Újabb országjárást jelentett be Magyar Péter

Képzeljük el azt a napot, amikor az összetartozás, a közös ünneplés születik, mondta Magyar. És akkor megszabadulunk mindentől, ami mérgez. Legyen cél, hogy a közbeszédet visszahozzuk az egymás iránti tisztelet medrébe, ne legyen többé manipuláció és félelemkeltés. Figyeljünk többet egymásra, a nagyszülők figyeljenek az unokákra, a családok, szomszédok üljenek le, beszéljenek egymással, figyelmen kívül hagyva a gátlástalan propagandát. Legyen ez a remény napja, amikor a múlt sebei gyógyulni kezdenek, és Magyarország egyszerre él a szabadság dicsőségével és a megbocsátás erejével.

És belemocskosfideszezett.

A Karmelitában azt hihetik, hogy Magyarország jövőjét majd a hatalom propagandája és lejáratógépezete dönti el, de üzenjük onnan, ahonnan 56-ban is elindult minden, ledöntve a diktátor szobrát, hogy a történelem nem kastélyokban és uradalmi birtokokon, nem magánrepülőgépeken és jachtokon dőlt el. Nem dönthetnek Brüsszelben, de Washingtonban és Moszkvában sem a magyarok. A magyarokról a magyarok dönthetnek.

A magyar nemzet akkor lehet szabad szabad és független, ha az országunk felső vezetői nem más nemzet irányítóinál pitiznek koncokért vagy fotókért.

Némi név nélküli gyurcsányozás után azt mondta az 1989-es Orbánról, hogy miközben forradalmi szavakkal parádézott, kiderült, hogy az előző rendszerrel az volt a baja, hogy nem ő irányította. Arra az egyszerű kérdésre sem tudtak válaszolni: mit jelent ez az ország annak, aki igazán szereti.

A fiatal Orbán Viktort a végnapjait élő diktatúra felengedte a Műcsarnok lépcsőjére, mondta Magyar. Harminchat évvel később megtiltották, hogy ez a beszéd a Műcsarnok lépcsőjén hangozzék el. Pedig mi mindannyian október 23. örökösei vagyunk. Nekünk csak mártírjaink vannak: Maléter Pál, Tóth Ilona, Mansfeld Péter, Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonci Géza, Pálinkás Pallavicini Antal, Szeles Erika, Rajki Márton. Magyarok, akik a szabadságért adták az életüket. Nekünk jut a feladat, hogy összekapaszkodva újraegyesítsük ezt a nemzetet.

Azt kéri, mindannyian fogják meg egymás kezét, hajtsák meg a fejüket, és 56 másodpercig néma csöndben emlékezzenek a forradalom hőseire. Legyen ez az új nemzeti megbékélés kezdete.

A rendszerváltás reményt hozott, mondta Magyar. Szabadság lett, de közbizalom nem. A társadalom szétesett, a remény kiüresedett. 2025-ban újra történelmi pillanathoz érkeztünk. Derűs, határozott, emberséges rendszerváltásra van szükség. A jókedv nem könnyelműség, hanem erő. Mosolyogni a mocsár közepén, kitartani a legkeményebb támadások alatt. Ez ma a forradalmi tett.

A magyar haza nem a politikusoké, oligarcháké, hanem a magyar embereké. Nem kérnek sokat, csak egy működő országot. Ezt most visszakérjük. Aki azt hiszi, önmagától összeomlik, ami erkölcsileg megbukott, az téved. Mindannyiunknak dönteni kell: a félelem vagy a szabadság oldalán állunk. A hatalom vagy a magyar nép oldalán állunk-e. Szabadnak lenni azt jelenti: működik az ország, a gyerek itthon nőhet fel. Nem hajtjuk meg a fejünket, nem engedjük, hogy közpénzmilliárdokból hazugságot gyártsanak, miközben családok napról napra a túlélésért küzdenek, és nem adjuk el a hazánkat sem Keletre csatlósként, sem Nyugatra kiszolgálóként.

Szembeállításokkal folytatta: az igazság többet ér, mint a progapadna, a szabadság több ér, mint bármilyen érdekből más nemzet csatlósának lenni.

A piros-fehér-zöld, ezek a mi színeinek, nem tűrhetjük el, akinek a színe csak a fehér, a kapituláció színe - hozta vissza még egyszer Orbán Balázst.

A magyarok nem hajtanak fejet sem az orosz medve, sem a török császár előtt. Olyan nemzet, amelynek polgárai ma is felteszik azokat a kérdéseket. szabadon beszélhetünk, érhet-e minket hátrány, fojtogat-e a propaganda, a nép helyett egy szűk réteg birtokolja-e a hatalmat?

Nekünk magyaroknak ebből a tragédiából született meg a legfontosabb tanulság: a béke, a szó, az ígéret csak addig él, amíg van, az az emberi becsületben, a nemzet hűségében, a vezetők tartásában rejlik.

Nagy Imre megtanította: a szabadságot nem lehet alkuból alkuba örökíteni, csak kiállással, és bátran ki kell állni a túlerő ellen.

Aztán elmondta, ami nem hangzott el az állami ünnepen: orosz tankok, páncélozott szörnyetegek dúlták fel szent hazánkat, 200 ezer honfitársunk menekült el, aki idegenben is magyarul álmodtak a szabad Magyarországról.

A forradalmat elárulták Orbán Balázs példaképei, de szabadság lángja ma is bennünk égnek, mondta Magyar. Ötvenhat hősei nem voltak hibátlanok, de amikor a történelem kopogtatott az ajtón felismerték: a hazaszeretet többet ér mindennél. És mi ma már nem félünk. (A tömeg skandál.)

Ma nem fideszesek vagy tiszások, jobbosok vagy balosok vagyunk, hanem magyarok vagyunk mind.

Ők voltak a szabadság őrzői egy korban, amikor a hallgatás volt a túlélés záloga. Köszönettel és tisztelettel tartozunk nekik. A világpolitika nem a szolidaritásra és önzetlen segítségre épül. Milyen az, amikor Moszkva és Washington a fejünk felett kacsint össze. A téren található egykori jugoszláv nagykövetség épületében kerestek menedéket Nagy Imréék. De a falakon túl megszületett a döntés, a béketárgyalások üres díszletek voltak. Abból a házból vitték őket a szovjetek Romániába, majd a bitófához.

Ruszkik haza - ebbe a két szóba sűrűsödött össze a düh, megaláztatás és a remény akkor. Magyar arra hívta fel a figyelmet, hogy 56 nem Budapesten kezdődött és nem ott ért véget, a forradalom maga Magyarország volt. Amíg van, aki felemeli a zászlót, addig a forradalom örök. Emlékezzünk a nevekre: Maléter Pál, Tóth Ilona, Mandsfeld Péter, Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonci Géza, Pálinkás Pallavicini Antal, Szeles Erika, Rajki Márton.

Nyolcvan nap alatt a lelkeket is bejártuk, mondta Magyar. Fejet hajtanak a munkás, a tanár, a gyermek, az idős előtt. 1956 egy szociális lázadás is volt, munkások és diákok együtt követelték a mindennapi élet méltóságát, a tisztességes bért, lakhatást, a kivételezés végét. Olyan országot, ahol a kenyér és a szabadság együtt jár. Ötvenhat hősei sokfelől jöttek. Demokraták, magyarok. Sokfélék voltak, de egyet akartak: szabad és emberséges Magyarországot. És mindenekelőtt azt, hogy ruszkik, haza. A közönség ismét átvette a skandálást.

Egy mezőkövesdi példa alapján, amikor a fórumán felszólaló nélkülöző asszony kapott segítséget, Magyar azt mondta: ha nem segít a hatalom, akkor itt van a magyar szív, az összefogás és az emberség. Odafigyelőbb és emberségesebb lesz az ország, ha az ő közössége veszi át a kormányzást - mondta Magyar.

A magyarok többsége tudja és érzi, hogy 36 évvel 1989 után jobb lenne nem egy újabb nemzeti sorstragédiáig húzni, azt amikor a lelkünket méreganyagokkal kínzó új Kádár a lelkiismeretével elszámol majd - folytatta Orbán öreg Kádárként ábrázolását Magyar. Mégpedig azzal, hogy Orbán egy ország nagyobb felét nem tartja a haza részének, mert nem követi őt hűségesen, mert eltaposandó rovarnak nevezi azokat, akik egy szabadon működő európai országban szeretnének élni.

A kormányzása végén járva ma a magyarok döntő többsége érzi a megélhetés nehézségét és hogy a kivételezettek országa lettünk.

Az elmúlt hónapokban 80 nap alatt újra bejártuk Magyarországot, mondta Magyar. A nyár közepén indultak Tokajból, mindenütt arcok, sorsok, kérések, kérdések és remény várta. Köszöni a magyar vidéknek, hogy szeretettel, nyitottsággal fogadták. Személyesen is megérintették a sorsok, nehézségek, tragédiák, a csodálatos magyar vidék segélykiáltása. Szolnokon egy 10 éves kisfiú, Zolika kérdezte: mit lehet tenni, hogy egy ember egy fizetésből is meg tudjon élni. Hogy a felnőttek ne legyenek idegesek. Zolika az időről beszélt, ami elfogy. Nem haragszik, de félti a saját életét és a szüleit a rabszolgasorstól. A magyar jövő kérdez, a mi felelősségünk a megoldás keresése. Kötelességünk olyan országot építeni, ahol egy fizetésből is meg lehet élni.

A nép felegyenesedett, és kiderült, a szabadság nem kér engedélyt, mondta Magyar. De 1956-ban Kádár, Apró, Dögey rátámadt saját nemzetére, majd ellenforradalomnak hazudták a világtörténelem legszebb forradalmát. A hazugsággyár éjt nappallá téve dolgozott, mint most, de tévedtek, a parázs nem aludt ki, ott izzott minden magyar család történetében.

Kádár öregkorában saját démonaival küzdve utolsó megszólalásában Nagy Imréről beszélt, mert tudta, ő küldte a halálba a forradalom miniszterelnökét. Mert a történelem nem felejt, a történelem csak vár. Minden,, a népével meghasonlott vezetőnek eljön a kádári pillanat.