„Ez szívás. Mindent jól csinálunk, de az oroszok ettől még valószínűleg ugyanúgy megindítják az inváziót.”

2022. január végén, kevesebb mint egy hónappal az Ukrajna elleni hadműveletek kezdete előtt fakadt így ki egy amerikai külügyi tisztviselő a Politico újságírójának, Alexander Wardnak. Ward visszakérdezett: lehetséges, hogy itt arról is szó van, hogy az Egyesült Államok már a megfelelő lépések megtétele esetén sem képes elhárítani egy jelentős globális válságot? A tisztviselő egy pillanatnyi szünet után válaszolt: igen, ez is mindenképpen része a frusztrációnak.

A két évvel ezelőtti beszélgetés egy jellemző részlete Ward The Internationalists (Az internacionalisták) címmel idén februárban megjelent könyvének, melyben betekintést ígér Joe Biden külpolitikai döntéshozatalának kulisszái mögé. Donald Trump elnöksége kapcsán könyvesboltok teljes polcait töltötték meg az ilyen „behind the scenes” beszámolók: kiábrándult korábbi tisztviselők teregették ki a szennyest, és riporterek versengtek, hogy ki tud minél több szaftos részletet megszerezni a zárt ajtók mögötti vállalhatatlan mondatokról vagy éppen arról, hogy „hős” beosztottak hogyan tüntették el a problémás iratokat az elnök íróasztaláról.

Biden idejéről ellenben eddig jóval kevesebb ilyen munka született: nem azért, mert egyáltalán nincsenek belső viták, hanem mert az elnöki adminisztráció jóval stabilabb és fegyelmezettebb, és talán azért is, mert nincsenek igazán nagy titkok, amiket le lehetne leplezni. Miközben Trump négyéves ciklusa alatt elhasznált négy nemzetbiztonsági tanácsadót, két-két kül- és hadügyminisztert, illetve ugyanennyi ENSZ-nagykövetet (és az ideiglenes kinevezetteket ekkor még nem is számoltuk), Biden külpolitikai élcsapata változatlan az elnökség kezdete óta, azaz a legmagasabb körökből érkező visszaemlékezésekre még bizonyára várni kell.

Ez nem jelenti azt, hogy ebben a négy évben ne lettek volna nyilvánosságra kerülő belsős információk és szivárogtatások, de ezek sokszor kifejezetten stratégiai célból történtek: gondolhatunk itt az ukrajnai háborút megelőző hónapok „radikális transzparenciájára”, amely során az amerikai kormány – a forrásokat veszélyeztető információk kitakarásával – titkosszolgálati jelentések tartalmát is megosztotta az újságírókkal, hogy felhívja a figyelmet Vlagyimir Putyin szándékaira. Ebből adódóan például az ukrajnai háború előzményeiről szóló fejezetekben Ward kevés eddig még fel nem tárt információt tud megosztani, az események rekonstrukciója során inkább csak megerősíti a már ismerteket, helyenként pedig forrásmegjelöléssel is támaszkodik azokra a beszámolókra, amiket politicós kollégáival korábban publikált vagy amit a Washington Post csapata gyűjtött össze a háború első hónapjaiban.

Ezzel együtt Ward könyve kimondottan érdekes olvasmány – részben nyilván azon szélesebb közönség számára, akik nem követték 2021 és 2023 között az amerikai külpolitika minden rezdülését, de akár a hozzáértőknek is, hiszen ritka, amikor a sok mozaikrészlet összeáll ilyen egységes képpé. A fő erősség tehát a narratíva: annak bemutatása, hogy akkor, amikor a megszokott világrendet különféle irányokból érik kihívások, az amerikai külpolitika vezetői hogyan szembesülnek a saját korlátaikkal, hogyan határozzák meg a prioritásokat, és hogyan értelmezik át a könyv címében is szereplő internacionalista kifejezést az aktív beavatkozások helyett azokra a finomabb eszközökre fókuszálva, amikkel mégis hatni lehet egy válság alakulására.

De ahogy a fenti idézet is mutatja, olykor ezek az eszközök is sikertelenek, így a legtöbb, amit az amerikai külpolitika tehet, hogy felkészül az utóhatásokra, illetve arra koncentrál, hogy hosszú távon erősítse a demokráciák ellenállóképességét. A történet íve így is az adminisztráció egyfajta megváltás-története a főszereplők által szinte egyöntetűen szükségesnek minősített, de katasztrofálisan végrehajtott afganisztáni visszavonulástól Ukrajna nemzetközi támogatásának eredményes megszervezéséig – más kérdés, hogy a kézirat lezárását követő események némileg árnyalják ezt a keretezést.