• Soha nem voltak ilyen jók Magyarország és Szerbia kapcsolatai.
• Az elmúlt évszázadokban minden volt, csak békés nem a két ország viszonya.
• A kilencvenes években a mostani szerb elnök akkori pártelnöke még deportálta volna a magyarokat, 1999-ben Magyarországon is keresztülrepültek a maradék Jugoszláviát bombázó NATO-gépek.
• Aleksandar Vučić szerb elnök és Orbán Viktor miniszterelnök egymástól is sokat tanul az autokrácia kiépítésében.
• Közös pont a Vajdasági Magyarok Szövetsége, amely mindkét ország kormánypártjával jóban van.
• Mindezek ellenére az elmúlt jó 10 évben tömeges volt a kivándorlás, az egykor 600 ezres magyar közösségből alig 180 ezren maradtak.
• Orbán nagyon szeretné, de egyre valószerűtlenebb, hogy Robert Fico Szlovákiájával is hasonló legyen a viszony.

Ember nem volt, aki látta volna ezt a kilencvenes években. A magyar miniszerelnök és a szerb köztársasági elnök ma egymás legfontosabb politikai szövetségesei. A magyar külügyminiszter belgrádi kampányrendezvényen szerbül mondja a hallgatóságnak: „Ha egy szerb csapat játszik valakivel, rajtunk kívül, mi mindig a szerbeknek szurkolunk.” A két ország politikusai testvérnépként tekintenek egymásra, barátságukat történelminek nevezik, kínai pénzből vasutat építenek fővárosaik között.

Két olyan nép között történik mindez, amelyeknek kölcsönösen vannak kisebbségeik egymás területén, ezért több évszázados történelmi sérelmeket hordoznak. A szerbek már az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt is autonómiát követeltek, az Osztrák–Magyar Monarchia alatt a függetlenségi törekvések is megjelentek. Az első világháború után a mai Vajdaság, Baranya, Muravidék került a szerb dominanciájú királyi délszláv államhoz közel 600 ezer magyarral. 1940. december 12-én Belgrádban örökbarátsági szerződést kötöttünk Jugoszláviával, 1941 áprilisában már magyar katonák énekelték a Bácska városaiban: „Szabadka, Zombor, Újvidék, honvédsereg virágra lép”. A visszacsatolást a hideg napok néven ismert mészárlás követte, több ezer szerb, zsidó és más nemzetiségű ember halt meg, „cserébe” a második világháború végén Tito partizánjai magyarok tízezreivel végeztek.

Nem volt jó magyarnak lenni

Amire már én is emlékszem, az a Jugoszlávia népeinek papíron mindenképp egyenlőséget biztosító testvériség–egység korszaka, de még inkább a kilencvenes évek. Még nem tört ki a polgárháború, de lehetett tudni, hogy valami lesz, ha nem is tudta senki sem elhinni. 1991 januárjában jártunk, a belgrádi tévéhíradó a magyar–jugoszláv határ horvát szakaszát átlépő fegyverszállító kamionokról mutatott titkosszolgálati felvételeket. Nem volt jó azokban a napokban, hetekben, hónapokban, években vajdasági magyarnak lenni, sok fiatalt vittek a frontra a Jugoszláv Néphadsereg színeiben, még többen léptek meg Magyarországra a behívó elől. Igaz, a maradék Jugoszláviával együtt elszegényedő szerbeknek sem volt könnyebb, bár sokakat fűtött a nacionalizmus, a Balkán mészárosának, Slobodan Milosevicnek a klientúrájába tartozók előtt pedig ott állt a gyors meggazdagodás lehetősége a szankciókon keresztül.

A kilencvenes években egészen más pályán járt a két ország. Magyarország, bár ügyetlenül, de mégis valami piacgazdaságfélét épített igazságtalan privatizációval, sok-sok ügyeskedéssel, volt kommunistákkal, ügynökökkel, szélhámosokkal, viszont mindezen bajokkal együtt nem volt a Nyugatnak nálunk jobban tetsző ország a volt szocialista blokkban, mi voltunk az éltanulók.

Šešelj szendvicsei

A maradék Jugoszlávia eközben a világ páriaállama volt, a nyugati világban a megítélése a mai Oroszországéhoz volt hasonlatos. Milošević politikája ugyanúgy háborúhoz vezetett, mint most Putyiné. Nem volt jó rokonlátogatásra járni Újvidékre. Szörnyülködtünk az agyakat mosó tévéhíradón (habár idehaza se panaszkodhattunk az MDF alatti Pálfy G. István-féle híradókkal), az út szélén kannákból benzint áruló tisztes családapák látványán, a korábbi jólét nyomainak eltűnésén, az általános elszegényedésen.