Egészen különleges versenyt nyert Lubics Szilvia ultrafutó. A „The Last Desert – Antarctica” lényege az, hogy a 6 szakaszból álló verseny során a résztvevőknek minél több kilométert kell futniuk az Antarktisz különböző területein kijelölt pályákon, elég kegyetlen körülmények között. Az alap ez: fagypont alatti hőmérséklet, viharos erejű szél, mély hó és jelentős szintemelkedés, miközben a hátukon lévő 5-8 kilós zsákban kellett cipelniük minden kötelező felszerelésüket.

23 ország 43 versenyzője indult, köztük 18 nő. A versenyen kizárólag olyan tapasztalt ultrafutók vehettek részt, akik már legalább két 250 kilométeres sivatagi versenyt teljesítettek. Lubics az Atacama-sivatagban és Namíbiában futott le sikeresen két ilyen versenyt, ezekkel szerzett jogot az indulásra.

Ebből is látszik, a beszámolóban a férje megjegyzi, hogy Szilvia sokkal jobban kedveli a meleg körülményeket, pár hete például még a hőmérsékleti szempontból másik végletet jelentő versenyen lett harmadik Utah-ban, ahol 385 kilométert futott a sivatagi forróságban.

Az antarktiszi győzelme „azért is nagy szó, mert borzasztóan fázós” - írja a férje.

Lubics Szilvia hat szakaszban végül 197,3 kilométer teljesített. Volt a férfiaknál is magyar induló, Roskovics Miklós 5. lett, 200,5 kilométerrel a lábában.

A korábbi napokról Lubics hosszabban írt a Facebook-oldalán, csak pár részlet:

„Már mindenki megbánta a bűnét, hogy benevezett erre az őrületre, de késő volt már a sopánkodás, nem volt visszaút. A pálya a már a szokásos, térdig havas volt. Abban biztos vagyok, hogy aki kijelölte, tuti sohasem fut, csak hegyet mászik. A 2 kilis körön közel 100 méter szintemelkedés volt.”

„Nem rohantam az elején, na nem a megfontoltság miatt, hanem mert estem-keltem, mint mindenki más is. Közben esett a havas eső és nagyon fújt a szél a pálya tetején, úgyhogy szemüveget húzni nem tudtam, mert a vízcseppektől nem láttam, így a vakon futás helyett a hóvakságot választottam”.

„A napsütésen kívül nem sok élvezet volt benne. Hogy konkrétabban fogalmazzak, borzalmas itt futni. Egyfolytában beszakadt alattam a hó. Eddig csak halvány elképzelésem volt róla, de most már tudom, mit is takar a mondás: küzd, mint malac a jégen. Na, ez én vagyok az Antarktiszon. A pulzusom olyan, mintha 4:30-ban futnék otthon, küzdök, de nem haladok. A bokám teljesen kicsinálódott. A hó még szemüvegben is vakít, alig látom, hova lépek, ami ezen a talajon nem túl előnyös. Nem merek sokat inni, nehogy meg kelljen állnom pisilni, mert akkor lehet, odafagyok, és sosem indulok el újra. A zselét áttettem kis kulacsba: egy gond volt, nem lehetett kinyomni, mert befagyott. Azt hiszem ez a legdurvább futásom, ami valaha volt.”

És megtámadta egy pingvin is:

„Ma olyan szigeten futottunk, ahol voltak pingvinek. Már alig vártam, hogy láthassam őket, annyi klassz képet láttam róluk. Erre futok békésen, gyönyörködöm bennük, élvezem, hogy köztük lehetek, erre az egyik pillanatról a másikra az egyikük megtámad! Odarohan hozzám, se szó, se beszéd, felborít, és elkezdi ütni a csőrével a lábam. De úgy rendesen. Teljesen lesokkolódtam. Két másik futó rohant oda hozzám, ők kergették el. Azt hittem ezek cuki állatok.”