Nem túl sok a biztató jel a ma kezdődő csúcs előtt. A 2014-2020-as időszak költségvetése kapcsán különböző, de megegyezésre egyformán képtelen álláspontokról hallani. Ráadásul a válság miatt az európai politikusok inkább az otthoni közvéleménynek tetsző „kemény” nézeteket hangoztatnak, mint a kompromisszumhoz szükséges „puhát”.

Ha az embernek sikerül a tárgyalásokat előkészítő szakértőket akkor elcsípni, amikor éppen mentesek a szokásos kincstári optimizmustól (tippünk: a tárgyalások szünetében kávéért sorban állva), megtudhatjuk, többen már arra készülnek, nem lesz megegyezés. Eurobürokratául fogalmazva: lesz megegyezés, de maradhatnak nyitott kérdések a következő csúcsra.

Nem igazán segít a tájékozódásban a magyar EU-államtitkár legutóbbi interjúja sem, amiből nehéz megmondani, mi a propaganda, mi a kormány álláspontja, és mi az államtitkár személyes véleménye (és ez, bármilyen hihetetlen, dicséret). Ami kiszűrhető, hogy noha az Európai Bizottság „szerette volna elkerülni, hogy a nettó befizetők, és a kohéziós tábor között legyen a törésvonal, mert akkor nagyon megmerevednek a frontvonalak”, magyar kezdeményesre sikerült létrehozni a Kohézió Barátai nevű csoportot, amely egységesen és rendületlenül áll ki a mellett, hogy „a kohéziós boríték ne legyen kisebb”. Vagyis megmerevíteni a frontvonalat.

Ennek ellenére túlzás lenne egy esetleges kudarcot a magyar kormány nyakába varrni, tudjuk ezt inkább be az „önmagunk fontosságának hangsúlyozása túl fontos ahhoz, hogy magunknál kevésbé fontos emberekre bízzuk” politikai alapszabálynak. Inkább azt kérdeztük a koffeinhiánytól őszinteségi rohamot kapott európai bürokratáktól, mégis mivel érvelhetne a magyar kormányzat magasabb kohéziós támogatások mellett.

– Az a baj a Kohézió Barátaival, hogy eredményként mindig büszkén közlik, sikerült felgyorsítani a pénzek kifizetését. Sajnálatos módon a holland tulipántermesztők még nem jutottak el a gépesítettség azon fokára, hogy ne legyen a kezük ügyében lapátnyél. És ha én azt adom nekik elő eredményként, hogy a magyarok gyorsabban költik a pénzüket, akkor nagyon gyorsan vernek fejbe vele, pedig nem egy erőszakos társaság – fejti ki választókerületi problémáit Stefan Hufenaghel.

– Nem ilyen vészes a kép – vigasztal Jürgen Keinepanik. – Persze azzal nem célszerű érvelni, hogy az az igazi európai érték, ha maguk pénzt kapnak. Mostanában a német adófizetők úgy érzik, túl sok pénzt adnak az európai szolidaritás szellemében. Igaz ugyan, hogy ha önök a pénzt nem importra költik, akkor az extra keresletet jelent magyar árukra és szolgáltatásokra, ami segíti a magyar gazdaságot.

Jürgen közben megkapja kávéját, és komótosan megjegyzi:

– Sajnos a magyar kormánytól még nem láttunk számításokat arra vonatkozóan, hogy ez mégis mennyi lenne.

Még utánaszólok, hogy és mi van a multiplikátorhatással, de közben Francois Pierrecoeur érkezik mellém a sorban.

– Volt egy kutyám, azt hívták multiplikátornak – int minket csendre, miközben a kávé után nyúl. – De ha rám hallgatnak, ezt nem hozzák fel érvként, multiplikátor-hatás ugyanis minden országban van. Nálunk például a kert végében van a kutya elásva.

– Inkább azzal érvelnék, hogy a pénzt majd versenyképes iparágakba fektetik. Persze sokat segítene, ha a kormányuk tudná bizonyítani, hogy eddig is ezt tette, mert a francia kormányt a nagy európai szolidaritásra hivatkozással csak a francia szakszervezetek tudják meggyőzni. Igaz, ők általános sztrájkkal meg is bénítják az egész országot, talán ez is segít nekik ebben – teszi hozzá merengve. Tévedésből két adag tejszínt önt a kávéjába, majd távozik.

– Dirigiste – jegyzi erre meg John Watch, olyan hangsúllyal, amire csak brit konzervatív képes, ha francia szocialistát lát. – Nehogy már a kormány mondja meg, ki a versenyképes, ezt a piac dönti el. Maguk is jobban tennék, ha a piaci kudarcokat próbálnák orvosolni: a kisvállalkozások nálunk azért jutnak nehezen hitelhez, mert a bankoknak nem éri meg velük foglalkozni.

– Nálunk a nagyvállalatok sem nagyon jutnak hitelhez – vetem közbe, megkönnyebbülve, hogy a kávé körüli forgolódásban végül szóhoz jutok.

– Igen, ezt hallottam, maguknál mostanában nem akarnak hitelt adni a bankok. Végül is, ha megszűnik a hitelpiac, az is egyfajta piaci kudarc. Csak nem olyan, amire mi egy büdös kanyit is adnánk – terül el az arcán a „kend a hajadra az európai szolidaritásodat” vigyor, és faképnél hagy.

Kezdek szomorkodni, amikor Staszek Vengribratki csap a hátamra.

– Rájuk se ránts, cimbora. Mi tudjuk, mi az a posztkommunista örökség, nálunk Lengyelországban például a gazdasági válság mélypontján csak 2%-os volt a növekedés, és hidd el nekem, 2% nem egy tündérmese. De addig is, amekkora bajban vagytok, mindenképpen jól jártok; hacsak a pénzek körüli marakodás alá nem ássa a versenyképes gazdasághoz szükséges intézményrendszert.

– Ami persze Magyarországon nem fordulhat elő – teszem hozzá, egyre kevésbé vidámabban.