A XIII. kerületi önkormányzat is reagált, miután nyilvánosságra került, hogy a kerület vezetése átírná Nádasdy Ádám emléktábláján a költő-műfordító családja által javasolt szöveget. Pontosabban lehagynának róla, méghozzá azt a sort, ami arról emlékezne meg, hogy Nádasdy sokat tett a melegek méltóságáért.

A család eredetileg ezt a verziót javasolta volna:

Tóth József polgármester tanácsadója azonban azt jelezte nekik vissza, hogy ők csak egy olyan verziót tudnak a lakók elé tárni, amiben a melegek méltóságáról nem esik szó.

Kérdés persze, hogy a család javaslata abban a formában mennyire lett volna megfelelő, nem lett volna akkor már egy kicsit kerekebb, ha Nádasdy Ádám gazdag életművéből és hatásából mást is kiemelnek – szerintem például ez így kissé furán nézne ki önmagában. A család azonban úgy döntött, hogy ha más nem is, Nádasdy meleg társadalomra tett hatására legyen valami utalás.

Miután az önkormányzat ezt kiradírozta, az ügyet egy posztban nyilvánosságra hozó Török András cenzúráról írt. A XIII. kerületi önkormányzat most magyarázat gyanánt azt írta nekünk, hogy a konkrét ügyben a részükről ez csak egy munkaközi anyag és javaslat volt. Szerintük „ezt cenzúrának hívni igaztalan túlzás”, és valamiért azt is zokon veszik, hogy erről valaki közzéteszi a magányvéleményét.

Nem világos, hogy miért ne lehetne az emléktábláról bárkinek véleménye, ráadásul itt azt övét az a Török András művelődéstörténész osztotta meg, aki végig együtt gondolkodott Nádasdy Ádám családjával az emlékezés megfelelő formájáról. Az külön groteszk, hogy a kerületi önkormányzat úgy próbálja visszautasítani a cenzúra vádját, hogy azt is helyteleníti, ha az ügyről valaki elmondja a véleményét.

Ennél már csak az az érvelés furább, amivel megindokolták, hogy miért nincs helye a melegügyi szövegnek. Én ugyan el tudnék képzelni akár legitim érveket is, hogy ez így nem tökéletes, de a XIII. kerületi önkormányzat egészen fura megokolással állt elő, íme:

„Önkormányzatunk általánosságban nem támogatja, hogy az általa állított emléktáblákon a személy származására, nemi identitására vagy vallási hovatartozására utaló szöveg jelenjen meg.”

Ez mintha valami túlhajtott woke-paródia lenne, ahol egy identitás- és jelentésnélküli kerületi safe space-t próbálnának kreálni, nehogy véletlenül megsértsenek valakit, akinek identitása, közössége, esetleg mondanivalója van a világról.

Ennek persze Magyarországon is megvannak a kínos tabusításokban burjánzó előzményei, a szocializmusban sem volt szokás leírni a holokausztáldozatokról azt, hogy a zsidóságuk miatt gyilkolták meg őket, ehelyett inkább a fasizmus mártírjaiként vagy más „eufemizmussal” beszéltek róluk. Mint például a munkaszolgálatosként megölt Bálint Györgyről, akire az 1965-ben emelt Kresz Géza utcai emléktáblája (egyébként nagyon szép domborművel) a baloldali egységfront harcosaként emlékszik, akit „1943-ban a fasizmus pusztított el”.

Bálint Györggyel – ahogy sok pesti holokausztáldozattal – kapcsolatban persze mondható, hogy számára a zsidóság nagyrészt a zsidótörvények által rákényszerített valóság volt, így az emlékezés kapcsán részben érthető is lehet akár az elkenős fogalmazás – noha ennek sokkal inkább a Kádár-rendszerben gyökerező politikai okai voltak.

Nádasdy Ádám melegtémához való viszonya azonban egészen más volt. Bár az életművének ez csak egy szelete, de így is rendszeresen megszólalt az ügy mellett. A vastagbőrű mimóza címen külön esszékötetben jelentek meg írásai a melegekről, A szakállas Neptun című novelláskötete pedig nagyrészt a meleg férfiak rendszerváltás előtti életéről szóló írások. A saját szexuális orientációjából a nagyközönség előtt sem csinált titkot. „Én nem vagyok LMBTQ, csak egyszerű buzi vagyok” – mondta az egyik Pride-on egy Orbán-rendszer alatt készült 444-es videóban, úgy vállalva magát, hogy közben finoman elutasította az aktivista szerepet és a politikai mozgalmárnyelvet.

Lehet, hogy a melegügyekre való utalás egy emléktáblán instant rongálásokat eredményezne, nem tudom, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ebből az következik-e, hogy ne legyen ilyen tábla, vagy hogy legyen. Én magam biztosan nem szorítanám Nádasdyt kizárólag egy ilyen kategóriába, de két másik sor mellett szerintem ennek is lenne helye rajta.

Az viszont, hogy a származás, a nemi identitás vagy a vallás törvényhatóságilag politikai kényelemből eltitkolandó legyen, nemcsak Nádasdy életművével megy teljesen szembe, de az erősen asszimilált zsidó városrészként számontartott Újlipótvárosban különösen nevetséges.

Az önkormányzat által hivatkozott szabály, ha nem most találták ki hirtelen, egy kifogásolt Fenyő-szobor körüli minibalhé utáni újabb emlékezeti csetepaté kapcsán, természetesen idáig sem működött a gyakorlatban – szerencsére. A kerület tele van botlatókövekkel, rajtuk a származásuk miatt megöltek neveivel. Az önkormányzati logika szerint talán ezeknek sem lenne helye, ahogy például Richter Gedeon egykori lakóházának a falán sem lehetne ott, ami most olvasható: onnan „hurcolták el és végezték ki sorstársaival együtt 1944. december 30-án”.

Schweitzer Józsefről el kellene titkolni a Hegedűs Gyula utcai zsinagóga falán, hogy rabbi volt, Ervin Gáborról, a nyilasok által megölt zsidó származású papról, hogy lehetett némi közel a katolicizmushoz, és azért fizetett az életével, mert kiállt az üldözöttek mellett. Azzal sem kellene provokálni, hogy Bereczky Albert, a Pozsonyi úti templom építtetője református püspök volt, és szintén embermentő – nehogy baj legyen belőle, ahogy Nádasdy Ádámból se legyen semmi lehetőleg.

Arról, hogy végül mi lesz az emléktábla sorsa és szövege, a XIII. kerületi önkormányzat „Nádasdy Ádám családjának kezdeményezésére az elkövetkezendő időszakban közösen és egyetértésben fogja keresni a róla való méltó megemlékezés lehetőségét” – írja a kerület. Talán az egészet a legjobb lenne eltakarni egy Fenyő-féle kockás rockabilly napszemüveggel, mint a Balatonnál, vagy egy újabb Kolodko-minizsánerrel mondani a semmit, jobb a békesség, ne kelljen már az utcán is gondolkodni.