• A szerbek, akárcsak Orbán, Trump győzelmére tettek. Kérdés, mit nyernek?
• Az EU-tól egyre távolodó Belgrád a koszovói és a boszniai szerbek elszakadását bátorítja.
• Felmelegíthetik a Trump előző ciklusából származó ötletet a koszovói-szerb területcseréről.
• A boszniai Szerb Köztársaság önállósodási törekvéseit is felerősítheti a washingtoni hatalomváltás.
• Az USA fontos balkáni embere lehet az egyértelműen a szerbekhez húzó Orbán Viktor.
• Jelentős szerepe lehet annak a Richard Grenell elnöki megbízottnak, aki Szijjártó Péterrel és Szergej Lavrovval együtt megkapta a szerb elnöktől a Szerb Zászló Rendjét.

Az elmúlt években sokszor csak kicsin múlt, hogy az orosz-ukrán háború és a soha véget nem érő közel-keleti konfliktus árnyékában újra vérbe boruljon a Balkán. A két legrosszabb forgatókönyv egy Szerbia és Koszovó közötti háború és a háromnemzetiségű Bosznia-Hercegovina szétesése, ami nagy valószínűséggel megint csak háborút jelentene.

A volt Jugoszláviában felnőtt egy generáció, amelyik a kilencvenes évek első felének délszláv háborúja és a NATO 1999-es szerbiai bombázása után született. A viszonylagos béke nekik természetes, de az egykor háborúhoz vezető indulatok bármikor felkorbácsolhatók.

A kilencvenes évek balkáni rendezésében az USA volt a főszereplő. A ohiói Daytonban 1995-ben kötött békeegyezmény fektette le a független, rendkívül bonyolult államstruktúrával, nehézkesen működő Bosznia-Hercegovina alapjait. A megállapodást lehet bírálni, de nagyon nagy eredménye, hogy azóta sem estek egymásnak a szerbek, bosnyákok és horvátok – legalábbis fegyverrel. A Koszovóban etnikai tisztogatást végrehajtó szerbeket a NATO amerikai vezetésű koalíciója állította meg az akkori Jugoszlávia, így a magyarok által is lakott Vajdaság bombázásával 1999-ben. Az amerikai politikai azóta is ezeket az eredményeket igyekszik nagy nehézségek közepette megőrizni.

Donald Trump ebben is különc volt. Az előző elnöksége idején eljátszott volna a gondolattal, hogy megpróbálja valami mással, például a nagyon 20. századi, rossz emlékű területcserével megoldani a szerb–koszovói konfliktust. Bosznia-Hercegovina esetében pedig megértő volt az onnan kiszakadni igyekvő szerbek álláspontjával.

Moszkvával és Pekinggel igyekeznek az EU-ba

Biden elnéző volt a szerbekkel, nem akarta őket elriasztani a Nyugattól, és végleg Moszkva és Peking karjaiba taszítani. Nem állíthatjuk, hogy ez maradéktalanul sikerült, sőt. Kína gátlástalanul nyomul Szerbiában, legnagyobb projektjük a Budapest–Belgrád-vasút építése. A beruházáson esett csúnya folt a tavaly novemberi újvidéki baleset, amikor leszakadt a frissen (és kétszer) átadott állomás előteteje. Szerbia az oroszoknak sem akart hátat fordítani, a szankciókat például kitartóan ellenzi. Igaz, oroszbarátságuk a közös szláv gyökerek mellett a történelmen (a 18-19. században orosz segítséggel üldözték el a törököket) és a valláson (mindkét ország ortodox keresztény) alapul, ezeket a szálakat eltépni aligha lehet.

A 2012 óta tagjelölt Szerbia ugyan az EU-ba igyekszik, valójában eléggé félszívűen teszi ezt. Belgrád 2024 júniusában az EU külpolitikai állásfoglalásainak csupán 47 százalékával értett egyet, ez az arány 2019-ben még 60 százalékos volt. Talán nem véletlen, hogy olyan lassan haladnak azok a csatlakozási tárgyalások. A szerbek nyugati integrációjának támogatottsága a pánszlávizmus miatt némi nehézségekbe ütközik, és ezen nem segített az 1999-es NATO-bombázás sem.

Az EU sem feltétlenül akar egy olyan országot a soraiban tudni, amelyiknek területi vitája van szomszédjával (Koszovó) és egy egyes nyilatkozatok szerint egy másik ország (Bosznia-Hercegovina) egyik részét is bekebelezné (boszniai Szerb Köztársaság). Nem véletlen, hogy az EU-ban éppen Orbán Viktor az, aki teljes mellszélességgel kiáll a szerbek EU-csatlakozása mellett. A Robert Fico vezette Szlovákia mellett így egy újabb EU-szkeptikus szövetségest nyerhet az EU-n belül, Budapest, Pozsony, Belgrád együtt lenne „a homok a gépezetben, bot a küllők között, tüske a köröm alatt”.

Szép új szerb világ

A szerbek Nagy-Szerbia eszméjének köszönhetik a két világháború közötti királyi, és a második világháború utáni szocialista Jugoszláviát. És ez, a minden szerbet egy államban tudni akaró eszme borította lángba a Balkánt a kilencvenes években. A kétezres években folyamatosan hátrálni kényszerült az ország, Montenegró kivált a maradék államszövetségből, Koszovó egyoldalúan kikiáltotta a függetlenségét. Végül a 2014-ben hatalomra került Aleksandar Vučić volt az az erőskezű, Orbánnal rokon vonásokat mutató autoriter vezető, akire a szerbek többsége várt az életét egy hágai cellában befejező Slobodan Milošević óta. És Vučić lett az, aki előállt az áramvonalasított, 21. századi Nagy-Szerbia koncepcióval, az úgynevezett szerb világgal.

Kísérteties a hasonlóság az orosz világgal, amelyik a lehetőségek függvényében kulturális, politikai, katonai eszközökkel egyesítené és védené meg külföldön az orosz nemzetiségű és nyelvű embereket. A szerb világ koncepciója sem feltétlenül területi terjeszkedést jelent, inkább egyfajta kulturális és politikai befolyásszerzést a szerbek által is lakott Bosznia-Hercegovinában, Koszovóban és Montenegróban.

És a szerb világ arra is jó, hogy elfedje a belpolitikai bajokat, azok pedig vannak. Az újvidéki tragédia óta folyamatosak a tüntetések a nagyobb szerb városokban, diákok és tanárok is sztrájkba léptek. Nehéz megjósolni a várható eseményeket, már csak azért is, mert sok nagy tiltakozást élt át az ország az elmúlt években, aminek a vége mindig az lett, hogy a soron következő választást magabiztosan nyerte Aleksandar Vučić vagy a pártja.