Az alábbiakban Lomnici Zoltán kérésére csorbítatlanul közöljük szerkesztőségünknek írt levelét, amiben egy csütörtöki cikkünkre válaszol:

Ezúton szeretném elismerésemet kifejezni annak az újságíró kollégának, aki hatásos cikkben leleplezte, hogy saját fiamnak '56-os kitüntetést adományoztam. Teljesítményét azért is nagyra kell értékelni, mert az ominózus ünnepségen a zsúfolásig megtelt teremben több mint egy tucat újságíró volt jelen és senki sem csapott le a témára. Ahhoz persze, hogy a cikk ilyen jól sikerüljön alapvetően fontos volt, hogy az érintettet ne keressék meg, ne tudjon reagálni, legfeljebb utólag védekezni. Ezt csak azért említem, mert a dolgozat etikai kérdéseket feszeget.

A cikk valójában három témát vet fel, amelyet a nyíltság jegyében megpróbálok tisztázni.

A vizsgálat tárgyát képező díjátadó ünnepségen, mint nemrég megválasztott egyesületi tiszteletbeli elnök, rövid kösztőbeszédet mondtam, majd amikor az sorra került, közreműködtem a szervezet elismeréseinek átadásában. Előzetesen az egyesület elnöke jelezte, hogy az érmére jogosultak körét egy független bizottság jelölte ki, amelynek én értelemszerűen nem voltam tagja és bizonyíthatóan semmilyen befolyásom nem volt a döntésre. Képmutatás lett volna, ha az egyik díjazott elismerésekor kivonulok a teremből. Tiszteletet érdemelnek a teremben jelen lévő újságírok, mivel megértették, hogy nincs összeférhetetlenség. Ennek a korántsem lényegtelen körülménynek a fölkutatása után már kevésbé lett volna hatásos a cikk.

A 444 újságírója azt is felderítette, hogy 1956-ban csupán 2 éves voltam, így a harci cselekményekben feltehetőleg nem vehettem részt. ... És valóban puszán annyi dereng, hogy házunk pincéjében szüleim még évekig lent hagyták a vaságyakat.

'56 szelleméhez annyiban próbáltam meg hű maradni, hogy nem léptem be az MSZMP-be, nem lettem munkásőr és az átvilágítás is mindent rendben talált. 2002-ben, amikor a Legfelsőbb Bíróság elnökévé választottak, nyomban bocsánatot kértem az 1956-ot követő megtorlás bírósági áldozataitól. Erőmhöz mérten támogattam az '56-os szervezetek munkáját és ezt több kitüntetésssel ismerték el, ami persze az én esetemben felettébb gyanús.

Azt az egyesületet (több mint 40.000 van belőlük), amelynek a tiszteletbeli elnökévé választottak, az '56-os harcokban részt vevő személyek alakították és a tagok közül többen ma is az Egyesült Államokban és Kanadában élnek. Az alapító elnök - aki sajnos a közelmúltban elhunyt - 1951-ben 15 évet kapott és a forradalom kitöréséig élvezhette Rákosi Mátyás börtönének vendégszeretetét. Részt vett a fegyveres küzdelmekben, majd emigrációba kényszerült.

Hazatérése után hozta létre az egyesületet és megtisztelt azzal, hogy külsősként bevont a szervezet munkájába. Éveken át együtt adtuk át a szervezet kitüntetéseit. A kitüntetési bizottság nemre, fajra és felekezetre tekintet nélkül döntött a jutalmazásról, így bal és jobb oldali közéleti személyiségek is kaptak kitüntetést. A döntés kizárólagos szempontja az '56-os hagyományok ápolása, illetve az egyesület munkájának segítése.

A mostani jutalmazás is ebben a szellemben történt és a tagok tapsa meggyőzően igazolta, hogy egyet értettek a kitüntetettek személyével. Megjegyzem, hogy az egyesületek a jogszabályok betartása mellett szabadon dönhetnek a működésüket érintő kérdésekről, így arról is, hogy kit tartanak elismerésre alkalmasnak.

A további félreértések elkerülése érdekében előre jelzem, hogy birtokosa vagyok a Francia Becsületrendnek, a Radnóti Miklós Antirasszista Díjnak és a Magyarországi Zsidókért kitüntetésnek. Egy esetleges leleplező cikket szeretnék megelőzni azzal, hogy a fenti kitüntetéseket nem magamnak adományoztam.

Tisztelettel:

Dr. Lomnici Zoltán