk: örülnék, ha sza­vaim eljutnának az illetékesekhez. Ha a harcok netán NATO–Oroszország-háborúvá terebélyesednek, aminek sajnos egyre nagyobb a veszélye, nekünk minden áron, bármi áron ki kell belőle maradnunk! Ötödik cikkely ide vagy oda, nem szabad háborúba keverednünk Oroszországgal. Egyrészt, mert elpusztulunk. Másrészt, mert nekünk Oroszország évtizedek óta nem ellenségünk. Sőt, tisztességesebb partnerünk, mint némely úgynevezett »szövetségesünk«, akik százkét éve a siralomházba löktek minket, s ránk zárták az ajtót.”

Aki arra kíváncsi, valójában mi történhet éppen Ukrajnában és mi várható a mozgósítástól, annak ajánlom Rácz András legújabb cikkét.