95 éves korában meghalt Joseph Aloisius Ratzinger, azaz XVI. Benedek emeritus pápa, aki 2005-től 2013-as lemondásáig volt a római katolikus egyház feje. A Szentszék közleménye szerint XVI. Benedek szombat délelőtt 9 óra 34 perckor hunyt el a Vatikánban.

Azt beszélik, hogy II. János Pál tanácsadójaként és fő ideológusaként Ratzinger bíboros kétszer is felajánlotta a lemondását, és elmondta, hogy boldog nyugdíjas éveit vagy a vatikáni könyvtárban töltené, vagy visszatérne szülőföldjére, Bajorországba, hogy a könyvek, a zene és a csend iránti szeretetének hódoljon. Nem egészen így történt: pápává választották, és amikor tényleg nyugdíjba vonult, megrengetve ezzel az évezredes hagyományt, akkor sem tudta betartani ígéretét, hogy „a világ elől rejtetten él” majd.

„Az igazság munkatársa”

Hivatalos, illetve a Vatican News által közölt életrajza szerint - amelyeket ebben a részben rövidítve és szerkesztve idézek - Joseph Ratzinger 1927. április 16-án született Marktl am Innben, hagyományos alsó-bajorországi földműves családba. Kamaszéveit egy osztrák határ menti kisvárosban töltötte. Ebben az általa „mozartinak” nevezett környezetben részesült keresztény neveltetésben.

A családnak a nemzetiszocialista rendszerrel szembeni ellenszenve ellenére Josephet és testvérét tizennegyedik életévük betöltése után besorozták a Hitlerjugendbe.

Tizenhat éves korában a légelhárítókhoz, először Münchenbe, később Magyarországra vezényelték. A hadseregből dezertált, rövid időre hadifogságba esett, majd 1945 júniusában bátyjával, Georggal együtt hazatért, és mindketten folytatták tanulmányaikat a papi szemináriumban. 1946 és 1951 között filozófiát és teológiát tanult.

Testvérével együtt 1951. június 29-én szentelték pappá. 1953-ban teológiai doktorátust szerzett „Isten népe és háza Szent Ágoston egyháztanában” című értekezésével. Négy évvel később egyetemi oktató lett, dogmatikát és teológiát tanított. 1969-től a dogmatikatörténet professzora volt a Regensburgi Egyetemen, ahol végül dékán és rektorhelyettes lett.

1962 és 1965 között a katolikus egyházat átalakító II. vatikáni zsinat mind a négy ülésszakán jelen volt, mint a kölni érsek teológiai főtanácsadója. Itteni tapasztalatai meghatározók voltak, megerősítették saját - teológiai - elhivatottságát. Termékeny szakszerzőként egyre inkább hivatkozási pontként szolgált a katolikusok és különösen a teológiai tanulmányokkal elmélyülten foglalkozók számára.

1977 márciusában VI. Pál pápa München érsekévé nevezte ki. Püspöki jelmondatául ezt választotta: „Az igazság munkatársa”. Pár hónappal később bíborossá kreálta a pápa. 1981-ben II. János Pál az egyházi tanítóhivatal, a Hittani Kongregáció prefektusává nevezte ki;

huszonnégy éven át vezette rendkívüli szigorral az egyik legbefolyásosabb vatikáni szervezetet.

Ezzel egyidejűleg a Nemzetközi Teológiai Tanács és a Pápai Biblikus Bizottság elnöke volt, valamint számtalan vatikáni bizottság tagja.

1986 és 1992 között ellátta a katolikus egyház tanításait összefoglaló Katekizmust szerkesztő pápai bizottság elnöki teendőit, ő terjesztette II. János Pál pápa elé a több mint 900 oldalas Új Katekizmust. 2004-ben ugyancsak az ő vezetésével készült el az Új Katekizmus mindössze 150 oldalas rövidítése, az egyszerű és világos formában megfogalmazott hittani összefoglaló.

75. életévének betöltése után az egyházjog értelmében be kellett nyújtania lemondási kérelmét, ám II. János Pál pápa hivatalában tartotta egyik legfőbb tanácsadóját. Ratzinger bíborost még abban az évben megválasztották a bíborosok dékánjának, így a katolikus egyházi hierarchia második emberévé lépett elő, az egyetlen bíborossá, aki jogosult volt a pápához való állandó bejárásra, és aki felelős lett a pápaválasztás levezetéséért is.

2005. április 19-én őt választották pápává. A nyolcadik német pápa lett, illetve a 265. az egyházfők sorában.

Mi lesz az öröksége?

A hivatalos életrajzokból is kitetszik, hogy alig néhány hónap alatt vált bajor teológiaprofesszorból a világszinten is rendkívül befolyásos müncheni érsekség vezetőjévé, illetve bíborosként a világegyházat vezető legszűkebb kör tagjává.

A nyolcvanas évek elejétől kezdve tulajdonképpen a mai napig meghatározza az egymilliárd hívő életét rendszerező katolikus egyház tanításait.

Tudósként került a Hittani Kongregáció élére, de aztán évtizedek alatt páratlanul erős pozíciót alakított ki a római Kúria szövevényes bürokráciájában, amelynek pápaként nyolc évig abszolút hatalmú irányítója volt, de lemondása után is kiemelkedő szereplője maradt.

Mindhárom, a kortárs emlékezetben élénken élő pápáról megszületett egy leegyszerűsítő, de nem bántóan torzító kép, amit én nagyjából a következőképpen látok.

• A trónját 1978-ban elfoglaló II. János Pál hosszú pápasága a többi vállassal folytatott párbeszéd, a kommunizmus bukásához való kapcsolódása, a rocksztárokat megszégyenítő nyilvános szereplései, majd végül a nyilvánossá tett testi szenvedései miatt maradt emlékezetes.
• Ferenc pápára sokan úgy tekintenek, mint reformerre, aki levetkőzte a fényűző külsőségeket, aki kiáll a szegényekért és üldözöttekért, aki a klímaváltozás elleni harc egyik leghangosabb szószólója, és aki közéleti nyilatkozataival és a közösségi médiában való jelenlétével vitákat kavar, miközben még a katolikus híveknél is nagyobb közönséget ér el.
• XVI. Benedek nyilvános profilja hozzájuk képest kevésbé mozgalmas: elsősorban a konzervatív nézeteket hangoztató tudós figurája rögzült a köztudatban.

Lemondása után az egyik prominens katolikus újságíró, John L. Allen Jr. azt írta a National Catholic Reporterben, hogy idővel talán Benedek „pozitív ortodoxiája” lesz a legfontosabb öröksége. Vagyis hogy

a klasszikus keresztény tanítást úgy fogalmazta meg, hogy az egyház mit támogat, és nem úgy, hogy mit ellenez.

Ahogyan 2006-ban mondta: „A kereszténység, a katolicizmus nem tiltások gyűjteménye. Ez egy pozitív lehetőség. Nagyon fontos, hogy újra tanulmányozzuk, mert ez a gondolat mára szinte teljesen eltűnt”. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy vatikáni vezetőként és pápaként is több esetben fellépett olyan katolikus közösségekkel szemben, amelyek eltértek az ő teológiai irányvonalától; illetve más csoportokat is rendszeresen megbántott.

Az is lehet, írja Allen, hogy Benedek emlékezetét a hit, az ész és a demokrácia éles elméjű elemzése fogja meghatározni, amely intellektuális alapot nyújt az „egészséges szekularizmussal” való megbéküléshez. De az is lehet, hogy „az emberek egyszerűen csak a kedvességére és alázatosságára fognak emlékezni, amiben egyesek üdítő ellentétét látták az előző pápáság hivalkodásának.” De az is elképzelhető, hogy Benedek pápaságának legemlékezetesebb momentuma annak befejezése lesz.

„Minden egyes mély meglátás és ügyes szófordulat mellett volt egy vita, egy adminisztratív botlás vagy egy PR-katasztrófa. Ezek egy része talán elkerülhetetlen ára volt annak, hogy Benedek megvédte azt, amit igazságnak tekintett egy olyan világban, amely nem mindig akarta hallani ezt az igazságot. De a károk egy részét kétségtelenül önmaga okozta” - írja Allen, aki szerint a Vatikánban mindig is volt egy olyan vélekedés, hogy

Benedek pápa lehet világszínvonalú értelmiségi, de a Föld egyik legnagyobb szervezetének vezérigazgatóként nem volt a helyzet magaslatán, és néha irányíthatatlanná tette az egyházat.

Bár hivatalosan semmi köze hozzá, de nem szűnő találgatások tárgya, hogy a vatikáni korrupció mekkora szerepet játszott a lemondásában. 600 éve nem mondott le pápa, XVI. Benedek elődje pedig akkor is a helyén maradt, amikor már se járni, se beszélni nem tudott, így hiába mondták el közvetlen munkatársai újra meg újra, hogy Benedek távozása kizárólag egészségügyi okokra vezethető vissza, ezt sokan nem fogadják el.

Közvetlenül a bejelentése előtt robbant ki a VatiLeaks botrány, amely legalább két szempontból érintette érzékenyen az egyházfőt. Egyrészt a saját komornyikja szivárogtatta ki a személyes levelezését a sajtónak, majd a botrányt kivizsgáló bizottság eredményei is kiszivárogtak. Nem nagyon bízhatott a közvetlen munkatársaiban sem. Másrészt a levelek és a vizsgálat egyaránt egy romlott rendszer képét mutatták, amelyben a római Kúria főpapjai és munkatársai túlárazott építkezéseket rendelnek, és folyamatos belharcokban acsarkodnak egymásra. Bár sokan hajlamosak elfogadni, hogy maga a pápa ezekről az üzelmekről mit sem sejtett, de hát mégiscsak ő volt a „vezérigazgató”, akinek vállalnia kell a felelősséget a cég tetteiért. És ha a Vatikán tele van kétes ügyekkel, akkor nehéz elképzelni, hogy erről pont a rendszer egyik kulcsfigurája, a harminc éve a Kúrián forgolódó Ratzinger ne tudott volna.

Két pápa, sok nehéz kérdés

„Az emeritus pápa továbbra is a Vatikánban él külön palotájában, amelyet lemondása előtt újíttatott fel magának, és ahol rendszeresen találkozhat bíborosokkal vagy a néhány perces sétatávra székelő vatikáni tisztviselőkkel. Továbbra is Szentatyának szólítják, továbbra is hordja Róma püspökének mellkeresztjét és továbbra is nyilatkozik, értékeli saját pápaságát és utódja tevékenységét, irányt mutat az egyháznak. A szívélyes formalitások mellett közvetve vitatkozik is az aktív pápával, kétségbe vonva ezzel Jézus Krisztus helytartójának egyedülálló tekintélyét. Nem véletlen, hanem szükségszerűség, hogy Ferenc pápa egyes kritikusai hozzá fordulnak, mögötte sorakoznak fel. Nem a semmiből jött Matteo Salvini gesztusa, aki olyan pólóval pózolt, amelyen a kétségbeesett Ferenc gúnyképe alá felírták: IL MIO PAPA È BENEDETTO, az én pápám Benedek.”

Ezt három éve írtuk A két pápa című film kapcsán, amely a szélesebb közönség előtt is láthatóvá tette ezt az ellentmondásos helyzetet. „A két pápa ráadásul radikálisan mást gondol az egyházról: Benedek a hagyományok megőrzése érdekében is szorgalmazza a kisebb, tökéletlenségektől megtisztított egyház ideáját. Nála, ahogy a filmbeli karaktere mondja, »a változás: kompromisszum«. Ferenc viszont a szabályok fellazításával szélesre tárná a kapukat minél több potenciális hívő előtt. E két vízió vetélkedése azonban csak kis szelete a válságnak, amelynek része a katolikus hívők számának csökkenése a nyugati világban, vagy éppen a több országban anyagi és erkölcsi megsemmisüléssel fenyegető gyerekmolesztálási botránysorozat. A világ egyik legrégebbi és legtöbbet szereplő intézménye nehéz időket él, és a két pápa nem az egység, hanem a megosztottság szimbóluma.”

Koronkai Zoltán jezsuita szerzetes ellenben úgy érvelt a Válasz Online-on, hogy Ferenc és Benedek között sok a folytonosság, és sokszor kiegészítik egymást. Néhány kulcskérdés, amiben ez tetten érhető szerinte:

• Újdonságokat és reformokat Ferenc pápának szokás tulajdonítani, ám elődjének is voltak döntései, amelyek évszázados hagyományokkal szakítottak. Ferenc egyértelmű törekvése a decentralizáció – csakhogy ez már jelen volt Ratzinger szándékaiban is. Benedek pápa is tisztában volt azzal, hogy a római Kúria reformra szorul, de azzal is, hogy neki erre nincs sem energiája, sem elegendő gyakorlati érzéke.
• Amit Ferenc pápa a bevándorlókról mond, az lényegileg nem tér el attól, amit már elődjei is tanítottak. Persze stílusa és hangsúlyai, mint mindenben, itt is kicsit mások. Benedek pápa 2011. évi migrációs napi üzenetében így fogalmaz: „Mindnyájan egyetlen család tagjai vagyunk, a migránsok és az őket befogadó helyi lakosság, és mindnyájunknak jogunk van ahhoz, hogy használjuk a Föld javait, amelyek mindenkit megilletnek egyetemlegesen, amint ezt az Egyház társadalmi tanítása kimondja. Ez a szolidaritás és az osztozás alapja.”
• Benedek nagyra értékeli Ferenc képességét, hogy „olyan közvetlenül közeledik az emberekhez”, közel áll hozzájuk. Arra a kérdésre, hogy van-e problémája utódja stílusával, azt felelte: „Nincs. Épp ellenkezőleg, jónak találom.” Meg van elégedve Ferenc pápa szolgálatával? „Igen. Frissesség az Egyházban, új vidámság, új karizma, mely megszólítja az embereket.”

Az egyházban lévő szexuális visszaélési botrányok kezeléséről Koroknai azt írja, hogy „mindketten természetfeletti gyökerűnek látják a bajt, és bár szerintük minden emberi eszközt be kell vetni a felszámolására, az igazi orvosságot az Istenhez való újbóli odafordulás, megtérés hozza.” Ez valóban közös a megközelítésükben, de - ezt már én teszem hozzá - a különbség itt azért óriási. Bár Ferenc pápát is bírálták megválasztása óta, hogy nem elég gyors a változás tempója, és bocsánatkérésre is kényszerült, amikor rágalmazással vádolt áldozatokat - Benedek pápának ennél súlyosabb mulasztásai voltak.

Arra szoktak hivatkozni, hogy az ő vezetése alatt kezdett el komolyan foglalkozni a Hittani Kongregáció gyerekmolesztálási ügyekkel, pápaként pedig bocsánatot kért és áldozatokkal találkozott. Csakhogy ezeket a lépéseket az újabb és újabb kipattanó botrányok hatására tette, miközben kiderült, hogy müncheni érseksége alatt ugyanaz történt, mint szerte a világon mindenfelé: a lebukott gyerekmolesztáló papot áthelyezték, és új szolgálati helyén tovább zaklathatta a gyerekeket. Össze sem lehet hasonlítani Ferenc pápa önostorozó, végiggondolt megnyilatkozásait a témában, illetve az emeritus pápa zavaros, a 68-as szexuális forradalmat okoló magyarázatát. A McCarrick-botrányról szóló vatikáni jelentés szerint mindhárom pápa és számtalan egyházi vezető tudott a bíboros elleni vádakról, húsz éven keresztül mégsem vizsgálták ki érdemben az ügyét - ugyanakkor érdemes közelebbről megnézni, pontosan milyen szerepet játszott itt Ratzinger és Bergoglio.

Jézusban egyek

A jezsuita szerzetes idézett írása szerint, ahogy Ferenc is mélységesen Krisztus-központú, úgy Benedek számára is Jézus személye és hirdetése a középpont. „Joseph Ratzinger prédikációi, írásai logikusságuk, teológiai mélységük révén még sokakat fognak mélyebb hitre vezetni, jóllehet többnyire az értelmiségi elit képes igazán értékelni Benedek pápa szellemi gazdagságát. Ferenc ugyanarról a Jézusról beszél, de hétköznapi szavai, prófétai gesztusai tömegek szívét képesek megérinteni. Szív és értelem kölcsönösen feltételezi egymást, szegényebbek volnánk, ha csak egyik létezne. Kevesebb volna Ferenc, ha nem Benedek lett volna az elődje.”