Kicsit olyan érzése volt az embernek, amikor vasárnap délután kisétált a Kossuth térre, mintha nyoma sem lenne semmilyen rendszerváltó földcsuszamlásnak, és minden menne a 16 éve megszokott mederben.

A téma: a nők elleni erőszak.

Ahogy azt már sokszor láttuk: a téren pár száz ember, zömében nők, táblákkal a kezükben, sokuk valamilyen lila ruhában-kiegészítővel érkezett. Van, aki dühösen, van, aki szomorúan, és akad, aki apatikusan álldogál. Ami viszont nem megszokott: van optimizmus is, jócskán.

Hiszen volt itt egy kormányváltás, április óta elemi erővel zajlik az előző rendszer bűneinek feltárása, egy sor intézkedés már megtörtént, amiről álmodni sem mert volna senki április előtt. E tekintetben az optimizmus indokolt.

A tüntetés viszont mégsem ok nélküli úri passzió: a nők elleni erőszak ügyével, azzal a rendszerszintű intézményi árulással, ami ezt az egész problémakört áthatja, egyelőre nem igazán foglalkozott az új kormány. Ennek szimbóluma az Isztambuli Egyezmény ratifikálásának követelése – bő évtizedes elmaradásunk van ebben, és miközben a nők elleni erőszak velünk élő probléma, a jelenlegi kurzus még jelzésszinten sem foglalkozott vele.

Az esemény szervezői azt írták:

A nők és lányok elleni erőszak nem magánügy. Állami felelősség, hogy a bántalmazást megelőzzük, az áldozatokat megvédjük, és hatékony rendszert működtessünk az erőszak ellen.

Elsősorban tehát az Isztambuli Egyezmény ratifikálása volt fókuszban, amit az Orbán-kormányok éveken keresztül nem tettek meg. A szervezők most azt ígérték, „ez csak az első kör”.

A Hétköznapi Feminizmusom oldalról ismert Hajnal Edina, az esemény főszervezője ennek megfelelően a 444 kérdésére azt mondta: azért hirdetett tüntetést, mert egyrészt lát most „egy rést, ahol be lehet nyomulni”, hogy végre, hosszú idő után a követeléseiket meghallgassák azok, akiknek van lehetőségük érdemben javítani intézményi szinten a helyzeten, másrészt optimista is, hiszen azt látja, a kormányváltás óta több olyan téma is felmerült, amelyek a nők helyzetén érdemben javítanának, és amelyekről a kormány egyes tagjai is pozitívan nyilatkoztak. Emellett az is kiemelte, hogy a demonstráció célja a követelések kihangosítása, láthatóvá tétele, amire most már „ciki lenne”, ha a kormány nem reagálna.

Ezzel kapcsolatban Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogásza emlékeztetett: 2014-ben, amikor a kormány aláírta az Isztambuli Egyezményt, azaz a nők elleni és a családon belüli erőszak felszámolásáról szóló nemzetközi okiratot, elkészültek azok az anyagok is, amelyek mentén lehetővé vált volna az egyezményhez való csatlakozás, és annak törvénybe iktatása, azaz ratifikációja is. Csakhogy az akkori kormány ezeket a lépéseket már nem tette meg. Praktikusan jelenleg sem kéne túl nagy erőfeszítéseket tenni, hogy ez megtörténjen – de amennyiben nem lennének már meg a 2014-es előkészítő anyagok, akkor a nőjogi szervezetek örömmel segítenének a magyar jogrend átvilágításában és a szükséges anyagok összeállításában.

Csakhogy van egy kis bökkenő – magyarázta Spronz Júlia –: míg egyes kormányzati szereplőkkel és minisztériumokkal már sikerült ezeknek a szervezeteknek saját kezdeményezésükre (!) felvenniük a kapcsolatot, épp az Igazságügyi Minisztériummal és a Belügyminisztériummal jelenleg nincs élő nexusuk, holott nekik kellene ezzel a problémával a leginkább foglalkozniuk.

Ettől függetlenül ő is optimista. Ahogy mások is: ez egyértelműen kiderült a tüntetésen.

Így azok a lányok is, aki a tér közepén ülve arról meséltek, hogy nekik már az is reménykeltő, hogy a jelenlegi kormányban több a női miniszter, mint az Orbán-korszak idején, vagy hogy olyan kérdésekben, mint az abortusz, elindult egy gondolkodási folyamat, amiből az egészségügyi miniszter aktívan kiveszi a részét. Egyikük az elmúlt évben Kínában élt, és azt mondja, komoly változást érzékel idehaza a közhangulatban. Bár ettől még elkeserítőnek látják, hogy a nők elleni erőszak továbbra is olyan téma, amiben szükséges követelni a változásokat. És mi lesz, ha a tüntetés nem éri el a kormány ingerküszöbét, ha nem lesz változás? „Akkor nagyon dühös leszek” – mondta másikuk.

„Interjút készített velem az M1, el tudod ezt képzelni?” – kérdezte Takács Krisztina, amikor összefutottunk a tömegben. Ő Bertók Krisztina édesanyja, aki három évvel ezelőtti halálának körülményei máig tisztázatlanok. Amikor idén márciusban interjúztunk, az ügy zsákutcába futott – és azóta sincs olyan fejlemény, ami megnyugtatná az anyát. De küzd tovább. Ezért is érezte fontosnak, hogy ezen a demonstráción is részt vegyen. Ahogy a tüntetésen összegyűltek Megumi Anderson barátai is – és ez csak két olyan ügy, amik az elmúlt években nagy nyilvánosságot kaptak és közfelháborodást szültek. Érdemi változások nélkül.

„Sok jóra azért nem számítunk” – ez már egy csapatnyi baloldali feminista lány összegzése. Szerintük a probléma sokkal nagyobb annál, mint amennyien a tüntetésen részt vettek (ezt épp akkor mondták, amikor a jelenlévők körbeállták a Parlament épületét, ami összességében vasárnap kora este nem rossz eredmény), másrészt kiemelték azt is, hogy a jelenlegi kormányból hiányoznak azok a baloldali-liberális irányok, amelyek kellő érzékenységgel próbálnák meg kezelni a helyzetet.

Az számukra is pozitív, hogy a kormányban több a női miniszter, mint bármikor (Forsthoffer Ágnest külön kiemelték, mint aki „elképesztően nyomja”, ahogy Lannert Juditban is nagy a bizodalmuk), viszont a tekintetben már vannak kétségeik, hogy egy ilyen demonstráció mennyire tudja ráirányítani a kormány figyelmét a problémára, és arra, hogy cselekedni kell. „Ha nem történik semmi újra kijövünk. Folytatni kell, nem lehet ennyiben hagyni” – mondták.

Az elmúlt 16 évben az esetek túlnyomó többségében azt láttuk, hogy egyes ügyek mentén, ha kisebb-nagyobb tömegek kimentek az utcára, a kormány kétféle módon reagált: vagy közönnyel, vagy támadással. Hogy ebben lesz-e változás? Nagy szakítópróbája lesz a vasárnap esti demonstráció ennek a kérdésnek. Hogy meghallja-e a kormány azoknak a nőknek a hangját, akiknek még van, és akik ma újra szót emeltek azokért is, aki már nem tudnak soha többet megszólalni.

Vasárnap este, miközben néhány százan azért demonstráltak, hogy a kormány hallja meg a nők hangját, Magyar Péter miniszterelnök egészen másról posztolt.

Kép a fejlécben: performansz a tüntetésen a Parlament előtt (Bankó Gábor/444)