Rendkívül különleges futóversenyt nyert meg novemberben Lubics Szilvia. A magyar ultrafutó hat nap alatt 197,3 kilométert teljesített az Antarktiszon, és első lett a női indulók között. A nagykanizsai fogorvos-futónőt a verseny extrém körülményeiről, a mentális kihívásokról és egy pingvintámadásról is kérdeztük.

Mi is volt ez a verseny pontosan, kik szervezték, hogyan lehetett rá nevezni?

A Racing the Planet rendezte a versenyt. Azok indulhattak, akik már legalább két 250 kilométeres sivatagi ultrát teljesítettek. Az időjárási körülmények viszont jelentősen befolyásolják a megtehető távolságot, ezért nem távra, hanem időre futottunk. Az lett a győztes, aki hat nap alatt a legtöbb kilométert tudta megtenni az Antarktiszon.

Szigorú szabályok vonatkoznak arra, hogy milyen ételeket lehet bevinni az Antarktiszra. Hogyan oldotta meg a futás közbeni frissítést?

Tudni kell, hogy az ultraversenyek egyik legnagyobb nehézsége eleve a frissítés. Futás közben fontos, hogy elegendő szénhidrátot, aminosavat, sót tudjon bevinni az ember. Ezen a versenyen nehezített helyzetben voltunk, mert szilárd tápanyagot egyáltalán nem szabadott kivinni az Antarktiszra, nehogy szemét kerüljön a szigetre. Emellett az italpor is tiltott volt, pedig általában abból szoktuk bekeverni ezeket a frissítőket. Még zselét is csak csomagolóanyag nélkül volt szabad bevinni. A frissítést ráadásul tovább bonyolította, hogy a wc-zés rendkívül körülményes volt. Emiatt kénytelen voltam egy túlkoncentrált oldatot elfogyasztva alulhidratáltan futni, akár 7 órán keresztül is. A gyomromat aztán mindig a pihenők alatt tettem helyre.

Az etapok időtartama napról napra változott az időjárás miatt. Mennyire volt megbecsülhető előre, hogy éppen mennyit kell majd futniuk?

A verseny legnagyobb nehézsége a kiszámíthatatlanság volt. Nem tudhattuk, hogy futhatunk-e az adott napon, és ha igen, mikor és mennyit. Ugyan mindig volt előző este egy megbeszélés, hogy mit szeretnének a szervezők, de ez a terv 90 százalékban borult másnap. Egy olyan nap sem volt, amikor úgy történtek volna a dolgok, ahogy el lettek tervezve. Volt, hogy már beöltözve vártuk, hogy kivigyen minket a csónak a szigetre, amikor mondták, hogy mégsem indulhatunk, menjünk vissza a kabinba. Aztán napközben jobb lett az idő, és két órakor szóltak, hogy gyorsan öltözzön be mindenki, mert megyünk futni. Erősnek kellett maradnunk fejben, hogy bírjuk a körülmények állandó változását.

Hogyan tudta mentálisan kezelni ezt a bizonytalanságot?

Úgy álltam a dolgokhoz, hogy mindig azt fogom csinálni, amit éppen mondanak, és semmin sem húzom fel magamat. Az idegeskedés ugyanis csak elvitte volna az energiámat. Ehhez a hozzáálláshoz végig sikerült tartanom magamat. Itthonról nehéz elképzelni, de ott nagyon hamar beláttuk, hogy a sok kellemetlenség alapvetően a mi érdekeinket szolgálja. Ugyanis akkor nem engednek futni, ha életveszélyben vagyunk. Ezt nagyon gyorsan felismeri az ember, túlélő üzemmódba vált, és elfogadja a helyzetet.