Az IMF-et is többre tartják a magyarok, mint a Türk Tanácsot

Rettentően megosztott a társadalom Magyarország követendő külpolitikai céljaival kapcsolatban is, derült ki a Friedrich-Ebert-Stiftung és a Policy Solutions közös elemzéséből, amit csütörtök délelőtt mutattak be Budapesten.

A külpolitikai attitűdvizsgálatot egy ezerfős, reprezentatív közvélemény-kutatás alapozta meg, amit idén tavasszal vettek fel, és a Závecz Research készítette. A kutatás legfontosabb állításait Bíró-Nagy András, a Policy Solutions elnöke foglalta össze, aki hangsúlyozta: a kilencvenes évek elejétől kezdve nagyjából 20 éven át létezett valamiféle társadalmi konszenzus arról, hogy kik Magyarország barátai, merre kellene orientálódnia az országnak, de ez az utóbbi évtizedben megbomlott, és 2022-ben láthattuk, hogy ezek a kérdések immár a közéleti-választási viták tárgyává is váltak.

Abban, hogy Magyarországnak alapvetően a NATO-ban és az EU-ban van a helye, a magyar társadalom többsége most is egyetért. A két évvel ezelőtti, hasonló külpolitikai attitűdvizsgálathoz képest kicsit nőtt is azoknak az aránya, akik egyetértenek azzal az állítással, hogy Magyarország az értékek tekintetében hagyományosan a Nyugathoz tartozik, ezért a Nyugat felé is kell törekednie.

Érdekes eredménye volt a kutatásnak, amikor arról kérdezték a válaszadókat, hogy mennyire értenek egyet az állítással, mely szerint Magyarország regionális középhatalommá válhat. Hiába hallani ilyen szólamokat a kormány környékéről, az emberek többsége nem gondolja, hogy ez reális célkitűzés lehetne:

Kettészakad a társadalom, amikor az kerül szóba, hogy milyen célokat kellene követnie az ország külpolitikájának. Itt a számos felsorolt cél közül az első két helyen a szuverenitásunk megvédése, illetve a szövetségeseinkkel való együttműködés erősítése szerepelt, de úgy, hogy a kormánypárti szavazók sokkal nagyobb arányban szavaztak az első opcióra, míg a hatpárti ellenzék támogatói a másodikra. A diplomáciai és gazdasági kapcsolatok mélyítése a szomszédos országokkal úgy lett harmadik, hogy mindkét oldal viszonylag előre sorolta.

Amikor arról kellett dönteni, hogy egy adott országgal szoros partneri kapcsolatot tartsunk-e fenn, vagy inkább ne, magasan Ausztria végzett az élen, 90 százalékos támogatottsággal, utána Németország, Horvátország és Franciaország következett. Érdekes, hogy a szorosabb partneri kapcsolatot a magyarok Kína, Oroszország és Ukrajna mellett valamiért Dél-Koreával nem tartják még helyénvalónak.

Ennél a kérdésnél is rengeteget számított a pártpreferencia, a fideszes válaszadóknál Ukrajna nagyon leszakadva végzett az utolsó helyen, megelőzve az Egyesült Államokat, míg az ellenzéki szavazók az oroszokat tették leghátra, Kína elé. Volt kérdés arról is, hogy a válaszadók szerint melyik ország jelent veszélyt Magyarországra. Itt is megosztottan alakultak a válaszok: a fideszesek szerint Ukrajna jelenti a legnagyobb veszélyt Magyarországra, és az Egyesült Államoktól ugyanannyira kell tartani, mint Oroszországtól, míg a hatpárti ellenzék szimpatizánsainak kétharmada Oroszországtól tart.

Mint Bíró-Nagy fogalmazott, nagytotálban, makroszinten a NATO- és az EU-tagságról szóló adatok is kedvezőek: mindkettőben fontosnak tartja a tagságunkat a társadalom, míg a vizsgált nemzetközi szervezetek közül a Türk Tanács abszolút utolsó, az IMF is hasznosabb partnerünk a magyar választók szerint. Pártpreferenciákat nézve kiderül, még a mihazánkos szavazók kétharmada is benn maradna a NATO-ban, ahogy a fideszes szavazók 72 százaléka is.

A háború

Sok kérdés foglalkozott a háború megítélésével, ezekből kiderült, hogy míg az Ukrajnának nyújtott humanitárius segítséggel a magyarok döntő többsége egyetért, a fegyverek adását senki sem támogatja, az ellenzéki szavazók többsége sem. A pénzügyi támogatás esetében kevéssel 50 százalék fölött volt azok aránya, akik szerint az EU segítheti így a megtámadott országot, de a magyar költségvetésből az emberek többsége nem adna semmit az ukránoknak.

Tavalyhoz képest csökkent azok aránya, akik jól fogadnák, ha a szomszédukba ukrán menekültek költöznének, most már annyira örülnénk neki, mintha kínaiak érkeznének (azaz nem nagyon.) Persze ukrán menekülteket még mindig ezerszer szívesebben látnak szomszédjukban a magyarok, mint közel-keletieket, de ebben elég sok évnyi munkája volt a kormánynak.

Bíró-Nagy a szankciók megítélésének kérdésénél emelte ki, hogy itt jöttek elő leginkább a kormányzati kommunikáció hatásai: a magyarok 44 százaléka azt gondolja, hogy az EU-nak jobban ártottak a meghozott szankciók, mint Oroszországnak, és további 37 százalék szerint a két félnek nagyjából ugyanannyira, míg csak egy elenyésző kisebbség véli úgy, hogy az oroszoknak ártottak jobban. Az ellenzéki szavazók döntő többsége is azt gondolja, hogy mindkét félnek hasonló károkat okoztak.

A másik terület, ahol a kormányzati propaganda szerepe élesen előjött, a háború kimenetelére vonatkozott: a megkérdezettek 39 százaléka arra számít, hogy a következő egy évben nem fognak változni a lényegi erőviszonyok, míg 39 százalék szerint az oroszok további területeket szereznek meg. Az ukrán előretörést a válaszadók csak 7 százaléka gondolja reális kimenetelnek.

Ezeknél a kérdéseknél nézték a médiafogyasztási szokásokat, és azt találták, hogy akik kormánypárti propagandát (Origo, MTVA, Index stb.) olvasnak, nagyobb arányban gondolják úgy, hogy a szankciók az EU-nak ártanak, és hogy az oroszok fognak még területeket szerezni.

A kutatás során vizsgálták a magyar társadalom Kínához, illetve az Egyesült Államokhoz való viszonyát is. Sok meglepetés nem volt: a kormánypárti szavazók között többen akadtak, akik azt gondolták, hogy Kínában a jólét a meghatározó, és jobban ítélték meg az országot, mint az Egyesült Államokat, míg az ellenzéki szavazóknál fordítva történt ez. Az Egyesült Államok megítélése látványosan romlott a 60 pluszos korosztályban, míg a diplomások körében Kína megítélése volt rosszabb.

A bemutató után meghívott szakértők elemezték a hallottakat, itt Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő például arról beszélt, hogy a szomszédunkban zajló, példátlan intenzitású háború akkor is fontossá vált volna a magyar társadalom számára, ha a kormány nem játszott volna rá erre. Ugyanakkor a háborúval kapcsolatos kormányzati üzenetek fontos elemeivé váltak a 2022-es választási kampánynak, sőt, jó eséllyel a kormány győzelmét is nagyban segítették, és a Fidesz azóta sem léphet ki az általa megalkotott narratívából, mert hirtelen egy sor kellemetlen kérdést kellene megválaszolnia a magas inflációtól a gazdaságpolitika kudarcáig.

Sz. Bíró kitért arra is, hogy akár egy nagyon erős NATO- és EU-barátságot is alá lehet ásni évek munkájával, de szerinte kérdés, hogy ténylegesen tesz-e ezért a kormány, vagy csupán a saját belső gazdaságpolitikai problémáit próbálja elfedni. Mint fogalmazott, veszélyes vizeket jelent a kettős játék ezzel a kérdéssel, hiszen az EU-t és a NATO-t hátrahagyva a politikai senkiföldjén találnánk magunkat, hihetetlen mértékben lenne kiszolgáltatott az ország.

Úgy látja, a magyar társadalom jelentős része, ha csak zsigerileg is, de tudja, hogy nincs az ország azoknak a képességeknek a birtokában, melyek révén az annyira fontosnak érzett szuverenitásunkat egyedül meg tudnánk védeni, és azt is, hogy az biztonságunkat az e két fontos szervezetben való tagság adja. Sz. Bíró szerint ezzel a kormány is tisztában van, ezért nem is intéz direkt támadásokat a szervezetek ellen, ugyanakkor hozzátette, ő maga nem jövőkutató, és a most publikált eredmények között voltak olyanok, amelyeket 5-6 éve nem tudott volna még elképzelni.

Feledy Botond külpolitikai szakértő magát reálpesszimistának nevezte, és azt mondta, a török választás is megmutatta, hogy a politika hogyan tud az emberek rosszabbik, „finkelsteini” énjére játszani, ezt ráadásul a 21. századi kommunikációs struktúrák is segítik. Szerinte amíg Magyarországon azzal foglalkozunk, hogy kit utálunk éppen, a szomszédos országokban látni, hogy a sok társadalmi vita mellett is zajlik jövőképépítés. Furcsállotta, hogy miközben itt ülünk a Kárpát-medence közepén, a felmérésekből látni, hogy se a románokkal, se az ukránokkal nem akarunk barátkozni, pedig elképzelhető, hogy Ukrajnában hamarosan Európa második legerősebb hadserege lesz jelen.

Sz. Bíró beszélt arról is, hogy a kormánypropagandából a háború kezdete óta azt hallani, az ukránok bármikor összeomolhatnak, de ezekben az anyagokban sosem esik szó arról, hogy mekkora különbség van a két oldal motiváltsága között. Hogy míg az egyik oldal a hazáját védi, a másik oldalon 18 éves emberek nem értik, mit keresnek Herszonnál, és miért kell meghalniuk egy idősödő diktátor döntései miatt.

Ehhez jön, hogy az ukránok modern, az oroszhoz képest sokszor generációkkal fejlettebb fegyverrendszereket kapnak Nyugatról, és kérdés az is, hogy az orosz politikai elitben milyen folyamatok játszódnak le a közeljövőben. Mint fogalmazott, a magyar miniszterelnök többször elmondta, Oroszország nem veszíthet ebben a háborúban, de Sz. Bíró ezzel a magabiztossággal nem rendelkezik. Hozzátette, nagy retorikai erőfeszítés a kormány részéről, hogy folyamatosan azt állítsa, az ukránok rosszul állnak, és a szankciók jobban sújtják az EU-t, mint Oroszországot.

A teljes tanulmány a Policy Solution honlapjáról tölthető le.