• Tóth István János közgazdász, a CRCB (Korrupciókutató Központ Budapest) igazgatója, és a Magyar Tudományos Akadémia egyik kutatóközpontjánál (KRTK) működő Közgazdaság-tudományi Intézet főmunkatársa. 
  
• A CRCB kutatásait külföldön számon tartják, bár itthon a közbeszerzési hatóság tavaly kétszer is beperelte. 
  
• Szerinte ki lehet mondani, hogy Magyarországon egy modern autokrácia épül, nem pontosak a „hibrid rezsim” vagy a „vezérdemokrácia” kifejezések.
• Azt mondja, hogy a modern autokrácia a propagandát használja az elnyomás nyílt formái helyett, mert ez költséghatékonyabb. A módszert a 20. század diktatúrái is alkalmazták,  most jobb technológia áll rendelkezésre.

Sokszor idézik Lánczi András Magyar Időknek adott nyilatkozatát, miszerint amit korrupciónak neveznek, az valójában a Fidesz politikája, és a párt politikai ellenfelei mitizálni próbálják a korrupció szót, pedig valójában egy elitváltásról van szó. Mit gondol erről?

Azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó meghatározás. Világos és egyszerű, mivel a NER egyik központi mozzanatát ragadja meg, ellentétben, hogy mást ne mondjak, az olyan érdekes fogalmi konstrukciókkal, mint a „hibrid rendszer”, vagy a „vezérdemokrácia”. Ezek, ahogy Kornai János is írja, félrevezetők és alkalmatlanok a helyzet leírására.

Nyilvánvalóan két malomban őrlünk, két világban vagyunk a definíció megfogalmazójával: miközben egy modern, a piacgazdaság talaján álló kormányzat számára teljesen legitim cél lehet a nemzeti burzsoázia, a hazai vállalkozó réteg erősítése, aközben egy piacelvű, modern kormány nem vállalhatja, hogy erre a korrupciót, mint eszközt kellene megragadni. Ugyanis ez azt is jelenti, hogy egy így definiált kormány végső soron letér a szabadpiac, a vállalkozási szabadság, és az ezt megalapozó joguralom útjáról, és a középpontba a szuverén vezetőt, az ő világlátását, az ő döntéseit állítja.

Egy ilyen rendszerben a vezető dönti el, hogy ki lehet kedvezményezettje az elitcserének, tagja a nemzeti burzsoáziának, és ki nem. Nem racionális, nem piaci, és nem meritokratikus szempontok, hanem a vezér szava dönt. 

Ezért ódzkodik egy ilyen rendszer a számoktól, a tényektől, és a tényekre alapozódó elemzésektől, és az efféle elemzések nyilvánosságától. „Hagyjad a számokat, én másképp látom a világot” - mondja egy ilyen rendszer vezetője. Egy ilyen rendszert építő kormányzat célja már nem a racionális-legális uralom, hanem ehelyett a vezér karizmatikus tulajdonságaira is alapozva már másféle uralomra törekszik.

Biztos vagyok benne, hogy nem a korrupcióra, a járadékvadászatra épülő haveri rendszer a módja annak, hogy Magyarországon a magyar állampolgárok erős vállalkozói rétege alakuljon ki, hogy aztán erre is alapozva Magyarország jólétben is felzárkózzon a fejlett országokhoz. 

Mondok egy példát. Egyik interjúalanyom mesélte, aki egy nyugati elitegyetemen végzett nemrégiben, és haza akart jönni. Volt egy jó ötlete, egy startup-ot akart csinálni. Jelentkezett egy ilyeneket támogató kormányzati programra. Az első egyeztetések valamelyikén azt mondták neki, hogy nagyon tetszik az ötlete, meg is lehetne kötni a szerződést, csak éppen azt is mondták neki, hogy meg kellene bíznia ezt és ezt a céget egy viszonylag magas összegért. Azaz vissza kéne osztania a kapott pénz egy részét. 

Ezt a módszert, amikor a korrupt szereplő egy szolgáltatás megrendelésére kötelezi a vállalkozót, már mi is elemeztük egyébként. A szóban forgó fiatal vállalkozónak meg nem volt gyomra ehhez, úgyhogy inkább elment, és aztán nem Magyarországon alapított vállalkozást, hanem Hollandiában. A vállalkozása, ha sikeres lesz, tehát nem Magyarország GDP-jét fogja növelni. Ez is egy következmény.

Véleményem szerint egy ilyen rendszer csak nagyon korlátozott ideig és nagyon korlátozott körben képes jólétet teremteni. Közgazdászként mélyen piachívő vagyok. A piacgazdaság, a vállalkozók számára a jog és nem az önkény uralma a kívánatos.

Milyen rendszer épül Magyarországon?

2010 óta nagyon gyorsan változott és változik Magyarországon a helyzet. Ez a dinamizmus a rendszer egyik fontos jellemzője, ezért is lehet nehezen megragadni, jellemezni a magyar állapotokat. Ez a dinamizmus mindenkit – a rendszer támogatóit is beleértve – meglep: alig gondolta pár éve valaki azt, amiről ma már mint tényről kell beszélünk, például a CEU ügyre, vagy Mészáros Lőrinc és családja rakéta sebességű meggazdagodására. 2010-11-ben ki ismerte Mészáros Lőrincet? 

Arról, hogy hogyan, milyen gyorsan képes egy rendszer megszületni, és szinte napok alatt lerombolni intézményeket, aztán ez a folyamat milyen dermesztően hat a társadalomra, és ezen belül az elitre, érdemes elolvasni Sebastian Haffner „Egy német története” című visszaemlékezését. Itt is egy hasonlóan gyors átalakulásról van szó. 

Guriev és Treisman kitűnő tanulmányukban a magyarhoz hasonló rendszereket modern autokráciaként írják le, ahol a modern diktátor rájött, hogy az uralom fenntartása szempontjából a nyílt represszió túl költséges, és lehet, sőt, 

megéri a nyílt repressziót propagandával és a középosztály kifizetésével helyettesíteni. 

A modern autokrácia koncepciója mögött tehát egy viszonylag egyszerű közgazdasági kalkuláció is meghúzódik. 

Hozzá kell tennem, hogy a „Mi is van itt?” kérdésre azért is nehéz válasz adni, mert a diktatúra fogalmát is alapvető félreértés övezi. Ezt hajlamosak vagyunk kölcsönösen megfeleltetni a nyílt represszióval. Az ilyen okoskodás szerint „ha nincs nyílt represszió, akkor nincs diktatúra sem”. De ha valaki kézbe veszi Hanna Arendt klasszikus művét „A totalitarizmus gyökerei”-t, akkor látja, hogy a represszió mellett milyen fontos szerepet tulajdonított a náci hatalom stabilizálásában a propagandának. Ez az agymosás a realitás kizárását is jelentette. 

Minél inkább képes a propaganda kizárni a realitást az emberek gondolkodásából, írja Arendt, annál erősebb tud lenni a diktatúra. Szóval egyáltalán nem igaz a „nyílt represszió ekvivalens a diktatúrával” állítás. 

A legújabb történeti kutatások – gondolok itt egy fiatal francia történész, Johann Chapoutot nemrég megjelent „A vér törvénye. Náciul gondolkodni és cselekedni” [La loi du sang. Penser et agir en nazi], és „A náci kulturális forradalom” [La révolution culturelle nazi] című könyveire – ezt a gondolatmenetet folytatják. Chapoutot részletesen elemzi, hogy Németországban a lakosság meggyőzésében milyen fontos szerepet játszott például a német történelem szenvedéstörténetként való ábrázolása, az elvesztett háborúk, mint győzelmek újraértelmezése, a harc fogalmának a középpontba állítása. Ezek az eszközök komolyan szolgálták azt, hogy a német társadalom megtanuljon náci módon gondolkozni, és következményként azt, hogy a náci diktatúrát, mint rendszert a társadalom többsége elfogadja, sőt, aktívan támogassa.

Visszatérve a magyar helyzetre, 

egyre inkább úgy látszik, hogy Magyarországon egy modern autokrácia jön létre, 

pedig nem ez volt a célunk 1989-ben. Az egyéni szabadság a modern társadalom alapja, ennek egyik megnyilvánulása a vállalkozás szabadsága, és a tulajdon biztonsága, és ebből lehet aztán jólét és gazdasági növekedés. És ennek alapja a joguralom. Tudatosan használom ezt a szót, és nem a jogállamot, mert szerintem az előbbi fejezi ki jobban, hogy miről is van szó: a jog uralmáról. Az egyén szabadsága és a jog uralma az alapja a jólétnek és a fejlődésnek, nem pedig az úri Magyarország feltámasztása.

Rosszabbodik a joguralom helyzete most?

Erre a kérdésre nem lehet általában választ adni. Először meg kell nézni, hogy mi is történik. Egy racionális-legális uralomhoz például átgondolt, kiszámítható törvények kellenek. Weber kapitalizmus definíciójának egyik fontos eleme a racionális, kiszámítható jog léte, ami az igazságszolgáltatás és az igazgatás, azaz a kormányzás kiszámíthatóságát és racionalitását is jelenti. 

Egy kutatásban azt láttuk például, hogy 2010 óta szinte alig készül a törvényekhez hatástanulmány, miközben rövidült a törvények elfogadási ideje, és egyre több lett az államapparátust formálisan megkerülő, egyéni képviselői indítvány nyomán született törvény. 

A nemzetközi összehasonlítás sem kedvező: például míg 2015-ben Magyarországon átlagosan 5 napot adtak egy törvény társadalmi vitájára, addig Észtországban erre átlagosan 20 nap jutott. Ezek mind kedvezőtlen jelek.

Tavaly márciusban megjelent egy tanulmányuk, ami tartalmi elemzés alá vette a hazai online sajtót, az orosz propaganda hatását keresve. Most már értem, hogy miért érdekli ennyire a propaganda, és hogyan kapcsolódik a korrupcióhoz, de miért az orosz szálat elemezték? (A kutatás eredményéről itt számoltunk be részletesen.)

Az orosz befolyás erősödése Magyarországon nyilvánvaló. Csak meg kell számolni, hogy az utóbbi években hányszor jött hozzánk kétoldalú tárgyalásra Putyin orosz elnök, és hányszor 2011 előtt. 

Magát a projektet ajánlották nekem, nem én találtam ki, hanem barátok, ismerősök kerestek meg, akik tudták, hogy nem idegen tőlem ez a kutatási módszer. Be is szálltak pénzzel, és aztán ismerősi körben gyűjtésbe kezdtünk. A projekt költségeit magyar magánszemélyek állták. 

Ezt a modellt igyekszünk lábra állítani. Fontos, hogy egymásra találjunk azokkal az emberekkel, akik jól működő államot, jó kormányzást szeretnének, és hozzánk hasonlóan hisznek benne, hogy adatok, elemzések segítséget jelentenek ebben. Legújabb kutatásunkat, amelyben 2005 és 2018 között lebonyolított legnagyobb 15.000 közbeszerzés adatai alapján tervezzük felrajzolni és elemezni a legnagyobb korrupciós kockázatú beszerzések hálózatának alakulását, akkor tudjuk elindítani, ha elegendő támogatást kapunk. A honlapunkról bárki megtudhatja, hogyan lehet a támogatást átutalni nekünk.

Szóval megnézték, mekkora az orosz propaganda hatása...

Építettünk egy szoftvert, amellyel több mint 1 millió cikket dolgoztunk fel, és 300 millió szót elemeztünk. Rejtett sajátosságokat kerestünk, ami a szöveg létrehozóinak szándékairól árulkodik. A hidfo.ru nevű, orosz kormányzati hírportál anyagait hasonlítottuk össze a magyar online lapok, az akkor még létező mno.hu, és az index.hu, az origo.hu, a 888.hu, magyaridok.hu, mindenegyben.com valamint a pestisracok.hu és a lokal.hu tartalmaival, hogy ezen keresztül mutathassuk ki, hogy ezek az orosz propagandához mennyire hasonló tartalmakat közvetítenek.

Szerencsénk volt, az oroszok ugyanis elkövették azt a hibát, hogy működtették a Hídfőt, így pedig lett egy magyar nyelvű viszonyítási alapunk. A tanulmány publikálását követően aztán ezt bezárták. Ma már nem lehetne ezt a kutatást megcsinálni. 

Így viszont még ki tudtuk mutatni, hogy a kormányközeli online sajtóban a 888.hu szinte teljesen megegyezett az orosz propaganda oldallal, ha a „terror” és a „migráns”, valamint a „migráns” és az „erőszak” kategóriák összekapcsolódását nézzük. 

Hogy csak egy példát mondjak: a „migránsbűnözés”, ami egy új szó, és a dehumanizáció kitűnő példája, szinte egy időben, egy nap eltéréssel jelent meg a hidfo.ru-n és a 888.hu-n. Aztán ezekből ment át a magyar sajtóba.

Az orosz propaganda magyarországi terjedésében a kutatásunk publikálása óta van új fejlemény is: a kormányközeli portálok már az orosz propaganda módszereit is átveszik.

Az orosz propaganda mögött pedig egy rendkívül modern, több tudományágból merítő stratégia áll, ami legalább három- öt évvel megelőzte az egész világot. Eléggé kifinomult, a legmodernebb társadalomtudományi kutatási eredményeken alapul. A RAND egy kiváló elemzése nagyon jól leírja a természetét (az elemzést ebben a cikkben ismertettük – a szerk.).

Az egyik fontos jellemzője, hogy sok csatornán keresztül működik, éppen úgy, ahogy a kormányközeli média Magyarországon: van rádiója, tévéje, rengeteg féle írott sajtója, helyi, országos, bulváros, komoly, satöbbi.

Ez a módszer már a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben is szerepel, mint az összeesküvők egyik titkos fegyvere. "Újságaink képviselni fognak minden lehetséges árnyalatot - lesznek közöttük arisztokrata, köztársaságpárti, forradalmi, sőt még anarchista lapok is -, természetesen csak addig, amíg az alkotmány érvényben van... Visnu hindu istenséghez hasonlóan száz kezük lesz, s ezek mindegyike rajta tartja majd az ujját a közvélemény különböző irányzatainak egyikén, a mi kívánságunknak megfelelően."

Igen. Ezt Oroszországban publikálták 1903-ban, és oroszból fordították le később más nyelvekre. A szerzőik kilétére vonatkozó kutatások feltételezései szerint a cári titkosszolgálat munkatársai írták…

Csak ott az ellenség módszereként írják le. 

Feltehetően a cári titkosszolgálat írta, szóval a sokszínűséget, mint módszert, valószínűleg ők találták ki.

Egyébként azért is jó ez a sok csatorna, mert minél centralizáltabb egy rendszer, annál könnyebben támadható. Ha nincs egy központ, akkor egy szereplőnek a kiesése nem okoz gondot. 

A sok csatorna azért is fontos, mert pszichológiai kutatások kimutatták, hogy jobban elhiszünk valamit, ha több független forrásból értesülünk ugyanannyiszor róla, mintha csak egyből hallanánk azt ismételni. Szóval inkább elhisszük, ha a tévé mellett például a helyi újság és a rádió is ugyanazt a hírt - vagy álhírt - közli.

Az is fontos, hogy a modern propaganda nem determinisztikus, hanem sztochasztikus összefüggésekkel operál. Nem mindig kapcsolják össze a cikkekben például a „migráns” és a „bűnöző” kategóriákat, de összekapcsolásuk viszonylag sokszor fordul elő, mert így hihetőbbnek tűnik. 

Tudatosan inkonzisztensek, mert ez is a hihetőség látszatát teremti meg. Elég 70-80 százalékban mondani ugyanazt, de a maradék helyen akár ellentmondó dolgokat is lehet állítani. Az inkonzisztencia itt nem hiba, vagy az inkompetencia jele, hanem tudatos választás, ami összezavarja a hallgatóságot, hogy az legyen az általános érzet, hogy semminek sem lehet hinni.

Abban is inkonzisztensek, hogy az eredeti történet egy része megváltozhat később: először mond egy álhírt, aztán részben kijavítja egy másik álhírrel, mert ez a módszer is hitelesíti az eredeti állásítást. Mondok egy példát: Putyin azt mondja először, hogy a Krímben kicsi zöld emberkék foglalták el a közintézményeket. Ez nyilvánvaló képtelenség. De amikor később azt mondja, hogy helyi felkelők azok, azt már könnyebb elhinni, az emberek azt gondolják, hogy nyilván jobban utánanéztek közben, és ez már biztosan igaz. Ez a technika is a modern pszichológiai vizsgálatok eredményeit használja. 

Egy másik fontos módszer, hogy nagyon gyors. Szintén pszichológiai megfigyelés, hogy az első hír határozza meg a diskurzust, azt lehet bővíteni, módosítani, de a történet később mindvégig az első hírre fog felépülni. Az adott eseménnyel kapcsolatos második hír általában már nagyon kevés figyelmet kap. Fontos jellemzője még az orosz propagandának, hogy folyamatos és repetitív.

A modern média egyik jellemzője, hogy gyorsabban gyárt információt, mint korábban. Sokkal nagyobb volt egy hír elkészültének a költsége régebben, és ahogy a piacra való belépési korlát is alacsonyabb lett, megnőtt a hírek volumene. Vagyis sokkal több hír jelenik meg a világban. Viszont az emberek befogadó kapacitása véges. Ezt a tényt is használják, amikor egy-egy témában hírözönt produkálnak. Ezt mi is megfigyelhettük például a hidfo.ru cikkeit vizsgálva. 

A Nature-ban megjelent tavaly egy cikk egy kutatásról, amiben a hírek minőségét és terjedési sebességét vizsgálták. Azt találták, hogy nagyon gyenge a két tényező közötti kapcsolat, nem lehet kimutatni, hogy a minőségi hírek jobban terjednének az álhíreknél. Az alacsony értékű hírek épp olyan virulensek, mint a minőségiek. Az emberek nem tudnak dönteni a megbízható és megbízhatatlan hírek között, miközben hírözön omlik rájuk. 

A Science-ben egy másik hasonló, de ennél is kellemetlenebb eredményt hozó kutatásról számoltak be, amit az MIT-n végeztek. 120 ezer eseményt, 3 millió usert és 4,5 millió kattintást vizsgáltak. A 120 ezer eseményt ellenőriztették az Amerikában népszerű fact check oldalakkal, hogy mindegyikről biztosan megállapíthassák, hogy valódi, vagy hamis hír volt-e. 

Arra jutottak, hogy a fals hírek gyorsabban terjednek. Több embert és gyorsabban érnek el, mint az igaz hírek.

Miért?

Valószínűleg azért, mert a fals hírekben több az újdonság, több az információ. Ugyanis a fals hírek általában ritka eseményekre vonatkoznak és  minél ritkább egy esemény, annál több információt hordoz, annál nagyobb a hírértéke. Erre is épít az orosz propaganda. Az álhírek, trollok eszközeit már legalább 2014-15 óta használja, miközben a nyugati kutatások az álhírek terjedéséről és hatásairól csak a Brexitről szóló 2016-os népszavazás, és az amerikai elnökválasztás nyomán kezdődtek el érdemben. Biztos vagyok benne, hogy ez is a helyére fog kerülni, de egyelőre előnyben vannak ebben az oroszok.

Az álhírek gyors terjedésére kitűnő példa az austini eset. Trump megválasztása után több amerikai városban spontán tüntetések zajlottak, így a texasi Austinban is. Volt egy srác, aki az austini városi stadion mellett látott több tucat buszt, és mindjárt kiírta a Twitterre, hogy lám, így szervezték meg a demokraták a tüntetést, az nem is spontán alakult. A New York Times megvizsgálta ennek a tweetnek a terjedését: a jobboldali média hamar felkapta, aztán átvette a Fox News, majd a CNN, ezután Trump is írt róla, és végül milliók osztották meg a különféle forrásokból. Mígnem egy fact check oldal utánajárt, és rájöttek, hogy az austini stadionban aznap egy multinak volt egy nagy rendezvénye, ahová busszal vitték az embereket, és az ő buszaik parkoltak ott. Elmondták ezt a srácnak, aki aztán kiírta, hogy "hamis", és leírta, mi is történt valójában. Míg az eredeti tweet-et közel 17 ezren, addig ennek cáfolatát mindössze 55-en retweet-elték, és az erről való hírt kevesebb, mint hatezren osztották meg, szemben a hamis információ több millió megosztásával.

Minden hülyeség gyorsan terjed?

Az álhírek médiába kerülésének és gyors terjedésének határai vannak. Egy gyorsan terjedő álhír nem lehet teljesen irreális, de nem lehet túl hétköznapi sem. Az, hogy Austinban a demokraták spontán tüntetnek Trump elnök megválasztása után, ritkaságnak számít, de hihető, hiszen Austinban hagyományosan erősek a demokraták. Ugyanakkor még hihető volt az a magyarázat is, hogy csalás történt, buszoztatták az embereket. Abban viszont, hogy egy céges rendezvény volt Austinban, semmi különös nincs, az egy mindennapi esemény, kis hírértékkel bír, és ezért nem tudott a cáfolat olyan gyorsan és olyan széles körben terjedni, mint az erre vonatkozó álhír.

Egy eredetileg jól kialakított és jól működő rendszerben egy szokatlan esemény bekövetkezése kockázatokat hordoz – amely kockázatokat éppen a jó működés fenntartásáért elemi érdekünk csökkenteni, ezért mindjárt az lesz érdekes, és azon kezdünk el gondolkozni, hogy vajon miért következett be ez a ritka esemény? Ennek a mechanizmusnak a kihasználása nagyon fontos módszere az orosz propagandának. Olyan ritka eseményeket mutat be álhírként, amelyek működő társadalmi rendszerek defektusaival kapcsolatosak. 

Ahogy az is gyakran alkalmazott módszere, hogy a fontos információkat a hétköznapi emberek szájába adja. Mert ha egy hozzám hasonló ember mondja az álhírt, akkor neki jobban elhiszem. Ezt a technikát is átvette a magyar kormányzati sajtó. Ilyen volt, amikor AfD-s politikusokat, mint az utca emberét szólaltatták meg. Ezt a tényt aztán egy német fact check oldal, a Correctiv.de derítette ki. 

A közösségi média szereplői is így lesznek fontos eszközei a propagandának. A tavalyi olasz választások előtt például az Alto Data Analitics elemzői megfigyelték, hogyan terjesztették az orosz trollok menekültellenes üzeneteit a mit sem sejtő emberek. A választás egyik nyertese aztán az putyini rendszerrel jó kapcsolatokat ápoló Liga nevű párt lett (erről itt írtunk részletesen – a szerk.).

A másik ilyen technika, hogy teljesen megrendezett híreket mutatnak be, vagyis eljátszatnak valakivel egy szerepet. Az oroszok ezt már régóta csinálják. A magyar sajtóban ilyesmi lehetett annak a svédországi magyar nőnek az esete is, akiről megjelentették, hogy „annyira félt a migránsoktól, hogy hazaköltözött” (erről az esetről itt írtunk – a szerk.). Aztán az Index.hu kiderítette, hogy nem egészen erről lehetett szó.

Egy harmadik módszer, amikor a szereplő is létezik, mondott is valamit a témában, de egyáltalán nem azt, amit a szájába adtak. Az Echo tévé ezt velünk is megcsinálta, amikor egy műsorban az egyik tanulmányunkról kérdezték a közbeszerzési hatóság elnökét, és úgy tették fel a kérdést, hogy mit szól annak az intézetnek az eredményeihez, amely 2005 és 2018 között 193 megvizsgált közbeszerzési szerződés alapján ezt és ezt állítja (lásd a videót a 3:40 perctől). Aztán az elnök szépen válaszol is a feltett kérdésre. Csakhogy mi nem 193, hanem 193 ezer esetet vizsgáltunk meg. Az egész kutatás jelentőségét el lehetett ütni ezzel a nevetségesen alacsony számmal. Ezt a 193-as számot aztán már nem lehetett leállítani. Az Echo tévés interjút például a Népszava is ismertette, a 193-as számmal együtt, pedig az ő szándékuk már nyilván nem a tanulmány lekicsinylése volt, mégis, a propaganda technikája sikeres volt, mivel a hír így terjedt tovább.

Lehet ezzel kezdeni valamit?

Nem lehetetlen ez ellen fellépni. De nem jó, ha csak a kézenfekvőnek tűnő megoldásra, a tények sulykolására, és az álhírek cáfolatára koncentrálunk. A RAND elemzése is erre figyelmeztet. Ez önmagában kevés. Eleve egy megalapozott hírekre építő média nem tud gyorsabb lenni az álhíreknél. 

Inkább két dologra kell koncentrálni: próbáljuk megfejteni a propaganda mechanizmusát, mutassuk meg, hogy hogyan, milyen hatásokon keresztül működik, milyen tartalmakat sulykol és kapcsol össze, és minél több példával, minél több embernek mondjuk ezt el. Ezt csinálja a CRCB is.

A másik – szintén a RAND által ajánlott lépés – , hogy fel kell venni a versenyt, vagyis pozitív üzeneteket kell megfogalmazni. A propaganda hatását új, a propaganda diskurzív teréből kilépő, attól független üzenetekkel lehet csökkenteni. Nem az álhírek tartalmára kell koncentrálni, hanem a hallgatóságra, akiket megcéloz. Nekik kell pozitív üzeneteket megfogalmazni. 

Felejthetetlen módon mutatja meg ezt az elvet a chilei Pablo Larrain Oscar díjra jelölt filmje a No, amely a Pinochet diktatúrában, 1989-ben játszódik, és azt példázza, hogy hogyan, milyen üzenetekkel, milyen filozófiával lehet eredményt elérni ott, ahol szinte minden kommunikációs csatorna a hatalom ellenőrzése alatt áll. Egy másik lehetőség, ha megerősödnek, bővülnek a hiteles tájékoztatás csatornái. Amikor 1983 koratavaszán beléptem a krakkói székesegyházba, egy 3*2 méteres asztal tele volt szamizdattal, a hadiállapot vége felé, amikor egészen nyomasztó volt a hivatalos propaganda. De a szamizdatokban valódi történetek voltak, és az embereket inkább ezek érdekelték.

Címlapkép: Maksim Blinov/AFP