2026 elején a világ inkább a szabályokon és a józan észen alapuló világrend széthullásával volt elfoglalva, és nem a friss demográfiai adatokkal. Pedig ilyenkor, az év elején teszik közzé a világ statisztikai hivatalai az egyes országokban az előző évben mért számaikat. Így tudhattuk meg, hogy Magyarországon már 9,5 millióan sem laknak, amivel az ország lakossága az 1952-es szintre csökkent.

A magyar számoknál lényegesen nagyobb port kavartak azok a kínai demográfiai adatok, amiket néhány nappal korábban publikáltak Pekingben. Ezek ugyanis, együtt a világon mindenhol máshol megfigyelhető hasonló trendekkel, fundamentális, az emberiség történelmében korábban soha nem látott változások előszelei.

A kínai hatóságok által 2026. január 19-én közzétett adatok szerint az országban 2025-ben 7,92 millió gyerek született, ami 17 százalékos csökkenést jelent a 2024-es 9,54 millióhoz képest. Kínában 2025-ben 11,3 millióan haltak meg, tehát az ország természetes fogyása közel 3,5 millió ember volt. Bár a kínaiak ezt az adatot hivatalosan nem közlik, a számok alapján különböző szakértők arra jutottak, hogy Kína teljes termékenységi rátája 0,9-re csökkent. Az angol betűszóval TFR-nek rövidített mutató azt összegzi, hogy egy nő élete során hány gyereket szül, és ahhoz, hogy a népesség ne csökkenjen, a mutatónak legalább nagyjából 2,1-nek kell lennie.

Ha Kínában a TFR a következő évtizedekben 0,9 marad, a ma 1,4 milliárd lakosú országnak valamikor a 2060-as években 1 milliárd alá csökken a lakossága, 2100-ra pedig alig 600 millió körül lesz. Ilyen hosszú távon természetesen nehéz saccolni, de az utóbbi években a témával mélyebben foglalkozók éppen azt tanulták meg, hogy a világ összes ilyen jellegű becsléséről gyorsan kiderül, hogy még az is optimista volt.

Maguk a 2025-ös kínai számok a legjobb példák erre. Ezek publikálása után a globális demográfiai trendek és ezek gazdasági hatásának egyik legnagyobb szakértője, a spanyol Jesús Fernández-Villaverde is arról írt, hogy „tudtam erről a trendről, de ezektől az adatoktól őszintén elakadt a szavam”.

A túlnépesedéstől tartó kommunista Kínában 1980-ban vezették be az egykepolitikát, ami az országban szinte mindenkinek megtiltotta, hogy egynél több gyereke legyen. Kínának akkor még valamivel kevesebb, mint 1 milliárd lakosa volt. Ez 2016-ra közel 1,4 milliárdra növekedett, ám ekkor a pártvezetés már látta, hogy bajok lesznek, ezért előbb két gyereket engedélyeztek, majd 2021-ben ezt a korlátozást is eltörölték. Ennek ellenére 2022 lett az első év Mao Ce-tung tömeggyilkosságba torkolló társadalmi kísérlete, a Nagy ugrás óta, amikor Kínában kevesebben születtek, mint ahányan meghaltak. Ennek egyenes következményeként 2023 óta már nem Kína, hanem India a világ legnépesebb országa.

Hogy a 2025-ben született 7,92 millió kínai mennyire kevés, és milyen drámai a csökkenés, jól mutatja, hogy kevesebb, mint tíz évvel korábban, 2016-ban még több mint kétszer ennyi, 17,86 millió gyerek született az országban. Hasonlóan sokatmondó adat, hogy Kínában legutóbb 1738-ban született ilyen kevés gyerek, amikor az országnak mindössze 150 millió lakosa volt.

A 2025-ös kínai számok olyan alacsonyak, hogy többekben felmerült, valami nem stimmel velük. Valamit rosszul számoltak, vagy, ahogy az sötét diktatúrában gyakran előfordul, valamilyen okból direkt meghamisítják a számokat. Ahogy azonban Fernández-Villaverde egy grafikonnal szépen bemutatta, a kínai termékenységi adatok az utóbbi évtizedekben szinte pontosan úgy alakulnak, mint a demokratikus, de szintén kínaiak által lakott Tajvanon. A közös kínai-tajvani statisztika-hamisítás elméletét így elvethetjük, ráadásul ezek az adatok a regionális és globális folyamatokhoz is tökéletesen illeszkednek.

Magyarországon és a nyugati világban a demográfiai adatokon, népességfogyáson, csökkenő TFR-en a leghangosabban szélsőjobboldali politikusok és véleményformálók szoktak lamentálni. Az ő sirámaik elfogyó fehér fajról, szervezett népességcseréről, sötét bőrszínű hordákról azt sugalmazzák, hogy csak a fehér és keresztény világban nem születik elég gyerek.

Való igaz, hogy a fejlett országok közül ma egyedül Izraelben magasabb a TFR 2,1-nél, köszönhetően azoknak az ultraortodox zsidóknak, akiknél gyakori a csapatnyi gyerek. Ugyanakkor a világ gyakorlatilag valamennyi országában évről évre egyre kevesebb gyerek születik. Ma az ENSZ tagállamainak már kevesebb, mint a felében van a TFR a mágikus 2,1 felett, és ha folytatódnak a trendek, egy évtizeden belül már csak néhány, jellemzően koldusszegény országban születik majd elegendő gyerek az ottani természetes népszaporulat fenntartásához.

A világ legalacsonyabb TFR-számai mind Kelet-Ázsiából származnak. Kínában, Dél-Koreában, Szingapúrban 1,0 alatt van a mutató, Thaiföldön és Japánban alig fölötte. Ennél kevésbé közismert, hogy az utóbbi néhány évben Latin-Amerikában is elképesztő sebességgel csökken a gyerekek száma. A leglátványosabb eset Chile, ahol egy évtized alatt 42 százalékkal csökkent a TFR, 2024-ben pedig már csak 1,03 volt. Chile a kontinens jómódú, nyugatias országa, de hasonló zuhanás van például a szegény és elmaradott Guatemalában, ahol 2005-ben egy nő még 3,8 gyereket szült, 2025-ben viszont 2-nél is kevesebbet.

Ugyanezek a folyamatok zajlanak a Közel-Keleten és a muszlim világban is. A relatíve fejlett Törökország, Irán, Marokkó és Tunézia már 2,1 alatt vannak, míg Egyiptomban, ahol egy évtizeddel korábban 3,4 volt a TFR, 2024-ben már csak 2,4, és minden bizonnyal hamarosan 2,1 alatt lesz. Az egyiptomi korfára pillantva tökéletesen látszik, hogy az emberiség története folyamán csak háborúk és járványok által átszabott piramisforma elkezdett tényleg fára hasonlítani. Az évről évre születő egyre kevesebb gyerek a fa vékonyodó törzse, az előző, öregedő generációk pedig a lombja.

Ma a világ lakosságának több mint felét adó tíz legnépesebb országából mindössze kettő van, Nigéria és Pakisztán, ahol a TFR egyértelműen 2,1 felett van. Kínában, Indiában, Amerikában, Brazíliában, Mexikóban, Oroszországban már alatta, Indonéziában és Bangladesben pedig éppen 2,1-en áll. De Pakisztában és Nigériában is trendszerűen csökken, akárcsak szinte valamennyi olyan fekete-afrikai és ázsiai országban, ahol ma még igazán magas, 3,0 feletti ez a szám. 2025-ben nagyjából 60 ilyen ország volt még a világon, és hogy az a 3,0 valójában mennyire sok, mindenki döntse el az alapján, hogy magyar nagyszüleinek, dédszüleinek hány testvére volt néhány évtizeddel ezelőtt.

Kenyában például 2000-ben 5,14 volt a TFR, 2012-ben 4,12, 2025-ben pedig már csak 3,12. Egyértelműen látszik, hogy a 2,1 alá zuhanás éveken belül bekövetkezhet, és ehhez ismét hozzá kell tenni, hogy a demográfiai becslések rendre túlzónak bizonyulnak. Itt fontos megemlíteni azt is, hogy a 2,1 alatti TFR nem azt jelenti, hogy az ilyen keveset szülő társadalomban már csökken is a lakosság száma. Egyrészt ha van is természetes fogyás, azt sok helyen bevándorlással kompenzálják, és az egyre hosszabb várható élettartam is segít a népesség számának fenntartásában. Ha azonban a 2,1 alatti TFR hosszasan fennáll, megkezdődik, majd egyre gyorsabb tempóban folytatódik a népességcsökkenés.

A McKinsey tanácsadócég 2025-ös átfogó tanulmánya a világ demográfiai és gazdasági kilátásairól az ENSZ adataira alapozva úgy számolt, hogy 2100-ra a világ meghatározó nemzetgazdaságaiban a népesség 20-50 százalékkal csökkenhet a mostanihoz képest. A gond csak az, hogy az ENSZ is mindig túlbecsül, ha demográfiáról van szó. Alig néhány éve még azt tippelték, hogy a 2025-ös kínai számok majd csak 2048-ban érkeznek meg. Fernández-Villaverde szerint bár az ENSZ úgy saccolja, hogy csak 2086-ban kezdődik majd meg a Föld lakosságának csökkenése, ez valójában már 2055-re várható, és szemben azzal, amit a világszervezet számai mutatnak, a globális TFR már most 2,1 alatt lehet. Szerinte

„a termékenység mindenhol zuhan: gazdag és szegény országokban, vágtató és stagnáló gazdaságokban, szekuláris és vallásos társadalmakban egyaránt. Ráadásul gyorsabban, mint bárki jósolta volna – akár én is tíz évvel ezelőtt”.

A termékenység globális csökkenésére számtalan magyarázat született. A probléma jellegéből fakadóan azonban ezek inkább hipotézisek, mint egyértelmű válaszok. A társadalmak lemodellezhetetlenül bonyolult képződmények, a változások hatalmas mintán, hosszú idő alatt történnek, és lehetetlen laboratóriumi körülmények közt ezeket reprodukálni. Egy ilyen látványos, globális trendnek azonban valamilyen oka biztosan kell, hogy legyen, és a legvalószínűbb az, hogy különböző, de gyakran egymással is kölcsönhatásban lévő, egymásra is ráerősítő indokok vannak. Érdemes a leginkább életszerűeket végigvenni.