Vasárnap hajnalban, 48 óra folyamatos tárgyalást követően véget ért az ENSZ 27. Klímacsúcsa az egyiptomi Sarm es-Sejkben. Szombaton még arról számolt be több résztvevő, hogy sosem volt ennyire rossz egyetlen tárgyalás sem a klímacsúcsok 30 éves történetében, és úgy nézett ki, a fejlődő és fejlett országok vitájában egyik fél sem enged, eredménytelenül zárulnak majd a tárgyalások. Végül aztán történelmi döntést sikerült hozni, bár egyelőre elég kevés konkrétummal. A klímakatasztrófa elkerüléséhez viszont nem került közelebb a világ, a diplomáciai kavarás pedig sokaknak hagyott keserű ízt a szájában. A klímatárgyalások eredményét a klímacsúcs egyik résztvevőjével, Lehoczky Annamária éghajlatkutatóval, a Másfélfok.hu állandó szerzőjével értékeltük.

Történelmi siker, maratoni kavarás után

A klímacsúcsok sikerének megítélése mindig egy elég nehézkes feladat, ami nagyrészt attól függ, hogy kit kérdezünk. A G77 csoportban tömörülő feltörekvő vagy fejlődő országok mindenképpen sikerként könyvelhetik el a sarm es-sejki csúcsot, mert sikerült elérniük azt, amit már az 1992-es brazíliai Föld-csúcs, az első klímatárgyalásnak nevezhető gyűlés óta követeltek: hogy az ipari forradalom óta a bolygó atmoszféráját szennyező fejlett országok fizessenek kárpótlást a szegényebb országok által elszenvedett károkért.

A tárgyalás résztvevői ugyanis az utolsó pillanatban megállapodtak arról, hogy létrehoznak egy kifejezetten a károk és veszteségek finanszírozására szolgáló pénzalapot.

Ahogy a tárgyalások elején írt cikkemben hosszabban kifejtettem, a fejlődő országok már évtizedek óta próbálják felhívni a figyelmet arra az igazságtalanságra, hogy bár ők kevésbé felelnek a klímaváltozást okozó szennyezésekért, legalábbis történelmi távlatban (hogy ez miért fontos, az mindjárt kiderül), mégis már most nagyon komolyan megszenvedik a klímaváltozás katasztrofális hatásait. Elég csak az emelkedő tengerszint miatt eltűnő szigetekre, az egész ázsiai városokat elborító árvizekre és monszunokra, a hatalmas területeket élhetetlenné tevő szárazságokra és a gyilkos hőhullámokra gondolni. A károk és veszteségek elhárítása, az újjáépítés, az érintettek kárpótlása nagyon sok pénzbe kerül, a szegényebb államoknak pedig nincsenek erre extra forrásaik, főleg, hogy arra is költeniük kellene, hogy a jövőbeli hasonló katasztrófák elkerülésére ellenállóbbá tegyék a gazdaságaikat, társadalmaikat. Így a G77 országok azzal a követeléssel futottak neki a COP27-nek, hogy létre kell hozni egy külön pénzalapot a károk és veszteségek finanszírozására a fejlett országok forrásaiból.