• Legalább tízezermilliárd forint érkezett az EU-tól Magyarországra az elmúlt 12 évben. Ez naponta 2,2 milliárd forint. Csodát várt ettől a pénztől az ország.
  
• De nincs sok látszatja ennek a rengeteg pénznek a magyar gazdaságban.
  
• Ahogy néhány hónapra leálltak a kifizetések, a magyar növekedés is megbicsaklott, egyszerű lélegeztetőgépe lett az uniós apanázs a magyar gazdaságnak.
  
• Arra viszont jó volt a rengeteg pénz, hogy a politika új tőkés elitet hozzon létre maga körül.
  
• A támogatások jelentős részét feléltük. A végső mérleg valamivel több csak a nullánál. Történelmi lehetőség maradt ki.

Tizenkét éve, amikor Magyarország az Európai Unió tagja lett, és éppen Medgyessy Péter volt a miniszterelnök, nagyon komolyan arról beszéltek a politikusok mindegyik oldalon, hogy aki a 2006-os választást megnyeri, az onnantól kezdve legalább 12 évig kirobbanthatatlan lesz a hatalomból, annyi sok pénz jön majd uniótól. Aztán pedig arról beszéltek fejlesztéspolitikával foglalkozó szakemberek, hogy ennyi pénzt tulajdonképpen el se lehet költeni, és akármilyen abszurdul hangzik, valós probléma, hogy nem találnak majd helyet minden eurónak.

Felfoghatatlan méretű aranyeső lázában voltak sokan, és arról szóltak a várakozások, hogy Magyarországra sosem látott fejlődés köszönt.

Ahogy jött a pénz, jöttek a botrányok is: csalásokról, abszurd adminisztrációs kényszerekről, brüsszeli büntetésekről, értelmetlen beruházásokról, a rendszer leállásáról szóltak a hírek.

Az igazán nagy összegek 2008 második felétől érkeztek, pont akkortól, amikor a gazdasági világválság beütött, és ez hatalmas visszaesést hozott a magyar gazdaságra is. Ebben a helyzetben nem látszott a nagy virágzás. A 2010-es kormányváltáskor pedig az átszervezések miatt legalább egy évre leállt az egész rendszer, így érdemben 2012 óta élvezheti a magyar gazdaság az EU-s támogatások hasznát. Már, ha valóban van haszna. Mert most már erről is egyre élénkebb viták vannak.

Korrumpált, torzított

Az egyik jelentős kritika szerint az EU-s pénzek szerepe az lett, hogy a hatalom egy új tőkés elitet hozzon létre maga körül, illetve kliensrendszert építsen, és emiatt a korrupció sosem látott mértékben határozza meg a gazdaságot. Az értelmezés szerint az elmúlt évtizedben azért is durvulhatott el ennyire a magyar belpolitika, mert egyre több pénzre lehetett rámenni az EU-s támogatások miatt.

Az ennél valamivel óvatosabb kritika nem teljesen független ettől, de csak annyit állít, hogy átgondolatlan beruházásokkal és napi működések finanszírozásával elherdálta Magyarország a történelmi lehetőségét a felemelkedésre. Továbbá a piaci folyamatok torzításával ezek a pénzek eltérítették a normális fejlődési pályájáról a magyar gazdaságot.

Hol van a pénz?

Nagyon nagy összegről, az állami önrésszel együtt, 2004-től számítva több mint 10 ezer milliárd forintról van szó. Ebből húsz 4-es metrót lehetne építeni, vagy két és félszer felhúzni Paks 2-t. Idén például a magyar állam összesen 16969 milliárd forintot tervez elkölteni összesen, ez az idei költségvetés teljes kiadási összege.

Az elmúlt évtized egyik kulcskérdése, hogy mi lett az EU-tól jött pénzzel. A kérdés feltevésének azért van különös aktualitása, mert éppen egy átmeneti időszak van. Az előző EU-s pénzügyi támogatási ciklus már kifutott, az újból pedig még nem jött pénz.

Az utóbbi hetekben elhangzott néhány erős állítás a pénz eddigi felhasználásáról. A Világgazdaság májusi konferenciáján hangzott el ez a mondat: „Ha a jelenlegi irányok, keretek mentén költi el az ország az EU-pénzt, akkor az Magyarország legnagyobb tragédiáját okozhatja”. Közben ugyanezekben a napokban szakértők sora magyarázta el, hogy a 2016 első negyedévi GDP-adat azért lett ennyire rossz,  mert pont ebben a negyedévben nem jött pénz az EU-tól. Az utóbbi évek magyar növekedését kizárólag az EU-s pénzeknek köszönhettük e magyarázat szerint. Ezt a tézist erősítik a beruházások drámai visszaeséséről szóló első negyedéves adatok is.

A két értelmezés látszólag ellentmond egymásnak: az egyik ártalmasnak, a másik a magyar gazdaság megmentőjének állítja be az EU-s pénzeket, ám valójában a két magyarázat nem zárja ki egymást. Mert ha tényleg az EU-s pénzek elmaradása okozza a stagnálás közeli helyzetet, akkor ez azt is jelenti, hogy az elmúlt évtizedben érkezett tízezermilliárd forint nem bírta beindítani a gazdaságot, hanem úgy éltük fel a pénzt, hogy abból nem lett semmi olyan, ami már a saját lábán is megáll.

A többi 2004-ben csatlakozott, az egykori szovjet blokkhoz tartozó országban is ugyanúgy leálltak idén az EU-s pénzek, mégis mindenütt sokkal élénkebb maradt a növekedés.

Ez arra utal, hogy a magyar gazdaságot az EU-s pénzek lélegeztetőgépként tartják életben, maradandó hatás nélkül.

Tényleg csak jön a pénz magától?

Két érv szokott elhangozni arról, hogy ez a rengeteg pénz nem alamizsna, nem ajándék, hanem nagyon komoly ára van, és ezt figyelembe kell venni a mérleg megvonásakor, és ezért sosem volt reális csodát várni tőle.

Az egyik érv, hogy Magyarország maga is tagdíjat fizet az EU-nak, vagyis nem csupán jön, hanem megy is a pénz. A magyar befizetés azonban eltörpül a Brüsszelből jövő összegekhez képest. 2006 óta nem volt olyan év, amikor a különbség egymilliárd euró alatt lett volna Magyarország javára, 2014-ben pedig már 5,68 milliárd euró plusszal zártunk. GNI-arányban Magyarország a legnagyobb kedvezményezettje volt abban az évben az EU-nak a tagállamok között. Az egy főre jutó összes támogatás tekintetében az elmúlt években Litvánia után a másodikak voltunk. Tehát a tagdíj közel sem visz annyit, hogy érdemben rontsa az egyenleget.

A másik érv már sokkal komolyabb: Magyarország (és a többi csatlakozó ország) megnyitotta piacát azoknak a régi tagállamoknak, amelyek az EU nettó befizetőiként a Magyarországra is áramló pénzt összedobják. Az áru és a tőke szabad áramlásával rövid távon a nyugati tagállamok jártak jobban. Osztrák banktól felvett hitelből vettünk német autót, kiderült, hogy olcsóbb Spanyolországból a sarki közértbe hozni a kígyóuborkát mint Békés megyéből, és a példák még nagyon hosszan sorolhatók.

Azt pedig nem is kezdte el senki sem kiszámolni még, hogy az EU-s támogatásokból mennyi ment rögtön vissza a nettó befizetőkhöz: mennyit vitt haza a Strabag, a Colas vagy a Swietelsky az uniós pénzből épített utakból, hány finn Nokia telefont vettek kistérségi projektgazdák valamelyik felzárkóztatós program eszközbeszerzési keretéből, satöbbi. Egy lengyel kutatás szerint a hozzájuk érkező támogatások akár 60 százaléka is visszaáramolhatott a nyugati cégekhez.

De mégse ilyen egyszerű mérleget vonni, hiszen a felépített dolgok itt maradnak, az eszközök itt hajtanak hasznot, itt szed utánuk áfát az állam, itt kell embereket felvenni a munkákhoz. Ráadásul a piacnyitással az egyébként is globálissá váló kereskedelemben arra kényszerülnek a magyar vállalkozások, hogy versenyképes termékekkel igyekezzenek kilépni a piacra, hosszabb távon így akár hasznos is lehet az új helyzet, a „teher alatt nő a pálma” elv alapján. Továbbá az olcsóbb keleti munkaerő miatt a nyugati cégek nem csupán lerabolják az itteni piacokat, hanem ideális esetben be is fektetnek és munkát is adnak.

Ám akármilyen összetett kérdés is ez, annyi bizonyos, hogy az EU-s pénzek végső soron azért járnak a szegényebb országoknak, hogy kompenzálják őket a piacnyitással elszenvedett veszteségekért. Ezt Brüsszelben is leginkább így tartják, sőt, létezik olyan vélemény is, hogy a támogatásokkal azt is biztosítani akarták a nyugatiak, hogy legyen egy eszközük, amivel a keleti politikusokat féken tudják tartani, ha kell.

E pénz regulázó eszközként különösen a 2008-as válság óta értékelődött fel, mert miközben az eurózóna államait egyre szigorúbb gazdaságpolitikai szabályok kötik, addig a többiekkel szemben az EU tehetetlen maradt. A legnagyobb támogatási pénzeket viszont éppen a zónán kívüliek veszik fel, és ennek a keretnek a visszatartásával már ők is fenyegethetők.

Nulla felett egy kicsivel

A 2007-2013-as ciklus költéseiről a legalaposabb tanulmányt a Hétfa Kutatóintézet készítette. (A kifizetések e ciklus pénzeiből 2015 végéig tartottak.) Ők hozzáférést kaptak az összes pályázat kifizetési adataihoz, amelyeket egyedül a Miniszterelnökség őriz. Óvatosan megfogalmazott végső értékelésük nem nyújt túl kedvező képet:

valamivel nulla feletti pozitív eredményt mutattak ki.

Vizsgálatuk szerint a GDP 0,3 - 2 százalékkal lett magasabb, mintha nem jöttek volna ezek a pénzek, attól függően, hogy melyik évet nézzük. A legnagyobb, 2 százalékos növekedést a ciklus végén, tehát az elmúlt években mérték, ám ennek a fele csak egyszeri hatásokból áll össze, vagyis az érdemi, fenntartható növekedés még ekkor is csak 1 százalék körüli lehetett.

Ennél is kínosabb az az adat, ami szerint 81 ezer ember köszönhette csak az állását az EU-s pénzeknek, de háromnegyedük csak a projektek idejére kapott munkát. Vagyis hosszabb távon alig 20 ezer ember jutott munkához e rengeteg pénznek köszönhetően.

Az EU-s pénzek legnagyobb kedvezményezettje az építőipar volt, ide ment a teljes támogatás közel harmada. Éppen ezért a legtöbb munkahelyet is itt teremtették az EU-s pénzek, azaz jórészt idénymunkára felvett és alacsony képzettségű munkások jutottak lehetőséghez.

„A nemzetgazdaság átlagában nézve minden 1 milliárd forint támogatás hatására 55–70 fővel növekedett a foglalkoztatottak száma. Ebből kb. 40–45 alacsonyan képzett és 10–25 fő magasan képzett munkavállalót jelent” - olvasható a tanulmányban.

A tanulmányból az is kiderül, hogy az exportot rövid távon inkább negatívan érintették az EU-ból érkező pénzek, mert a termékek iránt megnőtt a kereslet, ettől felmentek az árak, és ez rontotta a kiviteli pozíciókat. Ugyanakkor hosszabb távon, még nem mérhetően, lehet, hogy erősítik majd az exportot a támogatások.

Az is tanulságos, hogy a termelékenységet is inkább rontották a pénzek: ugyanis ha jött a pályázati pénz, akkor kampányszerűen felvettek ugyan embereket a nyertes cégek, de ez alig járt együtt új technológiák bevezetésével vagy jobb munkaszervezéssel. A több munkással többet termeltek ugyan, de összességében a cégek munkahatékonysága inkább romlott.

A kutatás-fejlesztésre elköltött pénzek is hasonló módon mentek el: felvettek ugyan több embert a kedvezményezettek, de a szabadalmi bejelentések száma nem nőtt érezhetően. Ugyanúgy az oktatásra elköltött pénzek nyomán sem szerepeltek jobban a tanulók a kompetenciateszteken, sőt, inkább rosszabbul végeztek.

• Ahol a Hétfa pozitív eredményeket mért:
  

Az útépítések egy része csökkentette a nagyobb települések elérési idejét, ám ezzel elsősorban az egyébként is fejlettebb régiók jártak jól, ahová könnyebben áramolhat be a munkaerő. Ezzel párhuzamosan a leszakadtabb területeken még kilátástalanabb lett az élet.

Az önrész kényszere azt hozta, hogy a bankoknak (sokszor közvetítőkön keresztül), de nyitniuk kellett a kis- és közepes cégek felé, amelyek hitelezését alig vállalták amúgy Magyarországon. A kapcsolatfelvétel hosszabb távon hasznos lehet, remélik a tanulmány szerzői.

Továbbá a költségvetés egyenlegének, és az éves GDP-nek általában jót tett a beáramló pénz, ám e kedvező fejlemény is elsősorban az egyszeri hatások közé tartozik, és nem az érdemi fejlődésről szól.

A nem gazdaságélénkítési programok közül pedig a korai fejlesztőházak beindítása tűnt leghasznosabbnak a kutatáshoz készített interjúk alapján, vagyis az óvodákban érezték, hogy a legrosszabb helyzetben lévő családok gyerekei fontos segítséget kaptak.

Az elemzés annyival vigasztal, hogy a többi országban sem látszik hatékonyabbnak az EU-s pénz elköltése, és ez arra utal, hogy nem csupán a magyar oldalon van a hiba, hanem a brüsszelin is.

Hát veszünk egyet, ha erre adnak

Az EU-s pénzekkel foglalkozó szakembereket az foglalkoztatta leginkább, hogy azért veszik-e igénybe a cégek a támogatásokat, mert nélkülük nem tudnának előre lépni, vagy olyanra költik, amire amúgy is költenének. Nyilván az első változat lenne hasznosabb az ország szempontjából.

A kutatások alapján azonban inkább az utóbbi volt a jellemzőbb. Ahogy egy korábbi fejlesztéspolitikai vezető magyarázta: „ha mindenképpen venne egy darabológép egy cég, de lehet rá EU-támogatást is szerezni, akkor a támogatásból valójában nem a céget fejlesztettük, hanem a tulajdonosnak spóroltunk, és vehetett belőle egy vitorláshajót. Végső soron egyébként ez se rossz a magyar gazdaságnak, ha azt legalább a Balatonra és nem külföldre veszi.” E modell az egyik magyarázata annak, hogy miért nem lett tartós növekedés a pénzekből. Nem a gazdaság szerkezetét javította, hanem az alkalmi fogyasztást élénkítette a sok euró.

Ez a modell nem feltétlenül arról szól, hogy a vállalkozásokat rövidlátó emberek vezetik. Ebben benne van az is, hogy az EU-s pénzek rendszerszintűen túlbiztosítottak. Jellemzően olyanra lehet költeni belőle, ami biztosan megtérül, és ezt alaposan dokumentálni kell előre és utólag is. Ezt követeli a brüsszeli és a magyar adminisztráció is, hiszen az esetleges bukás az intézményrendszer kudarca is volna. Holott a nagy üzleti sikerhez kockázatot kellene vállalni, a biztos befektetések kevésbé hozhatnak látványos eredményeket. A kockázatos üzleti terveket azonban a pályázati rendszer nem támogatta.

Korrupció és butaság

Ennél is kellemetlenebb, amikor a gépre a támogatást nem a legjobb cég kapja, hanem aki jóban van a politikusokkal, vagy aki hajlandó visszacsorgatni belőle. Ebben az esetben olyan cég jut versenyelőnyhöz, amelyik lehet, hogy egyébként rosszabb terméket állít elő, vagy kevésbé versenyképes, és közben a jobb cégek elvéreznek, mert hátrányba kerülnek.

A jelenség biztos, hogy létezik, tele van az ország arról szóló történetekkel, hogy politikai hátszél vagy ilyennel rendelkező partner (tanácsadó, pályázatíró, ügyvéd) kell a sikeres pályázáshoz. Ezért állítják egyes kutatók, a támogatások piactorzító hatása többet árthatott, mint amennyit az elköltött pénz használt.

Még csak nem is kell korrupció ahhoz, hogy a piactorzító hatás tetten érhető legyen. „Ha egy faluban pékség fejlesztésre adnak EU-támogatást, akkor a falu régebbi péksége valószínűleg be fog zárni, hiszen ugyanarra a piacra termelnek mindketten” – szól a példázat a rossz tervezés okozta piactorzításról.

A nagy infrastrukturális közbeszerzések esetében egészen pontosan látszik, hogy az igazán nagy pénzeket csak politikai hátszéllel lehet megszerezni. Szinte minden kormányciklusnak megvoltak a kedvenc cégei, 2010-14 között például a Közgép vitte el az uniós támogatások igen jelentős szeletét, most pedig Mészáros Lőrinc érdekeltségei vagy a Duna Aszfalt szerepelnek fantasztikusan.

A magyarországi közbeszerzések esetében 30-35 százalék azon kiírások aránya, ahol csak egyetlen induló van: gyanús, hogy ezeket eleve úgy írták ki, hogy csak egyetlen cég rúghasson labdába. Ráadásul az ilyen közbeszerzések sokszor túlárazottak, hiszen egyrészt a módszer kizárja a versenyt, másrészt jó eséllyel úgy számolnak vele, hogy vissza kell csorgatni belőle a politika által kijelölt helyekre.

Így juthatunk el ahhoz a tézishez, amit Tóth István János közgazdász fogalmazott meg: „az uniós támogatásoknak létezik egy olyan perverz hatása Közép-Kelet Európában, hogy a pénzt, amit az unió a felzárkózásra ad, a támogatott államok kormányai politikai célokra, például a piaci verseny semmibevétele mellett a nemzeti burzsoázia megteremtésére fordítják.”

Feléltük, drága hülyeségeket építettünk

Az EU-s pénzek egy jelentős része nem cégek támogatására, hanem állami feladatok ellátására ment, itt nagyon sok esetben egyszerűen elköltöttük a pénzt meglévő intézmények működtetésére. Ez ugyan elvben tilos, de az ilyen projektek esetében, ahol nem kell a végén bemutatni egy elkészült hidat vagy a támogatásból megvett darabológépet, elég kreatívan lehetett játszani a támogatások dokumentálásával.

Az elmúlt években a felsőoktatásból kivont hatalmas összegek egy részét például EU-s pénzekkel igyekeztek betömködni. Számos egyetem teljes tanszékeit tartották el elvben kutatásra megnyert pénzekből. Ez komoly adminisztrációs terheket rótt az egyetemekre, viszont alig születtek belőle tudományos eredmények, mert elment a keret fizetésre és fűtésre.

A felélés másik kellemetlen módja, amikor olyan beruházásokra ment el a pénz, amire alig volt szükség, sőt adott esetben hosszabb távon többe kerül, mintha nem történt volna semmi. Ide tartoznak az olyan látványosan bosszantó építkezések, mint a több tízmillióból megvalósult 40 centi magas kilátó, vagy egy olyan kórház felújítása, amit a következő évben bezártak. Itt keverednek a konkrét lopásból eredő és a rossz döntések okozta gondok.

Közhely lett, hogy egy csomó pénzt költöttek el az önkormányzatok főterek térkövezésére, szökőkutakra, soha meg nem térülő, ám drága fenntartású fürdőkre, sportpályákra, tanösvényekre és látogatóközpontokra. Itt legalább egyszer a helyi építőipar jól járt, és legalább arra az évre valamit lendíthetett ez a gazdaságon. Ugyanakkor a felesleges látványberuházások önrészére felvett hitelek is hozzájárulhattak ahhoz, hogy 2008-2009-re összeomlott az önkormányzati rendszer. A települések többsége annyira eladósodott, hogy a válság lényegében fizetésképtelenné tette őket. Erre válaszul vették el egészségügyi és oktatási intézményeiket, és korlátozták olyan szintre önállóságukat, hogy most már állami jóváhagyás nélkül hitelt se vehetnek fel.

Vannak teljes ágazatok, ahol a brutális túlárazás, a feleslegesen nagy építkezések szívták el a pénzt, és ezek fenntartása idővel nagyon megterheli majd az államot. A csatornázás tipikusan ilyen terület, ahol országszerte óriási pénzek mentek el felesleges kapacitásokra.

Ennél is rosszabb, amikor olyan silány minőségben végezték el a nyertesek a munkát, hogy egy-két év múlva vagy újra kellett építeni, vagy pedig rútul éktelenkedik, mint a friss kerékárút közepén tenyésző gaz Hatvanban. Ilyenkor mindig gyanús, hogy kókler politikai kedvezményezettek vitték el a pénzt.

Akkor szervezzük át

Sokszor változott a pénz elköltéséről szóló koncepció is, ami nem használt a hatékonyságnak. 2004-ben úgy ment neki az ország a pénz elosztásának, hogy az egyes minisztériumokra bízták a pályáztatást. Amikor ez nem tűnt hatékonynak, akkor felállították a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséget, ami egy helyen összpontosította a költéseket. 2015-től pedig egy vegyes rendszer következett: a konkrét pályáztatást visszakapták a minisztériumok, de megmaradt egy központi ellenőrzés a Miniszterelnökségen. Az állandó változtatás azt jelezte, hogy egyik rendszer sem működött úgy, hogy elégedettek legyenek vele.

Ugyanígy változott a politikai elképzelés arról is, hogyan kellene elosztani a pénzt. Egy 2004-2006 közötti döntéshozó azt mondta, hogy az volt a cél, hogy mindenki kapjon egy kicsit, „legszívesebben helikopterről kiszórták volna a 10 eurósokat”. Aztán jött a keménykedés korszaka 2006 után, amikor igyekezett a kormányzat nagy önrészt kérni, hogy csak olyan pályázzon, aki tényleg akar valamit, maga is vállal kockázatot. Ekkoriban a túlbonyolított adminisztrációt szűrőnek is tekintették: aki ezen nem képes átmenni, az biztos alkalmatlan a projekt végigvitelére is.

A 2008 őszén kezdődött válság azonban újratervezésre késztette a politikát. Ekkortól jelent meg az igyekezet az önrész csökkentésére, az egyszerűbb elbírálásokra, az állam által jobban egyengetett nagy projektekre. A cél a gazdaság életben tartása lett. A 2010-es kormányváltás utáni nagy leállást követően pedig már a fő szempont az maradt, hogy mindenáron, de ki kell szórni a pénzt. Vészesen közeledett a ciklus vége, és egyre nőtt a politikai nyomás, hogy nem maradhat egyetlen cent sem, amit nem pályáztattak meg. A rendszer felpörgetése azonban szabálytalanságok sorát hozta maga után, ami fokozottabb brüsszeli ellenőrzéseket, és a támogatási pénzek jelentős részének rendszeres befagyasztását jelentette.

Ez az utolsó kör?

Visszatérő vélekedés Magyarországon, hogy a mostani, 2020-ban lejáró ciklus az utolsó nagy pénz, ami az EU-tól jön. A nettó befizető országok méltatlankodnak, hogy túl sok a lopás a keleti tagállamokban, és általában az EU is a szétesés felé megy.

Csakhogy a helyzet nem ilyen egyértelmű. E támogatások jelentős része az EU alapszerződéséből következően jár a fejletlenebb régióknak. E szerződéseken pedig csak konszenzussal lehet változtatni, vagyis a döntéshez épp úgy kell a kedvezményezettek jóváhagyása, mint a befizetők akarata. Elképzelhető, hogy a keretösszeg valamelyest szűkül (ahogy szűkölt most is az előző ciklushoz képest), és igen valószínű, hogy tovább szigorítanak a feltételeken, de amíg az EU mostani formájában létezik, addig jó eséllyel lehet számítani a következő apanázsra is.

Egy hatalmas büntetés lesz?

Szintén visszatérő vélekedés a magyar ellenzék részéről, hogy egyszer majd a nyugatiak megelégelik, hogy Orbán Viktor előbb a kollégiumi szobatársának, aztán a falubeli haverjának adja a pénzüket. Vagy hogy a magyar politika külön-utassága, Brüsszellel sokszor ellenséges alapállása nyomán elveszik a támogatásokat, ezzel bedöntik a magyar gazdaságot, és akkor majd kitör a forradalom a Fidesz ellen. Vagy legalább rámutatnak néhány olyan csalásra, aminek a végén az egész világ feketén-fehéren láthatja, hogy ezek mennyit lopnak.

Csakhogy ez az elmélet nem veszi figyelembe az EU működési rendjét. Az Európai Bizottság ugyan sokat ellenőriz, és esetenként büntet is, de végső soron az intézménynek az az érdeke, hogy a dolgok simán menjenek.

Ha kiderülne, hogy az EU-s pénzeket általánosságban rosszra használják, az az intézmény kudarca is lenne. Brüsszelnek nem balhéra van szüksége, hanem színfalak mögötti egyeztetésekre.

A legkirívóbb eseteket szankcionálják ugyan, de általában a dolgok megfelelő lepapírozása izgatja őket. Az EU csalás elleni hivatala, az OLAF sem helyettesítheti a magyar ügyészséget. A szervezet nem járhat el a magyarok ellen, csak a magyar hatóságok figyelmét hívhatja fel az általuk tapasztalt visszásságokra. Előfordult néhány tétova kísérlet tőlük, hogy hangosabban is szóljanak, ám ezek a magyar kormányból nagyon heves ellenreakciókat váltottak ki.

Az EU mint intézmény, illetve a nettó befizetők is úgy gondolják, hogy ez a pénz jár a szegényebbeknek, és alapvetően az ő dolguk, hogy mit kezdenek vele. Bár a viszonylag merev szabályok szűkítik a hazai mozgásteret, a pénz hatékony elköltésének felelőssége egyértelműen a kedvezményezetté. Az EU-nak nincsenek konkrét elvárásai, hogy mit kell teljesíteni ezért a pénzért. Sok szakértő szerint éppen ezért nem hatékony a rendszer. A másik oldalról nézve viszont ez biztosítja a tagállamok szuverenitását. Ha idetelepülne egy német hivatalnok, aki főkegyúrként osztaná a pénzt, az egy teljesen másik politikai berendezkedést jelentene.

Kihagytuk a nagy lehetőséget

A Magyarországra áramló EU-s támogatások pozitív hatása az elemzői konszenzus szerint messze elmarad az elköltött pénz nagyságától. Az ide érkezett milliárdoknak talán a nyolcada lesz képes hosszabb távon is pozitív hatást kelteni, a többit eltapsoltuk. A kis- és közepes vállalkozások tizede jutott eddig pénzhez általa, és ők sem feltétlenül arra tudták ezt elkölteni, amire igazából szükségük volt.

Ez csak részben a magyar kormányok hibája. A nemzetközi segélyezés évtizedek óta sehol sem tudott átütő eredményt hozni. Különösen akkor nem, ha az adományozótól független közvetítőn keresztül megy keresztül a pénz, mint ebben az esetben a nettó befizető tagállamok és a magyar kormány között álló Európai Bizottságon. A Marshall-segély óta lényegében nem látott a világ igazán hatékony fejlesztési támogatást.

Az eddig érkezett EU-s pénzeket felszívta Magyarország, annyit sikerült elérni, hogy szinte az egész összeg megérkezett. Ez életben tartotta a látszatot, hogy a magyar gazdaság képes növekedni. Ez segített a leszakadás elkerülésében, ugyanakkor restségre is nevelte az országot, különösen a gazdaságpolitikai döntéshozókat, mert a friss pénz eltakarta az alapvető gondokat.

A pénz páratlan lehetőséget adott a hatalmon lévőknek, hogy nagy állami megrendelésekkel tegyenek naggyá számukra fontos cégbirodalmakat, üzletembereket.

Az EU-s pénzek csodát nem hoztak. Mankót jelentettek, és az már Magyarországon múlik, hogy rájuk támaszkodva az önálló járást gyakoroljuk-e, vagy a mankón görnyedve megyünk, ameddig lehet, aztán ha egyszer el kell engedni, akkor lehuppanunk a földre.