Hogy néz ki, ha a háborús propaganda teljesen átveszi az irányítást az iskolák működése fölött? És az, ha egy ország vezetése arra jut, hogy a hagyományos tananyag helyett sokkal fontosabb, hogy a diákok „hazafias” és militáns nevelésben részesüljenek? Hogy jutunk el a hazug történelem tanításától a Wagner-zsoldosok által tartott iskolai foglalkozásokig?

A legjobb dokumentumfilm kategóriában Oscar-jelölt Egy kis senki Putyin ellen lehető legbennfentesebb felvételek segítségével keresi a választ ezekre a kérdésekre.

A film főszereplője és operatőre Pavel Talankin, egy uráli kisváros egyik iskolájának rendezvényszervezője, akinek államilag jóváhagyott feladata volt, hogy mindent rögzítsen, ami a háborús lázban égő iskolában történik. Mivel minden dokumentálása a munkaköre, Talankinnak nem kellett rejtett kamerákat használnia, hogy megörökítsa, hogyan kell a gyerekeknek zászlót lengetve hallgatniuk Putyin videóüzenetét, hogyan kell masírozniuk katonai alakzatban a folyosón vagy hogy a tanárok számára hogyan vált kötelezővé, hogy a bevett tananyag helyett eltérő lelkesedéssel papírról felolvasva adjanak elő nyilvánvaló hazugságokat a náci Ukrajnáról és a kollaboráns és elszegényedő Európáról.

Talankin az akkor még elérhető Instagramon akadt rá egy felhívásra, melyben külföldi művészek olyan oroszokat kerestek, akiknek az életét megváltoztatta a háború. Jelentkezett, és így ismerkedett meg a Dániában élő amerikai rendezővel, David Borensteinnel. Talankin innentől egyszerre a sokkal fenyegetőbbé és elnyomóbbá váló rezsim videósa lett, másrészt viszont azért is készítette ezeket a felvételeket, hogy a világ egyszer megismerhesse, hogyan zajlott a háborúpárti agymosás egy minden szempontból átlagos orosz iskolában. A filmről itt írtunk bővebben.Az Oroszországot a felvételeivel együtt 2024-ben elhagyó, ma már Prágában élő Senki tanár úrral, azaz Pavel Talankinnal a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon beszélgettünk.

Ott nőttél fel, ahol a film is játszódik, egy uráli kis iparvárosban, ami kábé arról a legismertebb, hogy extrém magas a légszennyezettség. Milyen emlékeid vannak a gyerekkorodról?

Szerintem teljesen normális, átlagos gyerekkorom volt. Gyerekként nyilván nem tűnt annyira fel, csak utólag, de a kilencvenes évek elég kaotikus időszak volt, gazdaságilag is, ennek ellenére azt mondanám, hogy szép emlékeim vannak.

Mikor volt a fordulópont, amikor elkezdted úgy érezni, hogy valami nem oké azzal, ahogy Oroszországban mennek a dolgok?

Nem vagyok biztos abban, hogy volt egyértelmű fordulópont. Mindenesetre ha dátumot kellene választanom, azt mondanám, talán 2016 körül. Igaz, koromból is fakadóan korábban annyira nem is foglalkoztam politikával, de utána kezdett megfogalmazódni bennem az érzés, hogy egyre több mindennel nem értek egyet. Amikor végleg egyértelművé vált számomra, hogy milyen irányba megy az ország, az Borisz Nyemcov meggyilkolása volt. Ha azelőtt még voltak is nyitott kérdések, lehetett néha kételkedni, merre halad Oroszország, a Nyemcov-gyilkosság után semmilyen kérdés nem maradt.

Mit éreztél, amikor megindult a teljeskörű invázió Ukrajna ellen?

Az invázió megindítása előtt az orosz-ukrán határra már felsorakoztak az orosz csapatok. Én akkor még azt gondoltam, hogy ez csak egy politikai játszma, erőfitogtatás, majd szépen levonulnak, és minden megy tovább a régiben.

Aznap, amikor megindultak a csapatok Ukrajna ellen, egy érzés maradt meg bennem: a düh. Minden mást elnyomott bennem. Másnap becsörtettem az iskolában az igazgatónőhöz, és közöltem vele, hogy azonnal le kell vennünk ennek a gyilkosnak a portréját a falakról (Vlagyimir Putyinra utal, akinek a képe a jól láthatóan ott van minden osztályteremben, ez a filmben több alkalommal látszik - a szerk.), nem lehet tovább kint minden egyes teremben. „Pasha, vegyél ki néhány nap szabadságot, hogy feldolgozd a történteket és lenyugodj” - ez volt az igazgatónő válasza.

Mennyivel később érkezett az ukáz az új hazafias tantervekről, amiket a filmben is megmutatsz?