Amikor kimentem Norvégiába dokumentumfilmezést tanulni, az első, ami feltűnt már a reptéren, hogy rengeteg volt a kerekesszék, egymásba tolva, mint a bevásárlókocsik. Ez annyira meglepett, hogy még le is fotóztam:

Akkor már évek óta újságíróként dolgoztam, és volt is cikkem például arról, hogy ha egy kerekesszékes Magyarországon vonattal szeretne utazni, akkor 48 órával az utazás előtt ezt be kell jelentenie a MÁV-nak, különben nem lesz emelő, és nem jut fel a vonatra.

A második benyomásom pedig az volt, hogy bár gyakorlatilag egy faluba jártam egyetemre, mégis rengeteg kerekesszékest láttam a közösségi helyeken, ami Magyarországon az akadálymentesség hiánya miatt sajnos nem egy gyakori jelenség. Erről többek között írtam itt, itt és itt.

Ekkor döntöttem el, hogy a vizsgafilmemben ezzel szeretnék foglalkozni, és megmutatni azt, hogy a fogyatékossággal élők és családjaik hogyan tudnának élni Magyarországon, ha az állam biztosítaná számukra az alapvető emberi jogokat. A magyar alanyokon nem kellett sokat gondolkodnom, Farkas Krisztina és a halmozottan sérült fia Zoltán Ágoston már több korábbi cikkemben is szerepeltek, és tudtam, hogy Ágoston imádja a kamerát és jól érzi magát ezekben a szituációkban, ezért ezen nem kellett aggódnom amiatt, hogy kellemetlen lesz számukra a jelenlétem.

A norvég alany felkutatása már ennél nehezebb volt, mert bár hiába éltem ott a követlen környezetükben, nem tudtam, hogyan közelítsem meg őket. Egy alkalommal például levelet írtam egy fogyatékossággal élő nőnek, aki az egyetem mellett lakott, és bedobtam a postaládájába. Nagyon segítőkész volt - egyébként neki 17 gondozója volt -, de a filmemben nem szeretett volna szerepelni. Végül a film norvég alanyára, Kjell Kristian Grimstad-Hansenre, aki gyerekkora óta szklerózis multiplexszel küzd, kalandos úton találtam rá. Volt egy holland barátnőm, akivel együtt lovagoltunk és ő látta meg egy lovas csoportban, hogy egy nő terápiás lovaglást hirdet fogyatékossággal élőknek. Megkerestem a nőt, akinek az öccse volt Kjell Kristian, és akik végül mindketten szerepeltek a filmben.

Ez a film tulajdonképpen nem Ágostonról és Kjell Kristianról szól, hanem az ő családjukról és segítőikről, és arról, hogy mennyivel több lehetősége van egy normális életre annak a családnak, ahol a fogyatékos családtag gondozásában részt vesz az állam. Kjell Kristian családjától teljesen külön, önállón tud élni nyolc gondozójának köszönhetően, akik a nap 24 órájában segítenek neki. Ezzel szemben a magyar édesanya Farkas Krisztina szinte megállás nélkül gondozza Ágostont, alig van esélye arra, hogy kimozduljon otthonról, miközben az a kérdés is nyomja a vállát, hogy mi lesz Ágostonnal, ha ő meghal.

A film elkészítéséről való vetítés utáni beszélgetést itt nézheti meg.