Az Alkotmánybíróság egyhangúlag elutasította az ALS-betegségben szenvedő Karsai Dániel panaszát, hogy fogadják el a népszavazási kezdeményezését, írja a hvg.hu.

A Nemzeti Választási Bizottság február elején döntött úgy, hogy nem lehet népszavazást tartani az eutanáziáról, mert ha az igenek győznének, az sértené az Alaptörvényt. A tét az lett volna, hogy kaphassanak-e büntetlenséget bizonyos esetekben az aktív eutanáziát segítők. Karsai felülvizsgálati kérelemmel élt, de a Kúria azonban helybenhagyta az NVB döntését. Ekkor fordult az Alkotmánybírósághoz Karsai Dániel.

A két kérdés lett volna:

• ,,Akarja-e Ön, hogy az Országgyűlés úgy módosítsa a büntető törvénykönyv öngyilkosságban közreműködést bűncselekménnyé nyilvánító szabályát, hogy az ne vonatkozzon azon teljes cselekvőképességgel rendelkező személyeknek nyújtott segítségre, akik gyógyíthatatlan, számukra elviselhetetlen mértékű fizikai vagy mentális szenvedést okozó és emiatt az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen, halálos betegségben szenvednek, és állapotukban nem várható javulás?”
• ,,Akarja-e Ön, hogy az Országgyűlés úgy módosítsa a büntető törvénykönyv öngyilkosságban közreműködést bűncselekménnyé nyilvánító szabályát, hogy az ne vonatkozzon azon teljes cselekvőképességgel rendelkező személyeknek nyújtott segítségre, akik fizikai állapotuk okán az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen, a javulás lehetősége nélküli helyzetben vannak?”

Karsai az alkotmányjogi panaszban azzal érvelt, hogy „az életvégi döntés lényege, hogy az egyén emberi méltóságának magját érvényre juttatja önrendelkezési joga gyakorlásán keresztül, reflektál saját életére, annak minőségére, és a konklúzióját döntésbe foglalja”.

Az Alkotmánybíróság érvelésében arról ír, hogy a népszavazásra feltenni szándékolt kérdésből fakadó jogalkotási igény – ellentétben az indítvány felfogásával, illetve álláspontjával – nem igazolható az emberi méltóság alkotmányos fogalmából való levezetéssel.

„Az egyénnek – az élete megrövidítése kapcsán – hatalmában (szabadságában) áll olyan döntés, amit az állam nem tehet meg, nem áll hatalmában, ezért egyén az egyén. Az egyén viszont nem igényelheti azt, hogy az állam (mint közösségi kötelék) mondjon le a helytállási kötelezéséről; ezért állam az állam. Az állam nem fosztja, nem foszthatja meg az egyént az önsértő döntés lehetőségétől, ám az egyén sem igényelheti, kényszerítheti ki, hogy az állam ne teljesítse az ezen kívüli, ezen túlmenő életvédelmet célzó kötelezettségét. Az állam (illetve a közösség joga) valójában végletekig menően tudomásul veszi az egyén döntési szabadsága szerinti akarata által vezérelt önsértő magatartást. Ezt azonban kiterjesztő módon nem lehet felfogni és gyakorolni.”

Az Alkotmánybíróság továbbá levonja azt a következtetést, hogy: „bármely olyan jogi parancs, ami az állam életvédelemre vonatkozó helytállási kötelezését veszteglésre parancsolja, egyenesen konfrontálódik, beleütközik, szöges ellentétben áll az Alaptörvény élethez való jogra vonatkozó tételével. Vagyis az »igen« szavazatok többsége arra parancsolja a jogalkotót, hogy biztosítson törvényi kimentést bármely büntethető személy számára”. Nyilvánvalóan kétséges, hogy a választópolgár számára egyértelmű lenne ezen lehetőség, annak következménye, illetve a választópolgár számára a szavazáskor nyilvánvalóan világos-e mindez. Másrészt „kétségtelen, hogy a jogalkotó számára az ilyen többségi döntésnek, illetve az azt lekövető jogalkotásnak nincs egyértelműsíthető megoldása”.

Az Alkotmánybíróság határozatát egyhangúlag hozta meg, különvéleményt senki nem nyilvánított, csak párhuzamos indoklást írt néhány alkotmánybíró. Ezzel az ügy jogilag lezárult, Magyarországon további jogorvoslatnak nincs helye.