Ugyan törvénytelen, mégis megszokott dolog, hogy a politikusok gyerekeket használnak fel a kampányaik biodíszleteként, erről sokat írtunk korábban mi is.

Most egy kevésbé látványos, nehezebben megfogható jelenség részleteit villantjuk fel, amikor közöljük a kedves olvasók történeteit arról, hogyan hat a kampány a gyerekekre. Aztán próbálunk néhány értelmes mondatot összeszedni, mit lehet tenni a károk enyhítése érdekében.

Háború az oviban

„Kisfiam azt álmodta (pont tegnapelőtt éjjel), hogy Magyarországot megtámadta egy másik ország. Mindenki megmenekült, kivéve őt. A falhoz szorította valaki, és párszor rálőtt. Aztán felébredt. Így mesélte. Éjszaka ezek után együtt aludtunk, mert nem mert egyedül elaludni. Nagyon megdöbbentem, amikor elmesélte, és nagyon zavar, felháborít, hogy ilyen hatással van a gyerekemre a napi politik” – írja az anya, aki azóta is beszélget a fiával, és igyekszik oldani ezeket a feszültségeket.

Egy másik anya arról mesélt, hogy a hétéves fia azzal fogadta: kitört a háború az óvodában. „A valóságban összeverekedett az egész csoport (még soha nem történt ilyesmi), és a kisfiam is lökdösött egy kisfiút (ilyen meg aztán pláne nem történt soha ezelőtt). Nem volt semmi komoly, állítólag csak játék volt az egész, és senki nem sérült meg. De én nagyon megrökönyödtem.” Amikor megkérdezte a fiát, hogy mit ártott neki az a másik kisfú, miért lökdöste, azt a választ kapta: „jó, de ez az igazi háborúban is így van”.

Az anya ezt azóta sem tudja kiverni a fejéből.

Egy apa arról számolt be, hogy az ovis gyerekei elcsíptek pár mondatot a közmédia egyperces híreiből. „Azóta teljesen váratlan helyzetekben aggódva teszik fel a kérdést, hol nekem, hol az anyukájuknak, hogy anya, apa, háború lesz?” Ők pedig elmondják nekik, hogy (valószínűleg) nem lesz. Erre jön a kérdés, hogy „akkor miért mondja a néni/bácsi a tévében?” Amire a szülők: „mert felelőtlen, és meg akarja ijeszteni az embereket.” De ezzel még nem érzik megoldottnak a kérdést, aggódnak, mert a gyerekeknek „betették a bogarat a fülébe ezzel a háborúzással.”

Plakátmagány

Olvasónk története kicsivel korábbi, akkor még a nem létező Tisza-adóval volt kiplakátolva az ország. „Egyik nap a 2,5 éves kislányom tíz percig állt egy ilyen plakát előtt, megbabonázták a csúnyán néző emberek. Nézte és kérdezte, hogy miért néznek ilyen csúnyán? Mi történt velük? Miért rossz nekik? Hipnotizálta a kép, és közben rettegett tőle. Amikor arrébb tudtunk menni, akkor is vissza-visszanézett, hogy csúnyán néznek rá...”

Írt nekünk egy 15 éves srác is. A politika mindig is érdekelte, de néha túl soknak érzi. „Múltkor úton voltam nagymamám felé látogatóba, és számoltam, hogy az úton hányszor fogom látni Ursula von der Leyen arcát. 23 ilyen alkalom volt. Az iskolában a levetített videókat kivétel nélkül zavarja a propaganda. Ahányszor megnyitom a telefonom, valaki valakit utál: néni a fiatalt vagy fordítva, magyar az ukránt, heteró a meleget stb.

A saját és családom politikai álláspontját már nem vállalom nyilvánosan fel,

mert ha a másik nem ért velem egyet, akkor engem is utálat ér. Cigány osztálytársaimról hadd ne beszéljek: nem érzik magukat biztonságban sem az iskolában, sem az országban. Úgy érzem néha, hogy Magyarországon mindenkit utál valaki.”

Váratlan élményben volt része olvasónknak: „egy baráti összejövetelen egy 11 éves kislány azt kérdezte tőlem, hogy én fideszes vagyok-e. Visszakérdeztem, hogy ez honnan jön, miért merült fel benne ez a kérdés? Azt válaszolta, hogy úgy hallotta, hamarosan megtámadnak minket az ukránok, és ő szorong amiatt, hogy tényleg így lesz. Viszont a Fidesz megvéd minket.” Ugyanez a kislány, akinek a családja amúgy nem igazán politizál, nemrég külföldön járt, és az utazás során spontán kifakadt anyukájának: mennyivel jobb ott, mert nincsenek mindenütt „olyan” plakátok, mint nálunk.