Nem igaz, hogy nem volt alternatíva, nem igaz, hogy a külső német nyomás kényszerítette Magyarországot, hogy megtámadja a Szovjetuniót és beszálljon a II. világháborúba. A nyomás valójában belülről jött, a fő felelősség pedig Horthyé, aki később másokra kenve azt elhazudta a saját szerepét - állítja Ungváry Krisztián legújabb könyvében.

A Beugrás. Magyarország hadba lépése a Szovjetunió ellen című kötet arra vállalkozik, hogy új módon beszélje el, miért csatlakozott Magyarország 1941 júniusában a Német Birodalomhoz, és indított a kassai bombázást ürügynek használva támadást a Szovjetunió ellen.

A magyar emlékezet Horthy saját, önfelmentő narratíváját követve ezt szereti a német nyomásnak tulajdonítani, amit minden igyekezete ellenére sem tudott elhárítani, és úgy beszélnek az ország tragédiájához vezető folyamatról, mintha annak nem lett volna semmiféle alternatívája.

Orbán Viktor is szeret ebben a szellemben megnyilvánulni, mostanában “békepárti” témára hangszerelve a kérdést. A miniszterelnök saját bevallása szerint hónapok óta világháborús visszaemlékezéseket olvas, hogy jobban értse, hogy kényszerítették bele a két világháborúba Magyarországot. Szerinte a történet az ukrajnai háborúhoz hasonló: akkor Hitler, most Brüsszel készíti elő a terepet ahhoz, hogy Magyarország ne tudjon ellenállni a háborús nyomásnak.

“Horthy Miklós is ki akart maradni a világháborúból, intaktan akarta megőrizni a magyar hadsereget, és semmiképpen nem akart alárendelt szerepben, semmilyen háborús helyzetbe kerülni, de a végén a németek mégis belenyomták Magyarországot a háborúba”

- mondta Orbán egy kormányközeli Youtube-csatornán Bohár Dánielnek, kifejtve, hogy neki is hasonlóknak kell nap mint nap ellenállnia.

Mellébeszélés, sunnyogás, hazudozás

A miniszterelnök történelmi analógiákban mostanra a “Brüsszel az új Moszkva” képlet mentén odáig jutott, hogy ukrán győzelem esetére újra “keletről jött szláv katonákat” vizonál egy október 23-ai ünnepségen. Így felmerülhet esetleg, mennyi értelme van még bármiféle tartalmi elemzésnek ezeknél a megfejtéseknél.

Ha ‘56-ból is lehet az Orbán Balázs féle gandhiánus békés ellenállásra jutni (“mi nem vittük volna bele az országot egy háborús védekezésbe”), miért ne lehetne a magyar világháborús részvétel is az örök békepártiság jelképe? Ehhez csak a külső kényszert kell abszolutizálni, amit a Szabadság téri német megszállási emlékmű már úgyis bronzba öntött, az Alaptörvény pedig gránitszilárdságú alapot teremtett az “elvesztett szuverenitás” téziséhez.

Ez a nemzeti áldozatiság és a korlátozott cselekvőképesség így leginkább egy jogaiban korlátozott, 1944 és 1990 között folytatólagosan abuzált gyermekre emlékeztet.

A Horthy-korszakkal (pontosabban annak a német megszállás előtti időszakával) annyival nehezebb a félhivatalos emlékezetpolitika dolga, hogy annak kapcsán a gránitszilárd kronológia sem állítja, hogy az ország ne lett volna szuverén. Igaz, olyan professzionális szuverenitásvédelmi hivatala nem volt, mint manapság, végül bele is nyomtak minket abba a háborúba, de így felmerül azért ez az felelősségről és kényszerpályákról, a revízió áráról és zsidótörvényekről, többek között.

Orbán Viktor Horthyról vegyesen, a témát lehetőleg kerülve szokott nyilatkozni: mondta már kivételes államférfinak, majd az izraeli tiltakozások után náci kollaboránsnak is, Horthy-szobrot mindenesetre nem szeretne. A kormányból Lázár János viszi az élesebb hangot: a napokban a volt nyilas pártház előtti turul-szobrot hatóságilag bevédő miniszter “mellébeszélés, sunnyogás, hazudozás és gyávaság” helyett Horthy tisztelőjének mondja magát. A kormányzó szerinte kivételes államfő volt, igaz magyar hazafi és hős katona.

Ez a kép jó néhány ponton kikezdhető, a Horthy-kultuszt szokásához híven keményen támadó, a felelősség kérdését és a választási lehetőségeket kidomborító Ungváry Krisztián az erkölcsi szempontok mellett szívesen hangsúlyozza például, hogy Horthy Miklós egy gyenge képességű, a saját impulzusai által vezérelt, könnyen befolyásolható politikus volt, nagyon messze attól, amit egy államférfitól elvárni szokás.