„Végig fognom kellett a nemi szervét, amíg a rendezését nézte”

• Az elmúlt napokban hét nő mesélt nekünk részletesen Marton Lászlóról.
• Sárosdi Lillán kívül mindenki névtelenül nyilatkozott, de ha bíróságra kerül az ügy, többen tanúskodnának.
• Az első és az utolsó eset között majdnem 50 év telt el, mégis sok bennük a hasonló motívum: a Vígszínházért rajongó fiatal lányok, fogdosás a nézőtéren, kocsikázás a budai hegyekben, a nemi szervre szorított kéz és fej. És a fagyizás.
  
• Marton László rágalomnak nevezte Sárosdi Lilla állításait, és mást akkor sem akart nyilatkozni, amikor szembesítettem vele, hogy újabb áldozatok léptek elő.
  

Marton László gazdag életművére éppen most került volna fel a korona.

Korábbi Kossuth-díja mellé tavaly elnyerte a Prima Primissima díjat, idén nyáron megjelent a pályáját összegző életrajzi könyve, jövőre pedig minden bizonnyal kitüntető pompával ünnepelték volna, hogy a XIII. kerület díszpolgára, a Színművészeti Egyetem professor emeritusa kerek félévszázada a Vígszínház tagja. Az ország legnagyobb prózai színházának vezéralakja volt ebben az ötven évben: először főrendezőként, két évtizeden át igazgatóként és 2009 óta megint főrendezőként. A hosszú karrier egyik ékköve, minden idők legsikeresebb magyar zenés játéka szintén jubilál: a 30 éve műsoron lévő A padlás ősszel átlépi az egymilliós nézőszámot. Nemrég pedig útjára indult új sikerszériája, a szakma és a közönség által egyaránt lelkesen fogadott zenés előadás A Pál utcai fiúkból.

A Marton memoárjához írt ajánlójában Hegedűs D. Géza úgy fogalmaz: „Ebben a fontos könyvben feltárul egy korszakos magyar művész gazdag életének mentális térképe sok-sok szereplőjével, városaival, országaival, földrészeivel, melynek közepében ott ragyog a Vígszínház, Marton László rendezői, színházvezetői, színészpedagógusi életművének legfőbb alkotóműhelye.” Presser Gábor, aki nem csak A padlás, hanem a legendás Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról zeneszerzője is volt, ezt írja: „Olvasom Marton könyvét. Ismerős történetek közt homályos részletek jönnek föl, vagy épp olyanok, amelyekre én e könyv nélkül már biztos nem emlékeznék. És most tudok meg dolgokat, amelyek a sok-sok év alatt a közelemben játszódtak le, amelyeket észre se vettem vagy nem értettem…”

Presser nem tudhatta, hogy a homályos részletekről szóló mondatai néhány hónappal később mennyire másképpen hangzanak majd.

Október elején a Vígszínháztól nagyon messze, New Yorkban két világlap cikket közölt egy hollywoodi producerről. A Harvey Weinstein szexuális zaklatásait bemutató írások hatása azóta az egész világon érezhető, de nem volt törvényszerű, hogy ez a magyar színházi életet is felforgassa. Ha Sárosdi Lilla nem dönt úgy egy napsütéses szombati napon, hogy a Facebookon közzéteszi húsz évvel ezelőtti traumatikus élményét, akkor Marton Lászlót jó eséllyel nem vonja kérdőre senki. És a színházi közeg megreformálásáról sem kezdődött volna ilyen intenzív gondolkodás.

Ez a cikk hét nő történetét mondja el. Az egyes esetek részletes bemutatása talán segíthet túllépni az azonnali és leegyszerűsítő ítélkezésen, és nemcsak Marton László tetteit, hanem az ezeket lehetővé tevő színházi viszonyokat, az áldozatok reakcióit és tágabb értelemben a szexuális zaklatás működésmódját is kicsit jobban megérthetjük.

A történetekben sok a közös. A Sárosdi Lilla kivételével egyaránt névtelenséget kérő nyilatkozók mind fiatal, 18-23 éves lányok voltak, amikor Marton László megkörnyékezte őket. Többségük olyan helyzetben volt, hogy Marton tudott ígérni nekik valamit, vagy kifejezetten az ő jóindulatától függött a karrierjük. De többeket befolyásolt a tekintélyes művész és a Vígszínház, mint intézmény iránt érzett tisztelet is. A módszerek között szintén sok az átfedés:

a hatalmi helyzetben lévő rendező a tapasztalatlan, de lelkes lányokat meginvitálja a próbáira, ahol a nézőtéren melléjük telepszik; beülteti őket a kocsijába, amivel elmennek egy elhagyatott helyre; vagy csak elhívja őket fagyizni.

„Pontyikának hívott”

Az első történetünk mintegy 50 évvel ezelőtti. „Balettintézeti növendék voltam, valahol 16 és 18 év között. Szegeden, a Szabadtéri Játékokon vettünk részt egy kisebb gárdával. Amire emlékszem, az a vacsora, ahova engem Marton László elhívott. Talán a Szőke Tisza nevű hajón voltunk, de ebben nem vagyok biztos. Abban viszont igen, hogy amikor meghallottam, micsoda névsor hivatalos oda, majdnem elájultam, mert az asztalunknál hemzsegtek a Kossuth-díjasok. Igen szép lány voltam, de rendkívül naiv és éretlen. Megtisztelve éreztem magam. Az első intő jel az volt, aminek a megalázó voltát csak jóval később fogtam fel, hogy bár Marton mindenkinek bemutatott, végig Pontyikának hívott. Érti? Mint a pontyot, amit kihalászott magának! Ennyi idő után is talpig elvörösödök, ha erre gondolok.”

Miután a lány némán végigülte a vacsorát és végighallgatta a kedélyes sztorizásokat, Marton felajánlotta, hogy hazakíséri. „Nekem akkor a csók jelentette a szexuális tapasztalásaim legnagyobb mélységét. Én hülye liba, azon gondolkoztam, hogy esetleg megfogja a kezem, és talán még csók is lesz a végén. Nem az lett, hanem megfogta a kezem, és odahúzta a sliccéhez. Amikor elkaptam, újra megfogta, és visszatette. Aztán a kezemmel masszírozgatta magát. Ledermedtem, és azt hiszem, viszonylag sokáig lehettem sokkos állapotban, mire feleszméltem, kikaptam a kezem, és berohantam a kollégiumba.”

Nem lett folytatása, de a hölgy most azt mondja, hogy ez így is „maradandó emlék”, amit a megalázottság és a szégyen miatt nem tudott megosztani:

„Nem meséltem el senkinek, a kollégáimnak se, a gyerekeimnek se. Amikor elhangzott Lilla videójában a név, akkor újra a fejemre borult az egész. Ez nem udvarlás volt. Egy férfi akart használni egy nőt.”

„Közben nézte az előadását”

Mintegy másfél évtizeddel később, a nyolcvanas évek közepén egy 21 éves egyetemista interjút készített a Vígszínházban. „Odajött hozzám Marton, és azt mondta, járhatok próbákra. Amitől én dobtam egy hátast. Próbák alatt odaült mellém, beszélgetettünk az előadásról, én pedig nagyon büszke voltam, hogy micsoda okos ember lehetek, ha a nagy Marton kikéri a véleményemet. Gondoltam, biztos ezért ragaszkodik ahhoz, hogy minden próbán ott legyek. Jó, utólag tudom, mennyire naiv voltam. Szünetben sokszor a Vörösmarty téren »sétáltatott«, így nem látta senki a színházból, hogyan »elemeztük« a rendezését. A premier estéjén maga mellé ültetett a lépcsőre, megfogta a kezem. Na, gondoltam, kezdődik a romantika! De nem, amikor lement a fény, a kezemet ráhelyezte a nemi szervére, szorította rá. Először is sokkos állapotba kerültem, másrészt meg tudtam, hogy nem rendezhetek jelenetet a bemutató estéjén, rengetegen voltak körülöttünk, moccanni sem bírtam. Úgyhogy végig fognom kellett a nemi szervét, amíg a rendezését nézte. Onnantól nem mentem többet a színház környékére.”

A Vígszínház titkársága azonban néhány héttel később hívogatni kezdte. „Anyukám nagyon lelkes volt, hogy ennyire látni akar a nagy rendező.” Végül interjúalanyom bement Martonhoz, aki ekkor nem kezdeményezett, csak kérte, járjon tovább próbákra. „Gondoltam, ez mégiscsak a Vígszínház, hülyeség nemet mondani.” A következő időszak viszonylag problémátlanul zajlott, amíg egyik alkalommal Marton be nem hívta a rendezői szobába. Ez a kulcsra zárható kis helyiség arra szolgál, hogy a rendező távolról nyomon követhesse az előadást.

„Ketten ültünk ott, és egyszer csak azt vettem észre, hogy odahúzza a fejemet a nemi szervéhez és erővel ott tartja. Orális szexről beszélhetünk, igen. Azt hiszem, neki ez okozott valami perverz örömet, hogy ott volt egy kiszolgáltatott lány, aki valamit csinált vele, miközben ő nézheti a saját rendezését.”

Ezt azonban akkor még nem értette, és pont azért találkozott újra Martonnal, hogy kiderüljön, mi ez az egész. „Valaki elfut, és soha többet nem megy vissza, de én akkor tényleg azt gondoltam, hogy ennek a szörnyűségnek egyszer át kell fordulnia valami általam is érthető kapcsolatba. Úgyhogy még visszamentem, és következett a kocsis jelenet, ami nagyon hasonlított a Lilla által elmondottakra”. Születésnapi vacsorára vitték kocsival, Marton és az a bizonyos másik férfi, akiben interjúalanyom most ráismert a „szárnysegédre”, a Sárosdi történetében önkielégítő harmadikra. „Utána már egyedül vitt el egy gellérthegyi parkolóba. Odanyomta a fejemet a nemi szervéhez, én zavaromban egy darabig ott tartottam, aztán elvettem. Valaki közben odakiabált, hogy »na mi van, te, már megint itt vagy«, úgyhogy kezdtem sejteni, hogy Marton gyakran járhat ide. Mondtam neki, inkább menjünk fel hozzám, csak ezt ne csináljuk. De nem akart feljönni. Ez volt az a pont, ahol végképp be tudtam fejezni.” De miért hívta fel magához, ha ilyeneket csinált, kérdezem. „Mert megalázott ez a helyzet, és azt akartam érezni, hogy nem egy kis ribanc vagyok, akit a parkolóban használnak, hanem nőnek tekintenek.” Mindeközben az anyja folyton kérdezgette, hogy mikor veszi feleségül a Laci.

„Évekig nem mentem a Vígszínház környékére sem. Komoly depresszióba estem, elvesztettem minden tájékozódási pontomat, ott akartam hagyni az egyetemet. Az mentett meg, hogy később összejöttem egy nagyon rendes emberrel, és ő kirángatott ebből. De a depresszió visszatért, ha bármilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, és egész életemben gyanakvó voltam a hatalommal rendelkező férfiakkal szemben.”

Sok évvel később már ismert szakemberként tért vissza a Vígszínházba, külsősként dolgozott ott többször. Néha próbálta figyelmeztetni az érintettnek vélt fiatal lányokat, de azt látta rajtuk, hogy az aggódását féltékenységnek értelmezik, úgyhogy felhagyott ezzel. „Persze, ha nekem ilyesmivel jött volna valaki, 20 évesen én is azt mondtam volna, hogy kösz, de tudok én vigyázni magamra.” Marton jó ideig semmi jelét nem adta, hogy tudná, kicsoda, és nem is próbálkozott semmivel. Egy bemutató előtt azonban a rendező megkérte, hogy üljön oda mellé a lépcsőre. Ő felnőtt emberként nem tartott már tőle, hogy zaklathatják, nem engedte volna. Ekkor, „utolsó arcon csapásként”, Marton még odaszólt neki mosolyogva:

„Emlékszem rád. Tudom ám, hogy ki vagy.”

„Azt hittem, ilyenek a férfiak”

Az előző történet egyes részleteit az érintett telefonon elmesélte a HírTV-ben péntek este, és következő interjúalanyommal már azután beszéltünk, hogy látta Veiszer Alinda műsorát. „Döbbenetes volt, mennyire ugyanúgy történt minden velem is, mint a betelefonáló hölggyel és Lillával. A próbák, a kocsikázás az elhagyatott, erdős helyre, az erőszakosság. Ez egy séma.”

A 80-as évek elején, 19 éves korában kezdett el feljárni vidékről a vígszínházi próbákra. Marton nagyon szívélyes volt, „meghívott egy kólára vagy egy fagyira”, aztán egy idő után valahogy rendre úgy alakult, hogy kettesben maradtak egy kocsiban, vagy éppen egy szállodai szobában, ahová pedig többen mentek be. „Mindig az volt, amit a telefonálós hölgy mondott, hogy erővel rányomta a fejemet a nemi szervére. Én nem voltam annyira karakán, mint a Lilla. Még csak nem is húztam el a fejemet. Hagytam, hogy megtörténjen. Rosszul esett, amit csinált, de másokkal ellentétben engem nem traumatizált. Talán azért nem, mert rettenetesen naiv voltam, és azt hittem, ilyenek a férfiak, ilyen egy viszony. Benéztem.” Akkori önmagát nehéz családi háttérrel rendelkező, gyenge akaratú lánynak tartja, akit könnyű volt kihasználni. Elmondása szerint néhány alkalom volt, amikor Marton orális szexet kezdeményezett, egy alkalommal pedig le is feküdtek egymással.

„Úgy éreztem, igazi hős”

Sárosdi Lilla története is hasonlóan kezdődött, mint az előző kettő. Latinovits-rajongóként, 18 évesen ment be a Vígszínházba, ahol Marton kiszúrta, és biztatta, hogy jöjjön a próbáira. „Akkoriban, 1994-ben a színház felújítása miatt a Nyugati melletti sátorban játszott a társulat. Ott szólt, hogy elvisz, akkor ültem először a kocsijában. Nem közelített, csak beszélgettünk, egy darabig tök normálisan, aztán minden átmenet nélkül rákérdezett: szoktál arra gondolni, hogy több fiúval szeretkezel? Akkor én még szűz voltam, a férfi nemi szerv gondolata is rémisztő volt, szóval dehogy szoktam ilyesmire gondolni. De mivel megijedtem, és éreztem, hogy ezt várja, ezért igennel feleltem. Aztán elhívott az aznap esti próbára is. Hiába éreztem magam furcsán, a színház varázsa erősebb volt. Hogy én láthatom, ahogy a híres igazgató azt mondja az Eszenyinek, hogy jöjjön be jobbról.” A próba alatt leült mellé egy férfi, ugyanaz, akivel később a kocsiban találkozott. „Elkezdett Martonról mesélni, hogy milyen nehéz volt a fiatalkora, hogy ő tartotta el az anyját és hogy mennyit dolgozott ezért valami gyárban, de lám, mára idáig jutott. Mire Marton odabökte nekem, hogy na, menjünk, én már úgy éreztem, igazi hőssel állok szemben, és boldog lehetek, ha hozzám szól. Innentől a történet már ismert: fehér BMW, löttyedt hímtag, puszild meg.”

Mindezt Sárosdi többféle módon igyekezett feldolgozni. Volt olyan, amikor meg akart bocsátani neki, és maga mögött tudni az egészet, de ez nem működött. Próbálta kibeszélni magából, és ahogy telt az idő, egyre nyíltabban osztotta meg a történetét színházi körökben. Mindenki felháborodott a rendező viselkedésén, de más nem történt. Gigor Attila filmrendező, aki régi barátja Sárosdinak, emlékszik rá, hogy fiatalkorukban beszéltek Martonról. „Borzasztó visszagondolni arra, hogy eszünkbe sem jutott, hogy bárkitől is segítséget kérhetnénk. Felnőtt fejjel vádolom magam ezért, de akkor nem tudtam, mit tegyünk. Ha lehet bármilyen pozitív hozadéka ennek az egész Weinstein-ügynek, akkor talán az, hogy akikkel most ilyen történik, azok már tudják: ez nem a magánügyük” – mondja Gigor, aki az eset nyilvánosságra kerülése óta kollégáival szolidaritási petíciót indított. „Ideje, hogy a férfiak kiálljanak a férfiak által elkövetett abúzus ellen. Beszélnünk kell a kiszolgáltatottságról, hogy a jövő áldozatai tudják, nincsenek egyedül. A molesztáló pedig ezek után talán kétszer is meggondolja, hogy megteszi-e.”

„Mosolyogva, sőt kicsit szánakozva”

Van olyan is, aki bár nem kötődött a Vígszínházhoz, de Marton nála is a pozícióját akarta felhasználni. Az akkoriban egy másik színházban dolgozó nő nem tudja, hol figyelt fel rá a rendező, mindenesetre a színház művészeti titkárán keresztül behívatta magához. Nem igazán értette, mi dolguk lenne nekik egymással, de azért megjelent Marton irodájában. „Nyájasan felkínálta a lehetőséget, hogy segít elhelyezkedni egy másik színháznál. Azt válaszoltam, hogy köszönöm, de nekem tökéletesen megfelel a mostani munkahelyem. Miközben bizalmaskodva győzködött, egyre közelebb és közelebb jött hozzám. Amikor megértettem, miről szól ez az egész, megköszöntem a felajánlást és távoztam.” Hangsúlyozza, hogy másokkal ellentétben ő soha nem volt alárendeltségi viszonyban Martonnal, így az kényszeríteni sem tudta semmire. „Úgyhogy én mosolyogva, sőt kicsit szánakozva jöttem ki tőle.”

Mivel nem viselte meg annyira az eset, ezért másokkal ellentétben rögtön tudott mesélni róla. Kicsivel később az akkori párjával egy rendezvényen odaléptek Martonhoz, mert kíváncsiak voltak, hogyan reagál. A barátja úgy tett, mintha be akarná mutatni neki, de a nő közbevágott, hogy ők már találkoztak. Marton zavartan bólogatott.

„Mintha nem tudná, ki vagyok”

„Rajongtam a Vígszínházért. Elraktam újságokat, kivágtam fotókat, megvettem a plakátokat és egy bársonykötéses könyvet is a színházról. Egy világ omlott össze bennem, amikor ez megtörtént” – meséli a nő, aki akkor, a kétezres évek közepén 18-19 éves volt. Színésznő akart lenni. Esténként úgy aludt el, hogy a Vígszínház színpadára képzelte magát.

„Elmentem minden nyílt napra is, és az egyik ilyenen ismerkedtem meg Martonnal. Úgy néztem fel rá, mint aki ennek a hatalmas birodalomnak a császára. Azt mondta nekem, hogy elmehetnék egy próbára. Valamelyik hátsó sorban ültem le, de rémlik, hogy még ott is mászkáltak emberek. Marton leült a jobbomra, és egy idő után elkezdte fogdosni a combomat. Egyre feljebb és feljebb csúsztatta a kezét. Teljesen lemerevedtem, nem értettem, mi történik. Onnantól kezdve azt vártam, hogy vége legyen a próbának, felállhassak és elmehessek. A próbaszünetben elköszöntem, ő pedig azt mondta, hogy hamarosan utazik külföldre, kísérjem el oda.”

Nem kísérte, és nem is kereste ezután. Később többször találkozott Martonnal, aki ilyenkor „úgy tett, mintha nem tudná, ki vagyok”. Nemrég megvette a könyvét, és odavitte neki dedikáltatni, hogy a szemébe nézhessen, de a rendezőn nem látszott semmi. Sokat gondolkozott azon, hogy elmondja-e a történetét, először nekem is kitérő választ adott, de Marton tagadása annyira felháborította, hogy már nem csak nyilatkozni akart, hanem ha kell, a bíróságon is támogatja Sárosdit. „Remélem, sokan Lilla mellé állnak. Azok is, akikkel megtette ezt, és azok is, akik tudtak róla. Ezt nem úszhatja meg.”

„Egyszerűen elsírtam magam”

Az utolsó történet 2015-ös, Marton ekkor már 72 éves. „Elmentem felvételizni a Színművészetire, ahol Marton nem juttatott tovább. De amikor ezt közölték velem, megkocogtatta a vállam, és kihívott az épület elé. Ott azt magyarázta, hogy ez az öt év nekem sok lenne, nem kéne ennyi időt elvesztegetnem, mert most vagyok fiatal és tehetséges és szép. Ezek sablonos dumák, de egy ilyen nagy embertől elhiszed. Biztatott, hogy menjek be hozzá próbákra, mert tök sokat tanulhatok belőle. A próbák alatt már kereste a testi kontaktust, de én azzal nyugtatgattam magam, hogy a többieket is ölelgeti, szóval ez itt a normális. Elhívott fagyizni, aztán azzal jött, hogy nézzük meg a budai panorámát, mert az olyan szép. A kocsijában valahogy mindig hozzáért a lábamhoz, ahogy váltott, de egy idő után már olyan durván tapizta a combomat, hogy alig vártam, hogy váltson, és legalább addig békén hagyjon. Mit reagáljon ilyenkor az ember? Elhúztam a lábamat, de nem mondtam semmit, nem akartam megbántani egy ilyen nagy embert.”

Marton ezután megígérte neki, hogy beajánlja vidéki színházakhoz, csak ahhoz kell egy kicsit gyakorolnia a monológokat, amiben viszont ő pont tud segíteni. „Azt mondta, hogy ne színházban próbáljunk, hanem nyugodtabb helyen, egy lakásban. Első alkalommal még csak célozgatások voltak, hogy a hálószobát még nem is láttuk meg egyéb olcsó szövegek. Másodszorra már úgy mentem oda, hogy ha továbbra is ezt csinálja, akkor otthagyom. És csinálta, véletlenül hozzáért a mellemhez meg ilyenek, és akkor én, hogy Tanár úr, nekem az az érzésem, maga többet akar tőlem. Mire ő, hogy ezt nem gondolod rosszul. Egyszerűen elsírtam magam. Marton nézett, aztán azt mondta: jajj de szép vagy, amikor sírsz. Utána jött a sértődés meg a lelki zsarolás, hogy jó, akkor nem is kell többet találkoznunk. Én meg mondtam, hogy hát szerintem sem.” Ezután Marton egyértelművé tette, hogy erről nem kéne beszéni: „milyen szép, hogy ez a mi kettőnk titka marad”.

Találkozni tényleg nem találkoztak, de telefonon beszéltek, amikor felvételizett a kaposvári színészosztályba. „Mondta, hogy hívjam fel, ha kiderül. Nem vettek fel, ami nem csoda, amennyire a lelkem romokban volt. Ezt majd mi együtt megoldjuk, ilyeneket mondott, meg hogy hiányzom. Akkor pontot tettem a végére, hogy ne, ezt hagyjuk, én nem akarom.” Most azt mondja, ez a tapasztalat vezetett oda, hogy lemondott a színészi pályáról, és sok pályakezdő társától eltérően nem próbált meg újra felvételizni sehová. A Színművészetire járó diákok közül viszont többeket figyelmeztetett, hogy

„vigyázzanak, mert nem olyan kis nagypapa ő, mint amilyennek mutatja magát”.

Utána

A Színművészeti Egyetem és a Vígszínház nehéz helyzetbe került a botrány kirobbanása után. Marton rágalomnak nevezte Sárosdi Lilla történetét, illetve általánosságban minden elhangzott vádat: „a személyemmel kapcsolatos állítások valótlanok” – írta utódjának, Eszenyi Enikőnek és az egyetem rektorának. Azzal, hogy Marton mindkét helyen önként felfüggesztette a tevékenységét, kicsit könnyebb lett a helyzetük, de így is kemény kríziskezelés vár a két neves intézményre.

A Vígszínház kétmondatos nyilatkozatáról még azt sem lehet eldönteni, hogy Martont vagy Sárosdit ítélik-e el vele. A Színművészeti érdemben reagált, de azt írták, hogy amíg nincs hatósági döntés, nem tudnak lépni. A hallgatók csütörtök este fórumot tartottak, ahol információink szerint Marton védelmében és ellenében is többen felszólaltak. Az egyetem egyik oktatójával folytatott beszélgetésből az derült ki, hogy sokan megzuhantak ettől az egésztől. Nehéz feldolgozniuk, hogy ilyesmi történhetett régi kollégájukkal, akit sokan kiváló tanárnak tartanak; de az is megviseli őket, hogy a Facebookon és magánlevelezésekben sokan eleve rosszhiszeműen állnak hozzájuk. Nem csak a fent említett oktató, de Marton egyik korábbi munkatársa, egyik volt diákja, egy ismert kritikus, sőt a fent nyilatkozó érintettek közül is többen állították, hogy bár voltak intő jelek és biztos tudtak róla néhányan, nem igaz, hogy Marton molesztálási szokásai közismertek lettek volna. Most mégis mindenkire gyanú vetül, aki közel állt hozzá.

Az egyetemen felmerültek már konkrét intézkedések, mint például egy online felület, ahol névtelenül jelenthetők a zaklatási esetek, vagy egy független pszichológus alkalmazása. A Független Előadó-művészeti Szövetség kezdeményezte, hogy a szakma közösen alakítsa ki „a megelőzést szolgáló tájékoztatás és az áldozatsegítés protokollját”. Vagyis vannak kezdeményezések rendszerszintű reformokra, amelyekre valóban szükség lenne, és nem csak a színházban. Azt ugyanis szinte mindegyik érintett nő hangsúlyozta, hogy

korántsem Marton László az egyetlen a magyar színházi életben, aki ilyen módon él vissza a hatalmával, illetve hogy a szexuális zaklatás nem a színházi élet különleges jelensége, hanem általános társadalmi probléma.

A tisztázásban és a továbblépésben mindenesetre sokat segítene, ha Marton László szembenézne a vádakkal, ezért többször kerestem már csütörtökön is. Akkor kinyomta a telefont. Szombaton sms-ben közöltem vele, hogy hét áldozat mondja el a történetét egy cikkben, amiben őt is szeretném megszólaltatni. Azt válaszolta, hívjam fel. A telefonban azonban hiába kínáltam fel a lehetőséget, hogy részletesen reagáljon az elhangzottakra, ezzel nem kívánt élni. Azt mondta, meg fogja találni a módját, hogy később elmondja a véleményét.

Borítókép: Tbg