• Egy új, Skandináviától Romániáig húzódó biztonságpolitikai zóna van kialakulóban.
• Ukrajna már nem feltétlen Kelet és Nyugat, hanem Lengyelország és Románia között válhat híddá.
• A magyar politika ebben veszélyt lát, ezért is akarja blokkolni Svédország NATO-csatlakozását, ameddig csak lehet.
• Magyarország céljai a rendkívüli EU-csúcson nem valósultak meg, kérdés, a kitüntetett figyelmen kívül voltak-e egyáltalán stratégiai céljaink.

Milyen új erőközpont jöhet létre az EU-ban Ukrajna esetleges csatlakozásával? A Direkt 36 oknyomozása szerint Orbán Viktor beszélt erről tavaly zárt körben. Ezt a balti államokból, Lengyelországból, Romániából és az Oroszország által a területei egy részétől megfosztott Ukrajnából álló erőközpontot, szól a miniszterelnök okfejtése, az Egyesült Államok fogja uralni katonailag, politikai és gazdasági értelemben is. Ennek a zónának nagyobb súlya lesz, mint a francia–német tengelynek, gazdaságilag is fajsúlyos szereplő lesz, és ez keresztbe vágja a miniszterelnök stratégiai elképzeléseit.

Orbán ugyanerről nyilvánosan beszélt a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara tavaly tavaszi gazdasági évnyitóján. A balti államokat, Lengyelországot, Romániát és Ukrajnát kiegészítette „a NATO-ba most fölvett skandinávokkal” (sic! – a finneket fölvettük, a svédek azonban még várakoznak türelemmel, hogy az Országgyűlés foglalkozzon a ratifikálással). Megállapította, hogy „ez egy új sáv”, „egy új biztonságpolitikai zóna”.

Hol a határ Kelet és Nyugat között?

A balti– és fekete-tengeri hídállamok együttműködésének koncepciója nem újdonság, tulajdonképpen itt élünk benne évszázadok óta. Az, hogy hol van Közép-Európa, mindig is az aktuális politikai erőviszonyok függvénye volt. A 18. században még az sem volt teljesen világos, hogy hol a határ Európa és Ázsia közötti: hol a Don
mentén, hol a Volga mentén, hol pedig az Urál mentén húzták meg.

Az európaiak a felvilágosodás kora előtt még észak–dél irányban tagolták az öreg kontinenst, majd a felvilágosodás korában a filozófusoknak (Voltaire, Jean-Jacques Rousseau és mások), illetve a nyugatról kelet felé utazóknak (mint például a dánok – Isaac Massa, Cornelis de Bruijn, a velenceiek – Francesco Algarotti, Giacomo
Casanova stb.) köszönhetően a köztudatban megjelent a Kelet- és Nyugat-Európára való felosztás.

Az első világháború alatt a hangsúly a gazdasági érdekekről a kulturális érvekre helyeződött át, és Közép-Európa az Északi- és Balti-tengertől az Adriai-tengerig és a Duna-síkság déli széléig terjedő területet foglalta magába. Ezzel lehetővé vált, hogy a magterülethez csatlakozzanak a periférián lévő országok keleten, egészen az orosz nyelvterület határáig, azaz az ukrán síkság nagy részét is beleértve. A politikai Közép-Európa keletre tolódása természetesen nagyrészt a Nagy Háborúnak volt köszönhető. A Közép-Európa kifejezés a háborút lezáró versailles-i rendszer regionális mellékzöngéjeként került be a Köztes-Európáról szóló diskurzusba, azt a Szovjetunió és Németország közötti ütközőzóna jelölésére használták.

A második világháború után Közép-Európa fogalma hosszú időre elvesztette jelentőségét. A vasfüggönytől keletre Kelet-Európa, nyugatra pedig Nyugat-Európa volt. Majd az 1970-es évektől kezdve Közép-Európa ismét történelmi, kulturális-földrajzi és társadalomföldrajzi egységként, szimbolikus valóságként jelent meg, amely nem akar azonosulni Kelet-Európával.

Lehetetlen semlegesnek lenni