Augusztus végén írtam egy hosszabb eszmefuttatást arról, milyen elképesztően agresszív Facebook-csoportokba sikerült belefutnom, és ettől mennyire rosszul éreztem magam. Pedig maguk a csoportok elvileg éppen azért jöttek létre, hogy segítséget nyújtsanak tanácstalan facebookozóknak. Főzőcske, torna, kertészkedés, spórolás, egy sor olyan téma, amiben az ember azt gondolná, hogy érdemes tanácsot kérnie nála fifikásabb emberektől, akikkel viszont nem feltétlenül találkozna a hétköznapokban. Milyen szuper dolog is a közösségi média, ahol lehetőség van rájuk bukkanni!

Vagy nem. Egy idő után ugyanis azt vettem észre, hogy épp ezekben az elvileg segítségnyújtásra szakosodott csoportokban döbbenetesen sok olyan ember van, aki – nem ritkán névvel, arccal vállalva – belerúg más emberekbe, okoskodik passzív-agresszív módon, kioktat, lekezel, beszól, anyádba küld el.

Akkor szakértői segítséggel arra jutottam: nem magyaros specifikumról van szó, az emberek világszerte szeretik online abuzálni embertársaikat, a járvány miatti lezárások erre még rátettek egy lapáttal, a helyzet pedig azóta sem konszolidálódott. Sőt.

Lényeg a lényeg: nyár végén kiléptem ezekből a csoportokból, ennél jobb megoldás ugyanis nem jutott eszembe. Na de hát az ember társas lény ugyebár, lehet élni Facebook-csoportok nélkül, de nem érdemes, ráadásul a cikk megjelenése után kaptam egy csomó tippet is, hogy hova kéne belépnem, úgyhogy nem tartott sokáig az önkéntes száműzetésem.

Winkler kolléga például kettőt is javasolt: állítása szerint a motoros- és a chilitermesztős csoportokban nagy a béke. Mivel rettegek a motoroktól (akit ütött már el ilyen jármű, az tudja, miről beszélek), kevésbé éreztem a késztetést ezen tematika mentén szerveződő csoportokat felkeresni, bár készséggel elhiszem, hogy arrafelé béke és barátság honol.

A chilidolog viszont izgatta a fantáziámat, magam is próbálkozom minden évben pár tő ilyen-olyan paprika balkonnevelésével - nulla sikerrel. Szóval beléptem abba, amit Winkler ajánlott.