Suhajda Szilárd az utolsó interjúban elmondta, miért egyedül indult az Everest csúcsára
„Késznek kell lenni szenvedni is, ha épp úgy hozza a helyzet! Ez egy ilyen műfaj.”
Ez volt a címe annak a Suhajda Szilárd-interjúnak, ami május 22-én, öt nappal ezelőtt jelent meg a Bizalmi Kör Vezetői Klub blogján. A blog a csúcsmászás előtt szólaltatta meg Suhajda Szilárdot. A következő napokban Suhajda Szilárdnak nyoma veszett, szombaton pedig az utána küldött mentőcsapat bejelentette, hogy befejezik a keresést. Így ez lett utolsó interjúja, amiben elmondta, miért egyedül indult el megmászni a Mount Everestet, és beszélt a halálról is.
„Ahogy láthattuk, Szilárd nem fél nyíltan és természetesen beszélni. Bármilyen témáról legyen is szó, a hegyen tapasztalt extrém testműködésektől, a psziché módosult vagy akár szokatlan működéséiig, ő magától értetődő módon osztja meg megéléseit, élményeit” - írták róla a blogon.
Suhajda Szilárd a hegymászást meditatív élménynek tartotta. Ugyanakkor arról beszélt: „egészen más ma elmenni egy ilyen legendás hegyre, mint 30 vagy 50 évvel ezelőtt volt.”
„A 90-es évek végén kezdődött a kereskedelmi expedíciózás, ami ma ott tart, hogy lényegében mindenkinek „csúcsgaranciát” kínálnak, akkor is, ha a mászónak semmilyen előképzettsége nincsen!” - mondta.
Ezzel szemben „palack nélkül és önállóan feljutni az Everest csúcsára ugyanolyan nehéz, mint 45 évvel ezelőtt volt.” Ezért akarta elkerülni a tömeget. „Megfelelő stratégiával még ma is sikerül egyedül találni magam a hegyen! És bizony erre törekszem: arra az élményre, amit a kezdetekkor kerestem! Amikor könyveket bújva álmodoztam a távoli, legendás himalájai csúcsokról!” - mondta.
Így fogalmazott:
„A hegymászás számomra az önmegvalósítás csodálatos lehetősége. Egy élhetetlen világba lépsz be, ahol éppúgy lelsz mennyei szépségre, mint pokoli sötét erőkre és sziklakemény, fagytól zord, üres sötétségre. Egyszerre vesz körül a Minden és a Semmi. A teljesség és az üresség. És mindazon csoda, ami a szemed elé tárul, minden nehéz lélegzet, minden újabb lépés közelebb visz saját magad teljesebb megismeréséhez. Nem csak az ismeretlen és a világ felfedezését jelenti odafent lenni: önmagad megismerését is. Az ember elveszik és magára talál: a test és lélek új állapotait ismered meg. Újjáértelmeződik múlt, jelen és jövő. Újjászületsz.”
A blog szerzője felvetette neki, hogy egy korábbi naplójában arról írt, hogy a gyászt nehezen kezeli. Azt válaszolta:
„Azt gondolom, ugyanúgy más a viszonyom ezzel a témával, mint egy átlagemberhez képest a hideggel vagy a kényelmetlenséggel. Többször szembesültem tragédiákkal, magával a halállal is: ami „megkönnyíti” az ilyen helyzeteket az lehet, ha 8000 méter fölött kerül sor egy ilyen találkozásra. Ott, az oxigénhiány és kimerültség miatt, egészen máshogy – vagy nem is – fogja fel egyértelműen az ember, hogy mit lát: úgy értem, tudatosul benned, de nem kavar fel, nem rendít meg! – és tudom, hogy ez nagyon bizarrul hangzik! A legnagyobb magasságok élményét inkább utólag dolgozza fel a mászó: legyen az akár a csúcssiker élménye, akár egy holttest látványa. Akkor viszont igazán torokszorító és nehéz tud lenni.”
Arról beszélt, nincs benne zsigeri félelem, egészséges félelemérzet viszont igen. „Mindig döntés– és cselekvésképesnek kell lennem: az állandó félelem megbénítana. A halál állandó lehetőségének tudata szintén nem segítene. Ezt tudatalatt magával viszi az ember, segít felelősnek lenni, de nem gondolkozol rajta folyamatosan.”
Elmondta ugyanakkor, hogy a „hétköznapok gyászától” jobban fél. „Amitől sokkal jobban félek, az a hétköznapok gyásza. Nem a hegyen: hanem amikor másokat látok szenvedni, veszteséget átélni, összetörni. Sokkal tanácstalanabb tudok lenni, mint egy hegyi tragédia során. Mások szomorúságától és gyászától jobban megrendülök, mint a halál látványától nyolcezer méteren.”
A csúcsra indulás előtt videós üzenetet is küldött: ebben arról beszélt, hogy a legnagyobb feladat előtt áll, és ez lehet karrierje csúcsa.