• „Az AI a társadalom, az ember vége. Állítsuk meg az AI-t!”

• „A kérdés tehát nem az, hogy milyen irodalommal álmodnak az androidok és az algoritmusok, hanem hogy mi milyen irodalomról álmodunk egy olyan korban, amelyben egyre többször az androidok és az algoritmusok álmodják a tőlünk elrabolt álmokat.”

• „Az igazi irodalom nem az üres lap, nem az, amely még el sem kezdődött, hanem amelyik színfeketére telíti a könyvek, képernyők hófehér mezőit. Az ember eddig erre nem volt képes. Akinek ez megadatik, az az android, aminek ez megadatik, az az android, akinek ez megadatik.”

Három különböző hangvételű esszé három különböző kicsengésű záró gondolata a Hévíz kulturális folyóirat 2023/2-es, mesterséges intelligencia tematikájú számából. „Amikor ezt a lapszámot Vajna Ádámmal kitaláltuk, akkor még november volt, és nem beszélt mindenki a mesterséges intelligenciáról, most pedig már mindenki arról beszél, hogy mennyire unja a mesterséges intelligenciáról való beszédet, de lám, a Hévíz folyóirat megérkezik, és bátran vállalja” – mondta Fehér Renátó költő, író, a lap egyik szerkesztője a Nyitott Műhelyben tartott lapszámbemutatón, ahol a felolvasások és irodalmi beszélgetések után Kőszeghy Ferenc, az egyik esszé szerzője is megszólalt.

A mesterségesintelligencia-hírdömping hónapok óta megállás nélkül tart, az élet szinte minden területére kiterjed a technológia hatása. Vannak, akik az eljövendő világvégét látják benne, mások a megváltást várják tőle, míg a Villányi borozó mellett szivarkázó Pista bácsi – Noam Chomsky amerikai filozófus esszéjével rokon – okfejtése alapján túlreagált lufi az egész. Jobb esetben az élet egyik területe a művészet is, amelytől az utóbbi néhány században megszokhattuk, hogy ha lassan is, de mindenképp érzékenyen reagál a néha tőle függetlennek látszó technológiai és társadalmi átalakulásokra.

Az eddig leghangosabb művészeti közegből érkező reakció az amerikai forgatókönyvírók sztrájkja volt. A Writers Guild of America által is megfogalmazott aggodalmak azonban javarészt a munkaerő-piaci változásokra és a plágium témájára fókuszáltak: az Amazont 2023 februárjában ellepték a ChatGPT által írt könyvek.

„Milyen irodalommal álmodnak az androidok és az algoritmusok?” – így szólt a folyóirat Vízválasztó rovatának felhívása.

Megismerni a másik ember titkát

„Mi kell egy művészi alkotáshoz? Legelőször is múzsa, akinek az arcát látom írás közben, akihez beszélek. Az AI-nek annyi múzsája lehet, amennyit csak akar, akár pár másodpercenként is váltogathatja őket. Vagyis egy olyan sem lehet, akihez érzelem köti – így nem lehet egy sem” – írja Szalai Erzsébet szociológus, az MTA doktora. Szalai hevesen érvel amellett, miért nem írhat művészi, katarzist kiváltó regényt egy gép. Szerinte a művészethez szükség van az érzelemre, az isteni szikrára, amely új egységet hoz létre, míg az AI csak mennyiségeket képes egymás mellé rendezni.

Szalai szerint egy regényt nem lehet gyorsan megírni. Szükség van hozzá a tudattalan működésre, a szenvedésre, a „megtorpanásokra” és az „elgyengülésekre”. Az író, mondja Szalai, szabad ember, aki spontán teszi azt, amit akar. Ezzel szemben az AI feladatait és kérdéseit a programozó határozza meg – „persze eljöhet az idő, amikor önálló életre kél, de az ember uralma alóli felszabadulása egyben az emberiség végét jelentheti”.

Ezután Szalai megfordítja a gondolatmenetet. Távolról kezd, és a neoliberális fordulatot, az identitáspolitika atomizáló, egyben tömegesítő hatását kritizálja: „A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy ezerféle ruhamárka létezik, mégis mindenki ugyanabban a pólóban és farmerben jár.” Ehhez a jelenséghez csatolja az AI által írt irodalmat: „létrehozhatja a mindenki által fogyasztható tömegregényt (...), de megteheti azt is, hogy mindenkinek megírja a maga külön, saját személyiségére szabott regényét – ez esetben viszont tökéletesen eltűnik a távolság alkotó és közönsége között.” A szerző szerint pont ez az a távolság, ami miatt a regényeket olvassuk, „hogy megismerhessük a másik ember titkát”.

„Az AI azért nem lehet valódi művész, mert tökéletesen kompatibilis az őt szülő viszonyokkal”, míg Szalai szerint az igazi művészetnek tétje van: akár tudatosan, akár tudatlanul, de az őt szülő kor viszonyait változtatja meg.

„A műalkotás valamennyire mindig reflektál azokra a társadalmi viszonyokra, melyek körülményei között született, mindig kifejez azokból valamit. És az AI pont akkor születik, amikor ez az oda-vissza csatolás megakad. Az atomizálódó, eltömegesedő és identitását vesztett társadalomban megkérdőjeleződik a munka értelme, és szétesnek a családok is.”

Szerinte az emberek már nem teszik fel az élet nagy kérdéseit, és az AI alkotásainak „lélektelensége éppen ezt a lélektelenséget fejezi ki”.

A lerombolt társadalmi rendszerekbe belefáradt emberek manapság „a legkönnyebb utat választva (...) megszülik autoriter vezéreiket, akik megmondják nekik, hogy kik is ők, kik az ellenségeik, és hogyan kell élniük”. A szerző végkövetkeztetése: az AI ebbe az autoriter korszakba lép ki a „szürke semmitmondásból, alkotásai tele lesznek hős vezérekkel, jókkal és rosszakkal, példaképekkel és ellenségekkel.” Röviden: Orwell 1984; Huxley Szép új világ, satöbbi: „Az AI a társadalom, az ember vége. Állítsuk meg az AI-t!”

Elrabolják az álmainkat

„Van a mesterséges intelligenciáról egyfajta társadalmi fantáziánk. Azt képzeljük, ez valami második teremtés, egy új ember, bibliai mítoszokon át mindenben ott van, ez a kép él a fejünkben” – mondta Kőszeghy Ferenc, a Mérce újságírója, a lapszám „És lőn világosság?” című esszéjének szerzője a Nyitott Műhelyben. „Aztán létrehoztak egy nyelvi algoritmust, ami mindenki által ismert dolog. Az, hogy algoritmusok vesznek körbe, azt hiszem, most már 2023-ban annyira nem meglepő: a Google keresőben, az interneten, a Facebookon általában algoritmus szokta a tartalmat valamiféleképpen kurálni. Ezek ijesztő dolgok, nem tudjuk pontosan, hogyan működnek.”

Kőszeghy szerint azok a technológiák, amelyekről jelenleg mesterséges intelligencia címszó alatt beszélünk, se nem intelligensek, se nem mesterségesek. „Az intelligenciáról nem gondolom, hogy algoritmikus. Lehet, hogy ez nagyon humanisztikus elhajlás lesz tőlem, de az intelligencia nem az, hogy képes vagyok sorba rakni információkat, és tudok adni egy végeredményt.” A mesterségességgel kapcsolatos fenntartása: „A tartalom, amiből előállítja önmagát, az emberi munka eredménye. Emberi tevékenységet rendez át. Ezek az AI-k hatalmas adatbázisokat használnak, amit általában összelopkodtak a netről a programozók, vagy összevásárolták mindenféle vállalatoktól.”

„Amikor a mesterséges intelligencia elénk rak valamit, az a valami: mi magunk.”

Kőszeghy az esszéjében a digitálisról alkotott új társadalmi fantázia kidolgozása mellett érvel, amely meghaladja a 20. század második felétől – vagy akár sokkal korábban – kialakult narratívát: Mátrix, Asimov, Szárnyas fejvadász. Tehát az emberi, isteni, természeti tulajdonságokkal felruházott (antropomorfizáló) elképzelés helyett valami új, ezektől mentes (denaturalizált) kép felé kéne törekedni.

Alapélményünkké vált, hogy csak az létezik, ami kódolható, algoritmusok által felhasználható vagy adatbázissá tehető. „Komplex világunk megismerése, feltérképezése már nem a világteremtő romantikus költő, az igazságot feltáró filozófus vagy a társadalmi rend újraszervezéséért küzdő politikus dolga, hanem számítógépes adatbázisoké, az azokból ügyesen megszervezett algoritmusoké és a mesterséges intelligenciáké.”

A 20. századi elképzelésekhez képest „habár új ősrobbanást még nem hozott nekünk a világháló, saját világunkat látszólag bevilágította”. Ennek „ellenére mégsem a világosság új korszaka köszöntött be”. A web 2.0 felületeinek (Facebook, Spotify, YouTube) titokzatos algoritmusok által személyre szabott, látszólag saját igényeink alapján összeállított tartalomfolyamai valójában a kortárs ellenőrző uralom leghatékonyabb kellékei, írja a szerző Gilles Deleuze-re hivatkozva. Hogy minek vagy kinek a döntései alapján kerül elénk a tartalom, megismerhetetlen titok, hiszen az a „kapitalista versenyben őrzött piaci előny záloga”.

A szerző szerint az elgondolás, hogy a temérdek adat alapján elénk tárt feed mi magunk volnánk, részben ideologikus, mert „valójában nem minket tükröznek vissza az algoritmusok”. Bár saját inputjainkból, de a cég számára előnyösen állítja elő az algoritmus a feedet, „amelyet a hirdetők, a befektetők, a részvényesek, összefoglalva a profitlogika határoz meg”.

„A felhasználók valós tevékenysége, tartalomfogyasztása, reakciói stb. táplálják (feeding) az algoritmust, amely aztán ezek alapján, de már saját céljai szerint táplál minket.”

A mesterséges intelligencia is ezen elvek szerint működik: „A titkos fekete dobozban saját magunkat találtuk, de eltorzítva, adattá téve, a profitlogika szerint újraalkotva.” Kőszeghy szerint tehát „az androidok és az algoritmusok nem álmodnak. A mi álmainkat rabolják el. A feladatunk tehát, hogy új álmokat álmodjunk a régiek helyére, új álmokat szőjünk arról, hogy mi a helye a digitalitásnak az emberi társadalomban.” Ehhez a szerző szerint kritikai (humán)tudományokra van szükség, és nem bízhatjuk magunkat a porgramozókra. „A tudomány egyféle hozzáférést ad a világhoz, de ez nem jelenti azt, hogy nincs másféle – különben minek olvasnánk például irodalmat?”

print(essze_cim_generator())

A harmadik, 1000101 1110011 1110011 1111010 11101001 (binárisból lefordítva: esszé) című esszé Bordás Máté, a Versum és a Rost szerkesztője, ELTE-s doktorandusz klaviatúráját dicséri, aki a poszthumanizmus és a líraelmélet kapcsolatait kutatja. A poszthumanizmusban elmélyült írók szövegeit azonban sajnálatos módon elég nehéz klasszikus újságírói keretek között szemlézni (lásd pl.: Nick Land Hipervírus című szövege), úgyhogy csak egy-két idézettel érzékeltetném a folyóirat utolsó néhány lapján uralkodó hangulatot:

„Ez egy etikai kérdés, a nyugati civilizáció jövőjének a kérdése, és nem farkast kiáltok most éppen, hanem mérlegre teszem azt a jelenséget is, amit a közösségi média és a vizuális médiumok térnyerése jelent az irodalom számára. Az irodalom a régi, megnyugtató, papír és szépirodalom alapú formájában haldoklik, haláltusája pedig, ahogy azt elvárhatjuk, magasztos, de csak kevesen látják igazán."

Kicsivel később: „Az irodalom eltávolítja a nyelvet a létezéstől, mivel úgy száműzi a technológia köreibe, hogy a technológiát kizárja az emberből. Az irodalom tehát nem emberi, az ember pedig nem irodalom. A nyelv viszont technológia, és több, mint irodalom, és az ember a nyelv által konstruálja magát, írja és olvassa, és a nyelv technológia, az emberi nyelv, az technológia, az emberi nyelv, az technológia, az (...) 1100001 100000 1101110 1111001 1100101 1101100 és a nyelv technológia…”