Miért pont a papok?
Két évvel ezelőtt jelent meg az Isten háta mögött című kiadvány, amelyben összeszedtem mindent, amit akkor a katolikus egyházon belüli, kiskorúak ellen elkövetett szexuális visszaélésekről meg tudtam írni. Az is bennem volt, hogy ezzel a 80 oldalas magazinnal lezárom ezt a 4-5 éves munkát. Aztán nem így alakultak a dolgok: egyrészt meg kellett írnom két nagyobb történetet is azóta, másrészt folyamatosan igyekeztem követni a történéseket külföldön és itthon. Történésekben pedig nem volt hiány, sőt az elmúlt hónapokban talán minden eddiginél hevesebb eszmecsere folyik a témáról.
Ennek a minőségén szeretnék javítani azzal, hogy közzéteszem a két évvel ezelőtti kiadvány kicsit vágott fejezetét. Egy-két kijelentés ma már kiegészítésre szorul, ezért hangsúlyozom a megjelenés idejét. Más pontokon pedig érezni fogja az olvasó, hogy a magazin korábbi fejezeteire utalok vissza. De azt remélem, hogy az alant olvasható fejezet így is tud új szempontokat behozni a közbeszédbe.
Részlet a magazinból
Az elmúlt években nagyon sokszor kaptam meg azt a kérdést, interjúkban és magánbeszélgetésekben egyaránt, hogy miért pont a katolikus egyház, illetve miért kell ezekkel a visszaélésekkel ennyit foglalkozni. Sokszor idegesítettek az ehhez hasonló felvetések, de be kellett látnom, hogy végső soron ezek alapkérdések. Nemcsak azért, mert majdnem mindenkinek ilyesmik jutnak az eszébe először, hanem azért is, mert valahol minden kutatás, cikk, tanulmány, vita és ima erről szól. A válaszok csak sokrétűek tudnak lenni, és ebben a fejezetben néhol vállaltan személyesek is.
Már volt itt szó korábban a gyakori, de nehezen védhető állításról, miszerint a katolikus egyház zaklatási ügyei kapnák a legtöbb figyelmet a magyar nyilvánosságban. Saját tapasztalatból tudom, milyen távol áll ez a valóságtól. Amikor egyetlen rendező, Marton László visszaéléseiről írtam egy darab cikket, azt gyakorlatilag minden magyar nyelvű médiafelület szemlézte, és hetekig volt szó róla tévékben, rádiókban, nyomtatott és online lapokban. Amikor összegyűjtöttem tucatnyi korábbi egyházi esetet, majd hónapról hónapra, részletesen írtam összesen 7-8 katolikus zaklatási ügyről, akkor – a Pető-ügy kivételével – egyetlen nagyobb hírportál és egyetlen tévé sem mutatta be érdemben ezeket. (Innen is köszönöm a Klubrádiónak és a felvidéki Pátria rádiónak, illetve a Partizánnak, akik követték a fejleményeket.) Részben ennek az érdektelenségnek köszönhető, hogy nem jutott el több emberhez a hír, és így kevesebb áldozat állt elő, és így kevesebb elkövetőt lehetett megfékezni. Azok az egyházi és világi emberek, akik szerint ez így van jól, kifejezetten elégedettek lehetnek a magyar médiával.
A nyugati társadalmak közelmúltjában azonban tényleg az egyik legnagyobb botrány az évtizedek óta tartó, globális gyerekbántalmazási válság az egyházban. De ez sem azért van, mert a katolikusra pikkelnének a gonosz háttérhatalmak, hanem mert újabb és újabb fejlemények vannak: vizsgálatok, ítéletek, megelőző intézkedések, eltussolások és így tovább. Vegyünk egy példát: mióta migrációs válság van, a média nagy része azonnal beszámol róla, ha egy terrorista embereket gyilkol valahol Európában. Ez érthető, hiszen ez az egyik legfontosabb politikai téma, bár ma már kevesebb érdeklődést vált ki, mint mondjuk öt éve. A legutóbbi Europol-adatok szerint 21 ember vesztette életét terrortámadásban egy év alatt. Ki az, aki erre azt válaszolná, hogy rendben, szörnyű, de most már fejezzük be a terroristák elleni igazságtalan médiakampányt, és inkább foglalkozzunk azzal az évi 4-5 ezer uniós polgárral, aki gyilkosság áldozata lesz? Márpedig az egyház védelmezői közül sokan követték és követik ezt a logikát: a gyerekmolesztáló papok helyett inkább a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozzunk, mert ők többen vannak; vagy más vallások bűneivel; vagy egyes politikusok ügyeivel és mondataival, mert azok nem szimpatikusak nekünk.
További állandó érv, hogy a sajtó felnagyítja a problémát, illetve ennek változata, hogy a probléma nagy, de az egyházon kívül még nagyobb. Az első fejezetekben ismertettem statisztikákat, amelyek szerint a 20. század második felében a papok 4-7 százaléka ellen tettek bejelentést kiskorúak zaklatása miatt, például, az USA-ban és Ausztráliában. Itt nemcsak az a kérdés, hogy akkor hányan lehettek azok a molesztálók, akik ellen nem tettek bejelentést. Hanem az is, hogy – egzakt adatok híján – hajlandók vagyunk-e elfogadni, hogy a társadalom egészében is ilyen arányban vannak gyerekmolesztáló felnőttek. A 8 millió magyar felnőtt 5 százaléka az 400 ezer, akkor ezt megszorozzuk a becsült látenciával, ami legyen mondjuk ötszörös, és akkor kijön, hogy…
Szintén csak becslés, de egy 28 ezer ember megkérdezésével készült, és komoly kutatók által súlyozott és elemzett felmérés segíthet ennél kicsit pontosabb képet adni. A már hivatkozott, a francia püspöki kar által felkért szakértői bizottság (CIASE) jelentésében az áll, hogy az összes gyerekmolesztálás 4 százalékát katolikus papok követték el az elmúlt hetven évben, további 2 százalékot pedig egyházi alkalmazottak. Egy másik számítás azt veszi figyelembe, hogy a teljes lakosság körében kik voltak azok, akik molesztálták a válaszadókat 18 éves koruk előtt. A mellékelt táblázatból látszik, hogy a családtagokon és a közvetlen ismerősökön kívül messze a katolikus közeg szedte a legtöbb áldozatot. (Ezek a százalékok anélkül is ijesztőek, ha nem gondolunk bele, hogy a ma működő 70 ezer francia papra jut, mondjuk, tízszer annyi tanár és kétszázszor annyi család.)
Kiskorúak molesztálása különböző közegekben
- Családtag által 3,7%
- Családi barát 2%
- Barát, ismerős 1,8%
- Egyházi közegben 1,16%
- Ebből pap vagy szerzetes 0,82%
- Gyerektáborban 0,36%
- Állami iskolában 0,34%
- Sportegyesületben 0,28%
- Kulturális tevékenység közben 0,17%
Vegyük úgy, hogy a francia kutatás túloz, bár a francia püspökök nem kételkednek benne. Vegyük úgy, hogy minden eddig ismertetett kutatás túloz, bár az egyház mindet elismeri. De még ebben az esetben is úgy hangozna a legelnézőbb megfogalmazás is, hogy: ott, ahol nagy kutatások voltak az elmúlt évtizedekben, tömegével találtak gyerekmolesztáló papokat, akiknek az aránya elképesztően magas a papságon és a társadalom egészén belül.
Ez persze nem jelenti azt, hogy el kellene kerülni a szerzeteseket a villamoson, hiszen az ugyanolyan ocsmány előítélet volna, mintha egy múzeumban elhúzódnánk az orosz csoporttól, mert azok részegesek és mindig háborúznak. Szívszorító volt hallani az esztergomi érsekség gyermekvédelmi felelősét, Gájer Lászlót arról beszélni, hogy a saját családjában is volt olyan, aki gyanakodva kezdte méregetni a visszaélésekről szóló hírek hatására. Becsületes magyar papok százainak lehetnek szorongató érzései emiatt.
De hogyan jutottunk idáig?
Hogyan történhetett meg, hogy a szent szolgálatra elhívottak körében ilyen kiugróan magas a gyerekmolesztálók aránya? Akik arra vannak szentelve és rendelve, hogy pásztor módjára gondoskodjanak Isten népéről, azok között egyetlen erőszakoló is évszázados botrány – de hát még a dokumentáltan bejelentett elkövetők száma is több tízezerre rúg. Hogyan lehetséges, hogy püspökök, az apostolok utódai évtizedeken át takargatták a kimondhatatlan bűnöket, és így közvetve segítették ezek megismétlését? Hogyan lehet, hogy a világ legkülönbözőbb részein ugyanaz történt: a zaklatók csendes áthelyezése, az áldozatok csendes lefizetése, a hatóságok csendes kihagyása mindenből. Honnan ez a csend?
Bántó ostobaság lenne azt feltételezni, hogy a papok veleszületett módon hajlamosabbak a gyerekmolesztálásra, ahogy azt is nehéz elképzelni, hogy a társadalmak nagy többségével szemben a püspököket jellemzően nem érdekli, hogy a csendes közreműködésükkel fiatal életek sorát törik ketté, hogy a papjaik kisfiúk nemi szervét tapogatják. Ha nem akarjuk elfogadni ezeket a magyarázatokat – és például én nem akarom –, akkor abból egyenesen következik, hogy vannak olyan rendszerszintű és/vagy specifikus tényezők, amelyek elősegítették ezeknek az abúzusoknak megvalósulását. Ami egyben azt is jelenti, hogy ezeken a hibákon lehet változtatni.
Egyes okok nem speciálisak, az egyházon kívül máshol is előfordulnak, de ott is jellemzők. Ilyenek például azok a sokféleképpen leírt jelenségek, hogy az erősen hierarchizált rendszerek, illetve a nagyon zárt közösségek (katonaság, sportegyesületek, bentlakásos intézmények) jó táptalajai a visszaéléseknek. De vannak speciálisan katolikus tényezők is, a mi szempontunkból ezek a legfontosabbak. Hármat emelek ki: cölibátus, klerikalizmus és a hallgatás kultúrája.
Ezek közös gyökerei a középkorig nyúlnak vissza, derül ki Dyan Elliott középkortörténész professzor 2020-as könyvéből. Részben ennek a kutatásnak köszönhető, hogy hosszas halogatás után nekiálltam ennek a Makrónak, mert emlékeztetett arra, hogy a felejtés gyorsabb és erősebb, mint gondolnánk. Elliott professzor fejében viszont egy teljes történelmi kor egyháztörténete él, ezért amikor elolvasta a Boston Globe 2002-es cikkeit a molesztáló papokat újra és újra áthelyező elöljárókról, természetesen beugrott neki, hogy a neves teológus, Genti Henrik ugyanezt a módszert javasolta – a 13. században. A 450 oldalas The Corrupter of Boys: Sodomy, Scandal, and the Medieval Clergy rengeteg középkori példán keresztül bizonyítja, hogy az amerikai botrányok során napvilágra került eltussolások sorozata
„nem kivétel volt, hanem maga a szabály”.
Elliott évezredes távlatot átfogó kutatásai szerint a közelmúltban világszerte megfigyelhető eltussolások szerkezete nagyon hasonlít a középkori módszerekhez. A szabály alól nyilván voltak kivételek, de az íratlan, illetve nagyon is konkrét, írott törvények és utasítások mind arra vonatkoztak, hogy a botrány elkerülése mindent felülír, az áldozatok szempontjai pedig fel sem merültek.
Elliott levezetése logikus, de hideglelős. Az egyház intézményesülése következtében, a 4. században elterjedt a papság felsőbbrendűségének képzete a laikusokkal szemben. Ebből következett, hogy a papság bűneit, legyen az bármilyen természetű, amelyek leleplezték volna ezt a tévképzetet, el kellett hallgatni. Egyházi elöljárók a Bibliából vezették le, hogy a megbotránkoztatás súlyos bűn, vagyis a botrányt minden áron el kell kerülni, vagyis a hallgatás és eltussolás erénynek számított, a problémák nyilvános tárgyalása pedig büntetendőnek. Különösen igaz volt ez a papság szexuális természetű „bűneire”, hiszen ezek a cölibátus szentségét, és így az egyház tekintélyét ásták alá.
Az igazi veszélyt azonban a felnőtt nőkkel folytatott viszony jelentette a korabeli egyházi útmutatások szerint, ami azzal fenyegetett, hogy a pap feladja hivatását, vagyonát pedig nem az egyház örökli. Ezzel szemben, írja Elliott, a homoszexuális kapcsolatokat, különösen a papok egymás közti homoszexuális érintkezését nemcsak elnézték, de sokszor kifejezetten bátorították is a középkori egyházban, hiszen a lebukás, a botrányokozás esélye minimális volt. Annál is inkább, mivel a papok a legritkább esetben kerültek az állami igazságszolgáltatás hatókörébe. A homoszexualitásnak saját katolikus szubkultúrája alakult ki, amely ünnepelte a férfiak érzéki kapcsolatát, de a fennmaradt egyházi és világi jegyzőkönyvek tanúsága szerint az aktusok sokszor hatalmi helyzetben, kényszer hatására történtek meg.
A gyerekek a középkorban eleve nem kaptak olyan kiemelt figyelmet, mint ma, de a papokat már az ősi kereszténység idején is arra tanították, hogy ne kötődjenek a gyerekekhez, elkerülendő, hogy családot akarjanak alapítani. A lenézés vagy a semmibe vétel volt a jellemző viszonyulás a gyerekek felé, így nem csoda, hogy a kiskorúak megrontásával alig foglalkozott valaki. Számos egyéb forrás mellett az inkvizíció archívumai is arról tanúskodnak: tömegesen fordult elő, hogy a pap egész egyszerűen nem tekintette bűnnek a kiskorú fiúk molesztálását, sőt nyilvánosan hangoztatta annak Istennek tetsző voltát. Nem volt egyedülálló eset, hogy a „botrányt okozó” kiskorú áldozat nagyobb büntetést kapott, mint a szexuális erőszakért elítélt pap.
Elliott szakterülete a 15-16. századig terjed, elsősorban a középkorról tud biztosat mondani. De a későbbi korok szakirodalma alapján feltételezi, hogy ez a hagyomány nem szakadt meg, hiszen a 19. századtól újra sokasodó történeti esetleírások szerint a modern egyházi hierarchia hasonlóképpen folytatta, mint a középkorban.
Erről tanúskodik a híres Crimen sollicitationis, az 1922-ben, majd kicsit bővített változatban 1962-ben újra kiadott vatikáni utasítás, többek között a kiskorúakkal szembeni visszaélések kezeléséről. Ezt elvileg megkapta a világ minden püspöke és a szerzetesrendek vezetői, és a titkos levéltárban kellett tárolniuk, amelyhez csak a püspöknek van hozzáférése. Thomas Doyle atya, a már idézett szakértő tanulmányában vitatkozik azzal a gyakran ismételt váddal, hogy a Crimen sollicitationis afféle világméretű összeesküvés lett volna a gyermekmolesztálások eltussolására. Az viszont megállapítható szerinte, hogy folytatta az „abszolút titoktartás” évezredes hagyományát, hallgatásra kötelezve minden érintettet, tanút és az esetről tudomással bíró egyházi személyt. Utóbbiakat, ha megtörik a hallgatást, azonnali kiközösítéssel rendelte büntetni, vagyis szigorúbban, mint a szexuális erőszak elkövetőit. A vatikáni utasítás lényege éppen az, hogy az egyház belső ügye a gyerekmolesztálás, amiről mindenkinek hallgatnia kell. Az áldozatokról még a Crimen sollicitationist 2001-ben leváltó új szabályozás sem gondolt semmit.
A három csapás
Ez a történeti áttekintés segíthet árnyaltabban látni a kortárs vitákat és a három kiemelt okot is. Azt, hogy nem arról van szó, hogy a papi nőtlenség mindenkit molesztálóvá tesz, de ha csak néhány százalék éli meg így a szexualitását, az már tömegkatasztrófát eredményez. A hallgatás kultúrája nem azt jelenti, hogy a papok globális összeesküvést szőttek a gyerekek bántalmazására, de azt igen, hogy a világ egyik legrégebbi és legkonzervatívabb szervezetében máig élő hagyomány a botrány kerülése mindenáron, illetve a külvilág kizárása. Amiről már jó ideje tudjuk, hogy elősegíti az elkövetők büntetlenségét és bűnismétlését. A harmadik általam kiemelt speciális ok, ami egyben Ferenc pápa megfejtése is, a klerikalizmus. Ez nagyjából a papok kiválasztottságának, felsőbbrendűségének hamis tudatát jelenti.
Az egyházfő e hozzáállás visszaszorításában látja az abúzusok ellenszerét is: „Lehetetlen elképzelni megtérést az Egyház cselekvési módjában, ha abban nem vesz részt tevékenyen mindenki, aki Isten népéhez tartozik. Mi több: valahányszor megpróbáltuk kiszorítani, elhallgattatni, figyelmen kívül hagyni, elitcsoportokra szűkíteni Isten népét, olyan közösségeket, programokat alkottunk, olyan teológiai döntéseket hoztunk, olyan lelkiségeket és struktúrákat hoztunk létre, amelyek gyökértelenek, emlékezet, arc, test s végeredményben élet nélküliek. Ez világosan megmutatkozik az Egyházban gyakorolt tekintély torz felfogásában – igen általános ez számos közösségben, ahol szexuális, hatalommal és érzésvilággal való visszaélések történtek –, ez pedig a klerikalizmus, az a magatartásforma, amely nemcsak semmibe veszi a keresztények személyiségét, hanem igyekszik csökkenteni és aláértékelni a keresztségi kegyelmet is, amelyet a Szentlélek a ránk bízott emberek szívébe helyezett. A klerikalizmus, melyet akár maguk a papok, akár a világi hívők mozdítanak elő, szakadást támaszt az Egyház testében, amely sok olyan bajt okoz és segít fenntartani, amelyek ellen ma felemeljük szavunkat. A visszaélésre nemet mondani azt jelenti, hogy határozottan nemet mondunk a klerikalizmus minden formájára.”
A három ok összefoglalható úgyis, hogy a visszaélések legfőbb oka a katolikus intézményrendszer.
Ennek rendszerszintű hibáit Federico Lombardi korábbi vatikáni szóvivő így foglalta össze: a visszaéléseket az egyházban „szisztematikusan (és gyakran szinte »természetes« hozzáállással) homályban vagy fedezetben tartották, szégyenből vagy az érintett családok vagy intézmények becsületének a védelmében”. Ez „a takargató magatartás minden szinten elterjedt, még a magasabb felelősök szintjén, a közösségi elöljárók, püspökök között is, ezért feltétlenül szükséges lépés, hogy az eseteket napvilágra hozzák és mindenkit elszámoltassanak tetteiről.”
Itt, a végefelé megengedek magamnak egy szubjektívabb megfejtést is, amitől nagyon sokáig ódzkodtam, sőt irtóztam, mint az ilyesfajta konyhafilozofálástól általában. Hogy azért tussolhattak el ilyen hosszú ideig és ilyen következetesen ügyeket, mert az egyház vezetői között senkinek nincs gyereke.
Megint csak: nem magukról az abúzusokról beszélek, hiszen azok tényleg mindenhol előfordulnak, és leggyakrabban családon belül. De az, hogy ennyi nagy intézmény – püspökségek, szerzetesrendek, a Vatikán – egymást követő vezetői és a stábjuk ennyi évtizeden át szemet hunyt gyerekek ilyen szintű tönkretétele felett, az tényleg példátlannak tűnik. Korábban én lettem volna a leghangosabb gúnyolója annak, aki így érvel, de ma már nem tudok eltekinteni tőle. Nem sokkal azelőtt született gyerekem, hogy elkezdtem publikálni ezt a sorozatot, illetve sok beszélgetés van mögöttem, amikor elmeséltem ismerőseimnek, mivel foglalkozom éppen. Magamban is éreztem az elmozdulást, hogy máshogy, ösztönszerűbben reagálok, ha arról hallok, hogy gyerekeket bántanak. És voltak olyan, egyébiránt jámbor és/vagy vallásos családosok, akikből kifejezett agresszivitást váltott ki, amikor elmondtam, hogy igen, ebben meg ebben a templomban még mindig misézik egy olyan.
Aztán végighallgattam a jezsuita America Magazine 12 részes podcastjét, ami az egyik legempatikusabb és legokosabb feldolgozása a témának, és amely külön részt szentel annak, hogy a probléma egyik forrása a vezetői pozícióban lévő nők hiánya. Az egyik megszólaló 20 éven keresztül volt az amerikai püspöki kar vezető tanácsadója, és az enyémhez igen hasonló érzésekről számolt be. John Carrt meghívták egy gyerekmolesztálás miatti vésztanácskozásra, ahol mindenki kapásból a megvádolt paptársuknak hitt, mire ő egyedüliként hozzátette, hogy nem tudja, mi az igazság, de a gyilkosság után ez a legrosszabb dolog, ami egy emberrel történhet. Ma már tudja, miért fogadta értetlenség a felszólalását:
„Nem volt elég anya és nem volt elég apa abban a szobában.”