Semmi túlzás nincs abban, hogy rendszerváltásként írjuk le azt, ami 2026. április 12-én történt Magyarországon. Az egyik legerősebb érv emellett a közel 80 százalékos választási részvétel, amely jóval magasabb az összes többi demokratikus választáson tapasztaltaknál. Soha nem szavaztak ennyien egyetlen politikai erőre, mint most a Tisza Pártra: a 3,1 millió szavazat minden korábbinál nagyobb felhatalmazást jelent.

Ha Magyarországon eddig rendszerváltásról beszéltünk, akkor az 1989-90-ben végbement folyamatokat értettük alatta. Az összehasonlítást nyilván nehezíti, hogy akkor nem egyetlen esemény jelentette a régi rendszer bukását, mint most, de az i-re a pontot az első demokratikus országgyűlési választás tette fel 1990. március 25-én. Ezen a jogosultak 65 százaléka szavazott, azaz a felnőtt lakosság nem kis része, egyharmada nem vett részt rajta. Ez a szám különösen akkor lesz elgondolkodtató, ha megnézzük, Csehszlovákiában 96 (!) százalék, Romániában pedig 86 százalék vett részt az első demokratikus szavazáson.

Persze, Magyarországon nem az utcán dőlt el az ország sorsa, mint a két szomszédunknál, hanem a tárgyalóasztalnál, ezért náluk a választás nem csak egy lezárt folyamat utolsó lépése volt, mégis tény, hogy nálunk sokan döntöttek úgy, nem akarnak beleszólni az ország irányításába. Egy évvel korábban, 1989. március 15-én százezres tömeg tüntetett békésen a demokratikus változásért: akik ott voltak, úgy érezhették, az egész ország mögöttük áll. Gyakran idézett értelmezés szerint viszont valójában azok voltak többen, akik inkább Bécsbe mentek vásárolni aznap.

Nem számít már szentségtörésnek az a vélemény, hogy akkor a magyar lakosság valójában nem demokráciát akart, hanem úgy akart élni, mint az osztrákok és a nyugatnémetek, csak éppen felelősség nélkül.