• A tananyag tanórába szuszakolása helyett inkább magukkal a gyerekekkel foglalkoznak a tatai Színes Iskolában, ahol az egyik legfontosabb alapvetés több mint 30 éve a szabadság.
• A diákok önálló döntéseket hozhatnak, szerződést kötnek a tanárokkal, és arra buzdítják őket, csak arról tanuljanak, ami igazán érdekli őket.
• A pszichológiai módszerekre építő pedagógiai szemlélet szerint egy gyerek nem fog tudni tanulni, ha van valami baja, ezért beszélgetésekkel, mentorhálózattal „gyógyítják” őket.
• Az eredmény: olyan gyerekek, akik a világon a legjobban az iskolában szeretnek lenni.

Az alternatív oktatási szemléletről szóló cikksorozatunk (itt, itt és itt olvashatóak az egyes részek) újabb részében egy tatai alternatív iskolába, a Színes Iskola Személyközpontú Óvoda, Általános Iskola és Gimnáziumba látogattunk el. Az iskola különlegessége sok egyéb mellett az, hogy már 33 éve képvisel a hagyományos oktatástól teljesen eltérő szemléletet: „nincs felelés, nincs bukás, nincs évnyitó, nincs évzáró, nincs csengő, nincs ellenőrző, nincs üzenőfüzet”.

A Tata külvárosában lévő iskola épülete is mutatja, hogy a falai között más szemlélet uralkodik, a klasszikus kockaiskola helyett barátságosabb, színesebb egy- és kétszintes épületek várják a diákokat, udvarán pedig óvodások, általános iskolások és a középiskolások együtt, nem elkülönítve játszanak. Az a fajta szabadság, ami a kapun belépve megcsapja az embert, nemcsak az udvaron, hanem a tantermekben is jól érezhető. Egy-egy osztályterembe bepillantva különböző órákon, szituációkban találjuk a gyerekeket, de az érettségire készülő tizenkettedikesek kivételével senki nem padok fölött görnyed.

Az első osztályosokhoz benyitva épp meseolvasás zajlik, a tanítónő kis sámlin ül könyvvel a kezében, a gyerekek közül senki nem ül asztalnál, ki éppen a játékok között tesz-vesz, ki a plafonról lógó vászonhintában ül, mások a szőnyegen vagy egy kényelmes babzsákban fekszenek.

Első ránézésre olyan, mintha senki sem figyelne a tanárnő által felolvasott szövegre, de ha jobban megfigyeljük a termet, feltűnhet, óriási a csend, és a gyerekek fókuszát az se nagyon vonja el, hogy fényképezőgéppel a kezünkben benyitunk hozzájuk. A következő meglepetés, hogy a minket kísérő tanár elsősorban nem a bent lévő tanárt kérdezi meg, hogy készíthetünk-e képet a gyerekekről, hanem magukat a gyerekeket. Az ő kezükbe adják a döntést, akkor is, ha csak elsősökről, és akkor is, ha gimnazistákról van szó.

Ellenkezés egyik osztályban sincs, a gyerekek mosolyogva fogadnak minket, aztán teszik tovább a dolgukat. Az egyik alsós osztályba benyitva a terem végében a tanárnő a gyerekekkel zsúfolt körben ül, épp egy konfliktust próbálnak megoldani: egy-két tanuló a többieket zavarva hangosan „operált”, vagyis operát énekelt, amit társaik többszöri felszólítására sem hagytak abba. A tanárnő mindkét oldalt meghallgatja a konfliktusról, hangosan tisztázva, hogy „mindenkinek joga van kérdezni, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy meghallgassák”.

A 12. osztályosokhoz benyitva látszólag sokkal inkább a klasszikus tanórai környezettel találkozunk: a fiatalok a padoknál ülnek. Már csak néhány hét van hátra az érettségiig, épp történelem következik. A diákok többsége egyetemre készül, Gréti, aki a ballagási beszédet írja, vagy Veszprémbe, vagy Szegedre szeretne menni, rendezvényszervező akar lenni. Elmeséli, hogy az iskolában nincs csengő, és nem is reggel 8-ra járnak, sokkal inkább 9-10 körül érnek be, csak utána kezdődik a tanítás, ami így akár belenyúlik a délutánba.

Amikor arról kérdezem, hogy nem rossz-e, hogy egész délután suliban vannak, azt mondja, nem, mert így reggel tudnak aludni, van idő csomó mindenre. A tábla melletti falitáblára mutat, hogy egyébként van órarendjük, de a nevetéséből kitűnik, hogy nem az a mérvadó. A tábla másik oldalán van egy szerződés, amit a történelemtanár a diákokkal kötött egy hónapra, miszerint választani lehet két opció közül: vagy bejárnak állampolgárságiismeret-órára tíz alkalommal, vagy megírnak egy beadandót. Gréti az utóbbit választotta, ő a nők társadalmi helyzetéről ír. Nem csak történelemből van ilyen szerződés, más tantárgyakból is, van, ami csak a következő hétre szól.

Ifjabb Elekes Mihály, a tizenkettedikesek történelemtanára és egyben az iskola igazgatója elmeséli, sokszor dolgoznak projektalapon, az értékelést pedig együtt beszéli meg a diákokkal, hogy ők is elmondják, szerintük hányast vagy inkább hány százalékot érdemel a munkájuk. Amikor arról kérdezem a tanárt, hogy szoktak-e jobb jegyért alkudozni, elmeséli, hogy ilyen is van, de olyan is, aki túl jónak érzi az értékelést a befektetett munkához képest.

Se bukás, se ellenőrző

Hogy többet tudjunk meg az iskola működéséről, az idősebbik Elekes Mihállyal, az iskola alapítójával beszélgettünk, aki 33 évvel ezelőtt kezdte ápolni az alternatív, személyközpontú iskola gondolatát.

„Egész családom pedagógus volt, kivéve az anyámat. 17 pedagógus volt a legszűkebb családomban. Én is az voltam, a testvérem is az volt, a feleségeink is azok voltak, a rokonok is azok voltak. Viszont én diákként állandóan pofáztam az iskolában, az 50-es, 60-as években ezért gyakorlatilag megvertek, pofoztak, vonalzóval ütöttek. Azt akartam, hogy mutassuk meg, nem csak azzal a módszerrel lehet a gyerekkel bánni, ahogy velünk bántak. Mert én nagyon szerettem iskolába járni, csak a tanárokat nem szerettem” – meséli az alapító.

Elekes Mihály a családja örökségéhez hűen biológia-testnevelés tanár lett, de elvégezte a pszichológiát és terapeutaként is dolgozott, ez nagyon erős alapot adott neki a személyközpontú iskola létrehozásához. Bár maga Elekes Mihály szegedi származású, ott is él, Tatán volt lehetősége iskolát nyitni 1993-ban, egy országgyűlési képviselő barátja segítségével. Az iskola területén akkor egy igencsak leharcolt úttörőtábor volt, a létrehozás a szülők támogatásával és segítségével valósulhatott meg. Elekes ragaszkodott ahhoz, hogy az iskola ne tagozódjon be egy egyház alá se, hiába jelentett volna az látható összegű pénzt a fenntartáshoz. Most a szülői támogatásnak köszönhetően működik az intézmény, havonta 35 ezer forint a tandíj, de ha valakinek több gyereke jár ide, vagy nem tudná kifizetni az összeget, azt „lenyelik”.