• Egyre reálisabb, hogy Németország és Franciaország nagyon komolyan átalakítaná az EU-t, és az eurózóna országait a föderáció, az Európai Egyesült Államok irányába mozdítaná.
  
• Ebből a mostani magyar kormány ki akar maradni.
  
• Az eurózóna átalakulása egyszerre kényszer a britek kilépése és az USA elfordulása miatt, de lehetőség is, hogy Németország és Franciaország globális nagyhatalommá lépjen elő.
  
• Egy ilyen előrelépéshez azonban gazdaságukat és hadseregüket is egyesíteniük kell.
  
• A francia–német törekvésekkel szemben a magyar kormány inkább a lazítaná az EU-t, és a nemzeti kormányok hatalmát növelné. Ehhez a keleti tagállamok között keres szövetségeseket.

Bohuslav Sobotka cseh miniszterelnök két hete óvatoskodva bár, de egy fontos tabunak ment neki. Azt mondta, hogy a következő kormánynak muszáj lesz döntenie arról, hogy Csehország bevezesse-e az eurót, és még azt is hozzátette, hogy ha kimaradnak a zónából, akkor a többsebességes Európa lassú sávjába kerülnek.

A választásokra készülő országban ez a megjegyzése azért számít tabudöntésnek, mert Csehországban nagyon népszerűtlen az euró bevezetésének gondolata. Egy 2015-ös közvélemény-kutatás szerint a lakosság 70 százaléka ellenzi, ahogy az éppen legnépszerűbb cseh párt (ANO) elnöke (Andrej Babis) is ellenzi, és ő mostanáig pénzügyminiszter volt Sobotka kormányában.

Választási kampány idején Sobotka nem feszegetett volna egy ilyen kényes témát, ha nem volna benne biztos, hogy tényleg nincs sok idő fejet vakarni. Szerinte ugyanis az EU hamarosan jelentősen átalakul. Arra számít, hogy az eurót használó országok a föderáció irányába mennek, a többiek pedig a perifériára kerülnek.

Sobotka figyelmeztetése arról szól, hogy történelmi léptékű változás küszöbén állunk, és hamarosan eldől, hogy melyik ország lesz benne az új európai szövetségben.

Sobotka azzal érvelt, hogy Emmanuel Macron győzelmével a németek és a franciák meg fogják csinálni az EU kettéválasztását, és aki kimarad, az rosszul fog járni. Ennek egyébként Sobotka egyáltalán nem örül, szlovák és lengyel vezetőkkel együtt a múlt héten a pozsonyi Globsec konferencián kifejezetten élesen szólt a terv ellen. Ám ettől még jelezte a választóinak, hogy a változás várhatóan meg fog történni, és ha megtörténik, akkor a zónán kívüli élet lesz a rosszabb.

Beindul a Berlin–Párizs tengely

Azt már régen lehet tudni Emmanuel Macronról, hogy az Európai Egyesült Államok tervének elkötelezett híve. Mi is beszámoltunk róla, amikor nagyra törő elképzeléseiről egy közös cikket írt 2015 nyarán a német gazdasági miniszterrel, Sigmar Gabriellel, a német szociáldemokraták akkori vezetőjével. Ebben azt sürgették, hogy az eurózóna tagállamainak legyen közös költségvetése, az adókat és a segélyeket hangolják össze, a zónának legyen saját parlamentje és lényegében egy saját elnöke is.

A terv néhány pillére (adópolitika és állami támogatások kötelező összehangolása) szerepel a magyar kormány mostani nemzeti konzultációjában is, mint olyan dolgok, amikben meg kell állítani Brüsszelt.

Ahogy azt már megírtuk, jelenleg egyáltalán nincsenek ezek az ügyek napirenden az EU-ban, ráadásul az elvi szinten felmerült szabályozási ötletek is legfeljebb az eurózónára vonatkoznának. Egészen értelmetlen hőbörgésnek tűnt ezért e kérdésekkel hergelni az EU ellen a magyar választókat.

Viszont ha hamarosan Magyarországon is dönteni kell arról, hogy benne legyünk-e egy sokkal integráltabb EU-ban – ahogy erre Sobotka saját honfitársait most figyelmeztette –, akkor Orbánnak már a vita előtt készen lesz a válasza: konzultált a magyarokkal, és akik válaszoltak, azok nem kérnek belőle. Szinte biztosra vehető, hogy fideszes kormányzás alatt Magyarország nem vezeti be az eurót, és nem vesz részt egy integráltabb, az Európai Egyesült Államok felé menő szövetségben. Erről részletesen utoljára 2016 februárjában beszélt Orbán, amikor leírta a mostanában élesedő problémát:

„Arról beszélünk, hogy lesz-e az Európai Uniónak olyan magja, amely azokat az országokat tartalmazza, amelyek eurót vezettek be, és ennek a ténynek a végsőkig elviszik a következtetéseit és következményeit, és lesz egy másik Európa, amelyik meg nem lesz benne ebben a magban, hanem ezen kívül helyezkedik el.”

Majd levonta a következtetést, hogy a csatlakozás a függetlenség elvesztését jelentené:

„Magyar fejjel könnyű belátni, hogyha a közös pénzen túl az adópolitikát is harmonizáljuk, az államadósság kezelést is harmonizáljuk, a szociális rendszerünket is harmonizáljuk, akkor mitől vagyunk független állam?”

Végül pedig mindenkit emlékeztetett, hogy:

„A magyar alkotmány szerint a magyar gazdaság valutája a forint, és a magyar alkotmány megváltoztatásához kétharmados parlamenti többségre van szükség. Ami azt mutatja, hogy majd amikor ezt a kérdést, ha lesz egyáltalán egy ilyen kérdés, amelyet mellünknek szegez a történelem, meg kell majd válaszolni, annak a válasznak a nemzeti egység alapján kell megszületnie, hiszen egy kétharmados parlamenti törvény és alkotmánymódosítás lenne szükséges ahhoz, hogy erre az ösvényre lépjen a magyar nemzet.”

A teljes beszéd alapján úgy tűnik, hogy a Fidesz nem támogatná a csatlakozást egy új, az eurón alapuló rendszerhez. És közben úgy tűnik, mindjárt az idő, amikor „a történelem mellünknek szegezi ezt a kérdést".

Két éve még inkább utópia volt

Macron és Gabriel két évvel ezelőtti felvetései aktuálisabbak lettek, mint valaha.

Ugyan Gabriel a német kormány tagja volt már akkor is (azóta már nem gazdasági-, hanem külügyminiszter), és Macron is gazdasági miniszter volt éppen Franciaországban, javaslatuk a saját kormányaikon belül is kisebbségi véleménynek számítottak.

A francia szocialista kormány nem akarta átengedni egy összeurópai testületnek a szociális vívmányok nyesegetését, míg német oldalon a nagyobbik kormányzó pártban, a CDU-ban, hallani sem akartak arról, hogy az egységes pénzügyi irányítás alá kerülő EU-ban az államadósságok is közössé váljanak. Angela Merkel német kancellár ellenérzéseit azzal fejezte ki, hogy jelezte, szerinte nincs itt az ideje az EU alapszerződésének átírására. Egy ekkora átalakulás pedig mindenképpen ezzel járna.

Megváltoztak a dolgok

Csakhogy két év alatt nagyot változott a világ. Amikor a frissen köztársasági elnökké választott Macront május közepén Angela Merkel Berlinben fogadta, akkor már azt mondta, hogy „lehet beszélni a szerződés megváltoztatásáról, ha értelmes irányba mozdulunk el vele”. Macron pedig arról beszélt, hogy Franciaország be fogja tartani azokat a szigorú költségvetési szabályokat, amiket a németek szeretnek számon kérni az eurózóna túlköltekező tagjain, és még azt is megengedte, hogy aktuális európai reformtervei nem szólnak az adósságok államok közötti szétterítéséről.

Azóta pedig a francia és a német vezetők elég egyértelművé tették, hogy a mindkét országban közelgő választások után át akarják alakítani az európai szövetségi rendszert.

Hogy pontosan hogyan, az még nem látszik, és nyilván nem lesz mindegy, hogy Macron pártja a francia parlamentben többséget szerez-e júniusban, illetve hogy a CDU vagy az SPD alakíthat-e kormányt az ősszel Berlinben. (Bár a németeknél nincs esély arra, hogy a fokozottabb integráció ellenzői kerülnének kormányra. Ha az SPD nyer, akkor az új kormány Merkelnél is elkötelezettebb lesz az erősebb integráció iránt. Egyelőre egyébként minden jel arra utal, hogy a CDU sima győzelemre számíthat, a kérdés csak az, hogy ismét nagykoalícióra kényszerülnek-e a szociáldemokratákkal, vagy a látványosan erősödő, és egyébként szintén integráció-párti liberálisokkal alakíthatnak-e majd új kormányt.)

Trump és a Brexit szüli az alkalmat

Angela Merkel Brüsszelben és Szicíliában töltötte a a május végét, mindvégig Donald Trump amerikai elnök társaságában, majd utána a német konzervatívok fellegvárába, Münchenbe utazott, ahol egy kétezer fős sörsátor közönsége előtt közölte:

„Elmúltak azok a napok, amikor Németország és az EU feltétel nélkül támaszkodhat a szövetségeseire, erre jutottam az elmúlt napok tapasztalatai alapján”.

Egyértelműen arra célzott, hogy az angolszász hatalmak és a kontinentális Európa második világháború óta tartó különlegesen szoros együttműködésének vége van. Új korszak kezdődik.

Merkel határozottságára alapot adhatott, hogy Donald Trump minden várakozás ellenére sem kötelezte el magát a NATO ötödik cikkelye, a kollektív védelem elve mellett; illetve tovább lebegtette, hogy kiléptetné az USA-t a párizsi klímamegállapodásból, továbbá élesen támadta a német export súlyát az amerikai piacon. A britekkel pedig semmilyen kompromisszumos megállapodás sem körvonalazódik a Brexit feltételeiről.

Trump azóta bejelentette a párizsi klímaegyezmény felmondását, ami után a francia és a német kormány is keményen ostorozta az amerikai elnököt, és újabb nyilatkozatok hangoztak el arról, hogy az USA nélkül is élére állnak "a Föld megmentésének".

Fontos ügyek ezek, de nem egyik napról a másikra lett hűvösebb a viszony az angolszászok és a kontinentális európai hatalmak között, és ennek része az is, hogy a gazdaságilag erősödő Németország ambíciói is nagyobbak lettek. Egy hosszabb ideje húzódó trend eredménye, hogy Merkel arra jutott, hogy az USA és Nagy-Britannia nélkül kell erőt mutatnia Németországnak. Illetve az EU-nak.

Utóbbi kiegészítést nem véletlenül tette hozzá Merkel, ugyanis egy bizalmi válságban lévő NATO-ban, és az egyik leggazdagabb és legnagyobb tagállamát elvesztő EU-ban Németország csak akkor tud globális játékos maradni, ha egy új európai szövetség vezetője lehet, olyannak, ami erősebb lesz a mostaninál. Az erőhöz pedig a németeknek szükségük van a franciákra, és ez fordítva is ugyanígy igaz.

Ha Németország és Franciaország kvázi föderációra lépnének egymással, akkor lehetne még keresnivalójuk, mint globális hatalmaknak. A német gazdaság versenyképesebb, és tele van megtakarítással. A franciáknak viszont sokkal erősebb a hadseregük, és nem utolsósorban atomfegyverük is van. Ha összefognak, akkor katonailag, gazdaságilag és politikailag is jelentős pólust képviselhetnek, akár az Európától elforduló USA mellett, és az európai szövetségi rend gyengítésén szívósan dolgozó Oroszországgal szemben.

Kényszer is, lehetőség is

Bizonytalanná vált az USA katonai elköteleződése aziránt, hogy mindenáron megvédi európai szövetségeseit egy külső támadástól, és kilépett az EU-ból az a tagállam, amelyik a politikai integráció mélyítését mindig is határozottan ellenezte.

Ez egyszerre kényszer és lehetőség is a németeknek és a franciáknak, hogy újra definiálják helyüket a világpolitikában, és szó szerint egyesült erővel váljanak a kontinens legnagyobb hatalmává.

A két állam vetélkedése a 19. század közepétől 100 évre meghatározta az európai politikát, majd a 20. század közepén kötött szövetségük lett az EU alapja, és az európai béke záloga. Számos akadálya lehet még összeolvadásuknak, de az is biztos, hogy a mostani világpolitikai helyzetben a szoros integráció az egyetlen lehetőségük, hogy versenyben maradjanak.

A kísérlet csak akkor sikerülhet, ha az integráció annyira mély lesz, hogy nem lehet belőle kiszállni, és nem maradnak belső rendjében akkora lyukak, amelyek az euró 2008 utáni válságához vezettek, illetve ami csak „puha hatalommá” tette a katonai erőt nélkülöző EU-t.

Ebben az integrációban jó eséllyel nem csak e két ország lehetne benne, hanem a Benelux államok is, esetleg az eurótól mostanáig ódzkodó svédek, illetve nagy kérdés lesz, hogy a többi eurót használó ország mit akar majd, különösen a nagyok, Olaszország és Spanyolország. Az európai politikában a globalisták és szuverenisták csatája jó eséllyel erről szól majd a következő néhány évben a zóna mostani tagállamaiban.

Az EU lefagyott

Az EU évek óta bénultnak látszik. Az események irányítása helyett folyamatosan válságokat hárít el, általában félmegoldásokkal, és csak lassan reagálva az újabb és újabb vészhelyzetekre.

Igazán komoly, az integráció felé mutató reformok 2011 óta nem történtek, akkor is csak az eurózónának határoztak meg számon kérhetőbb szabályokat az eladósodás ellen. Ám ezek szigora nem elégséges, a nagy tagállamok képesek kikerülni a tiltásokat. Ráadásul sok nagyon fontos lépéshez nem sikerült az EU-s jogon belül megoldást találni, ezért azokat kormányközi szerződésekkel, rendszeren kívül hívták életre. Ilyen például a bajba jutott zónatagok megsegítésére hivatott ESM is, amiből a görögöknek adott hiteleket folyósítják. Az ilyen kényszermegoldások az EU gyengeségét mutatják.

És van még bőven jele a bénultságnak. A hosszú évek óta tervezgetett bankunió ügye is nagyon lassan halad. A migrációs válság megoldásáról sem sikerült hatékony közös döntéseket hozni, a témát szabályozó dublini szerződés végrehajthatatlan, ám reformja teljesen elakadt. Az EU lényegében befagyasztotta bővítési terveit, a Balkánon a helyzet ezzel párhuzamosan egyre feszültebb lett. Egy Ukrajnával kötött EU-s megállapodásra Oroszország katonai agresszióval válaszolt.

Az eurózóna tagállamai ugyan kezdenek kilábalni a 2008-ban kezdődött pénzügyi válságból, de a görög helyzet továbbra is megoldatlan, és több másik déli tagállam is sérülékeny maradt hatalmas adósságaik miatt. Európa határain súlyos fegyveres konfliktusok, polgárháborúk törtek ki, és ez komoly fenyegetést jelent.

Az EU-n belül legalább két tagállamban (Magyarországon és Lengyelországban) a jogállamot leépítő, autoriter hajlamú rezsimek kerültek hatalomra, amelyek megfékezésére szintén nincs eszköze az uniónak. Ezek kormányai néha tudatosan szembemennek a közösségi joggal.

Ebből a nehéz helyzetből a szövetség lassú bomlása következhet, a visszaállás a vámunión alapuló, laza gazdasági társulásra, ám ebben az esetben a közös pénz és más vívmányok (munkaerő szabad áramlása például) is tarthatatlanná válhat.

A magyar kormány azt szorgalmazza, hogy az EU válságát a közös intézmények gyengítésével kell megoldani, és a tagállamok kormányaira kell bízni minél több ügyet. Orbán Viktor szerint az EU „a nemzetek fölötti Európa utópiájának rabszolgája lett”, és ez okozza a problémákat. Hogy egy mostaninál is lazább szövetség mitől lehetne hatékonyabb, az a magyar álláspontból nem derül ki.

Az EU problémáira a másik válasz az előre menekülés, egy még szorosabb integráció, az Európai Egyesült Államok irányába. Úgy tűnik, hogy a németek és a franciák ebbe az irányba mennének.

Érzékeli ezt az Európai Bizottság is, ám a szervezet célja az, hogy ne szakadjon ketté az EU. Múlt szerdán adott ki a bizottság egy vitaanyagot, A gazdasági és monetáris unió elmélyítéséről címmel, ami arról szól, hogyan lehetne egységesebb az eurózóna, ám a javaslatok óvatosan kikerülik a politikai egység ügyét. Az anyag bemutatásakor Pierre Moscovici gazdasági biztos azt mondta, hogy minden tagállamnak be kellene lépnie az eurózónába, hogy ne váljon kétsebességessé az EU. Ezért a biztos azt ígérte, hogy „visszautasíthatatlan ajánlatot” tesz majd a bizottság a zónán kívülieknek.

Már beszélnek róla, már tesznek érte

Azok a nyugati politikusok, akik az előre menekülésben, vagyis lényegében a föderációban látják a megoldást, már évek óta beszélnek arról, hogy a „többsebességes Európa” egy létező modell, korábban is volt rá példa, hogy bizonyos együttműködésekben (eurózóna, schengeni zóna) csak a tagállamok egy csoportja vett részt. Ők udvariasan nem mondják ki, hogy a közös szociális- és adópolitikát vivő, saját adót szedő, saját parlamentet és biztosokat felállító rendszer valójában egy új EU-t jelentene. Inkább csak arról beszélnek, hogy nem volna példátlan, ha az EU-n belül lenne egy integráltabb, és egy perifériára kerülő csoport.

Angela Merkel idén márciusban, egy versailles-i találkozón mondta ki először egyértelműen, hogy támogatja a többsebességes EU gondolatát. „A többsebességes Európa szükségszerűség, különben elakadunk. El kell fogadnunk, hogy néhány ország egy kicsit gyorsabban lép előre, mint mások” - fogalmazott. Gazdasági és katonai együttműködésekre célzott akkor. Azon a találkozón az előző francia elnökkel, és a spanyol és az olasz miniszterelnökökkel egyeztetett a Brexit utáni idők feladatairól.

A németek a Magyarországnak járó pénzt sem adnák már csak úgy

Most májusban készült el a berlini kormánynak az a javaslata, ami politikai feltételekhez kötné, és szigorú gazdasági felügyelet alá helyezné az EU-s támogatások kifizetését 2020 után. Ez a terv is jelzi, hogy nem csak egy új rendszer kiépítésén, hanem azzal párhuzamosan a mostani szigorításán is gondolkoznak.

Az új német javaslattal a zónán kívüli országok költségvetése is legalább olyan szoros brüsszeli felügyelet alá kerülhetne, mint a zónán belülieké, hiszen pénzbüntetés sújthatná "a helytelen gazdálkodást". Ráadásul a jogállamisági szempontokat mintha kifejezetten a magyar és a lengyel kormány megfékezésére tették volna bele a javaslatba.

Az ilyen javaslatokat a magyar kormány kifejezetten ellenséges támadásként szokta kezelni. Amikor például Orbán Viktort arról kérdezték, hogy mit szól az európai néppárt jogállamisággal kapcsolatos kritikáihoz, akkor azzal vágott vissza, hogy Kínában ilyen beleszólás egy ország ügyeibe bezzeg nem történhet meg.

A magyar kormány nem akar megfelelni újabb követelményeknek, és a német terv ellen tiltakozott már a szlovák és a lengyel miniszterelnök is, és még Jean-Claude Juncker bizottsági elnök is azt mondta, hogy túlzásnak tartja a pénzek politikai feltételekhez kötését.

A magyar kormány viszont nem csak tiltakozik, hanem be is biztosítja magát arra az eshetőségre, hogy Keletről folytatódjon az ország finanszírozása 2020 után.

A magyar gazdaság az utóbbi években valószínűleg nem lett volna képes növekedésre az EU-s támogatások nélkül. Ha ez a pénz 2020-tól kiesik, akkor azt nagyságrendjében pótolhatja néhány évig a paksi bővítésre szánt orosz, és a belgrádi vasútvonalra költhető kínai hitel. Ezeket persze (szemben az EU-s pénzekkel) egyszer majd törleszteni is kell, azonban ha hirtelen elapadnának az uniós pénzek, akkor az nem rendítené meg azonnal a magyar építőipart, és a keleti hitelek életben tarthatnák a növekedést, és nem utolsósorban biztos bevételt jelentenének a kormány körüli cégeknek.

Új fegyverkezés

Miközben Trump élesen kiosztotta az európaiakat, hogy keveset költenek a hadseregeikre, és arra célozgatott, hogy az amerikai adófizetők nem finanszírozhatják az itt élők biztonságát, addig Németország nagyon fontos katonai együttműködésekbe kezdett európai partnereivel.

Több kisebb EU-s tagállam legütőképesebb dandárait éppen ezekben a hónapokban integrálják a német hadseregbe. Eddig két holland, egy román és egy cseh dandár csatlakozott ehhez a szövetséghez. Közben a francia és a német légierő között is egészen szoros együttműködés kialakításán dolgoznak.

Az EU-s keretek között is erősen szorgalmazza Németország közös védelmi politika kialakítását, elsősorban a tagállamok fegyverzeteinek egységesítése érdekében. Egységes fegyverek és kiképzés nélkül nagyon nehéz közös katonai akciókat végigvinni, de fontos szempont itt a francia és a német hadiipar fellendítése is, hiszen a javaslattal rengeteg megrendeléshez juthatnának.

A dandárok integrálására a Bundeswehrbe viszont túlmutat az EU-n, és kifejezetten a német hadsereg megerősítéséről szól. Az összevonásokkal a németek olyan képességekhez jutnak, amelyekkel most nem rendelkeznek, a kicsik pedig különleges alakulataik átengedéséért fegyvereket kapnak (a hollandok például tankokat), és a sajátjaiknál sokkal nagyobb német hadsereg védelmére is számíthatnak.

Ha egy új szövetségi rendszer alakul az eurózónában, akkor annak már várhatóan katonai lába is lesz, és ezzel vége lehet annak az 1945 óta tartó doktrínának, ami Nyugat-Európa védelmét lényegében az USA-ra hagyta.

Merész tervek

A német és a francia kormány komoly energetikai együttműködésekre is készül. Állítólag az is felmerült, hogy a részben állami kézben lévő energetikai óriáscégeik részvényeit kicseréljék egymás között, hogy így is bebetonozzák a két ország együttműködését. Konkrétan a német RWE és a francia Engie közötti részvénycseréről van szó, a terv május közepén szivárgott ki.

Macron határozott németes orientációja látszik azon is, hogy a miniszterelnökévé tett Edouard Philippe folyékonyan beszél németül, hiszen Németországban járt egyetemre; az első számú külpolitikai tanácsadójává egy volt berlini követet választott; védelmi minisztere pedig egy németül szintén tökéletesen beszélő volt EP-képviselő, aki nagy támogatója az EU föderalista átalakításán dolgozó Spinelli Csoportnak, és több német-francia együttműködést szorgalmazó szervezet vezetőségi tagja.

Sok a buktató

A nagy felbuzdulás valós kereteit és menetrendjét ősz előtt aligha látjuk majd. Nagy kérdés, hogy más országok mennyire akarnak majd csatlakozni egy integráltabb eurózónához, és tényleg lehet-e ezekből a tervekből egy második EU.

Két éve a magyar kormány még komolyan győzködött német politikusokat, hogy ne az ősellenség franciákkal keressék a szövetséget, hanem a visegrádi csoporttal, hiszen ez az EU leggyorsabban fejlődő régiója, a német ipar lelkes kiszolgálója, és bármiben támogatják Berlint, csak menekülteket ne kelljen befogadni. A német kormány azonban nem volt vevő erre, és Macron hatalomra kerülésével és a brit kilépéssel minden eddiginél feljebb értékelődött náluk a francia szövetség. A visegrádiaknál pedig inkább a tömb megosztására játszanak.

Az integrációnak persze komoly ellenfelei lehetnek Németországban és Franciaországban is. A francia elnökválasztási kampányban Le Pen például azzal a gúnyos megjegyzéssel ment neki Macronnak, hogy mindenképpen női elnöke lesz Franciaországnak: ha ő nyer, akkor Marine Le Pennek hívják majd, ha Macron, akkor Angela Merkelnek. Republikánus oldalról is támadták egyesek azzal Macront, hogy a „negyedik birodalom tartományává” akarja süllyeszteni Franciaországot, a szélsőbalos Mélenchon pedig „a német hegemónia” veszélyétől óvta a franciákat. A francia belpolitikában nem csak a föderációs tervek fontos viták tárgya, hanem a másik véglet, az EU-ból való kilépés is.

Az EU új modellje Németországban is ütközhet ellenállásba. Valószínűleg nem véletlen, hogy Merkel „a saját lábunkra kell állni” beszédét éppen a CSU-nál, a sajátjánál nacionalistább testvérpártnál adta elő, és az EU új alapokra helyezését nemzeti ügyként igyekezett eladni.

A szociáldemokraták közben azzal támadták, hogy nem volt elég kemény Trumppal, és csak a háta mögött konfrontálódott vele. Sigmar Gabriel külügyminiszter múlt hétfőn már arról beszélt, hogy szerinte az USA már nem tekinthető a világ vezető hatalmának.

Mindkét országban az új irány meghirdetése, illetve annak előkészítése látványosan összekapcsolódik egy angolszász-ellenes éllel. A nemzeti büszkeség így keveredhet az európai integráció ügyével. Ezzel a retorikával az utóbbi időben komolyan megerősödött nacionalista pártok tiltakozásait igyekezhetnek semlegesíteni. Ilyen gesztus lehetett az is, hogy az egyébként globalista Macron beiktatásakor nem a szokásos nyitott limuzinnal hajtott végig a Champs-Élysées sugárúton, hanem egy katonai dzsipben állt, ahogy utoljára az elnökök közül a harcos nacionalista, Charles de Gaulle tette.

Európa lesz a magyar kampány egyik nagy témája

Egyre erősebb lesz a magyar kormányon a nyomás a következő hónapokban az EU, Párizs és Berlin felől is.

Több függőben lévő, jogilag nagyon vitatott téma a magyar választási kampánnyal párhuzamosan jut újabb szakaszba: a be nem fogadott 1294 menekült ügye; a kötelezettségszegési eljárások olyan érzékeny törvények esetén, mint a tranzitzóna vagy a lex CEU; az EP-ben a magyar kormány jogainak elvételét kezdeményező javaslat megszavazása; vagy éppen az Európai Bíróság várható ítélete a kötelező kvótáról és a zsebszerződésekről.

Az EU-s kötelezettségek elmulasztása és az új EU elleni küzdelem így összekapcsolódhat a Fidesz kommunikációjában, szabadságharcnak beállítva a kívül maradást. Ahogy a kétsebességes Európa tervét sürgető nyugatiak is felhasználhatják a magyar kormány ellenállását arra, hogy bizonyítsák, nem érdemes minden tagállam igényeire tekintettel lenni, hiszen egyesek még a mostani szabályokkal is tudatosan szembe mennek, kár bajlódni velük tovább.

A vita elmérgesedésével a magyar kormány felkészítheti a lakosságot, hogy ne legyen háborgás, amikor Magyarország kimarad az új szövetségből. A Brüsszel ellen hangoló szólamok megalapozhatják a választók gyanakvását, hogy a csatlakozás a formálódó új eurózónához csak terrorista migránsok betelepítését jelentené.

Egyelőre a visegrádi országok fontos szövetségesei a magyar kormánynak az EU kettéválasztása elleni küzdelemben. Különösen a lengyel kormány nagyon harcias. Ám az egység kezd bomlani.

Úgy tűnik, hogy a cseh politikusok ha rossz szájízzel is, de valószínűleg alkalmazkodnának az új helyzethez, és inkább a magországokkal tartanának.

A szlovák kormány kommunikációs szinten eddig nagy ellenálló volt, de éppen pénteken fontos bejelentést tett Robert Fico miniszterelnök: „Amennyiben az eurózónán belüli együttműködés elmélyítése az Európai Unió egyfajta magjának a kialakítását jelenti, akkor Szlovákia nem akar abból kimaradni.” Fico arról is beszélt, hogy a gazdasági mellett szociális és katonai lábai is lehetnek ennek az új rendszernek, és ugyan nehéz vitákra számít a feltételekről, de szerinte nem lehet kívül maradni.

Néhány napja pedig az új bolgár kormány pénzügyminisztere jelezte, hogy szeretnének csatlakozni az euró bevezetésének előkészítését jelentő ERM-2 rendszerhez.

Ősztől az ellenzéki pártok nagy része (valószínűleg a Jobbik kivételével) arra viszi majd a választási kampányt, hogy a 2018-as szavazás a magyar EU-tagságról is szól majd.

Az EU még sosem vált annyira a magyar belpolitikai viták témájává, mint az a következő szűk egy évben várható. Ezalatt az EU szétszakadása még nem történhet meg, de talán látszik már jövő tavasszal, hogy a német és a francia kormány mennyire gondolja komolyan, hogy új alapokra helyeznék a működését.