Németország olyan keleti nyitást tolt az elmúlt évtizedben, ami már tényleg megijeszti a Nyugatot

Bárki bármit mond, a keleti nyitás egy ország külpolitikájában egyáltalán nem hülyeség. Általában akkor van értelme, ha egy országban nagyon jelentős az exportjövedelmek szerepe, és exportcikkeinek keleten keres piacokat. Így tett az előző évtizedben Németország is, és annyira sikeres volt, hogy ma már arról cikkeznek, hogy Berlin túl jó keleti kapcsolatai nem bontják-e meg a Nyugat egységét, ha már úgyis itt az új hidegháború.

Berlin és a német diplomácia a kétezres években nagyon ügyesen mélyítette el az ország gazdasági kapcsolatait Oroszországgal, Kínával és más keleti országokkal, melyekről úgy gondolták, megfelelő piacot kínálhatnak a német exportcikkeknek. Pontosan tudták, mit akarnak ezektől az államoktól, és céljaiknak megfelelően építették a nemzetközi kapcsolataikat. Ez olyannyira jól sikerült, hogy most, az ukrajnai válság elején már komoly társadalmi és politikai vitát szült Németország lakosai körében, hogy érdemes-e bármilyen szankciókkal sújtani a Krím-félszigetet elfoglaló Oroszországot.

Merkel és Putyin 2014 júniusában egy II. világháborús megemlékezést követő megbeszélésen (AFP)

Elvégre a német export egyre jelentősebb része irányul Kínába és Oroszországba, Kína hamarosan át is veszi az USA helyét, mint Németország legfontosabb, EU-n kívüli kereskedelmi partnere, a Németországban felhasznált energia jelentős része pedig Oroszországból érkezik. Közben az amerikaiak kisebbfajta külpolitikai botrányba keveredtek Berlinnel, mikor kiderült, hogy az NSA német internetezőket is figyelt, és Angela Merkel telefonjait is lehallgatta. Ebben a hangulatban robbantotta ki újra az ukrajnai válság Németországban a kelet-nyugat vitát, és a német társadalomban egyre komolyabban merül fel a kérdés, hogy ha végleges szakításra kerül sor az Egyesült Államok és Oroszország – vagy esetleg később Kína – között, Németországnak melyik oldalra kellene állnia.

Mindez már elég volt ahhoz, hogy német, francia, amerikai és brit társadalomtudósok és újságírók cikkezzenek arról, hogy

újra Németország jelenti a legnagyobb belső kihívást a Nyugat számára.

Csicskából vetélytárs

Németország (vagy a helyén lévő törpeállamok) lakóinak az egész újkorban kettős viszonya volt a Nyugattal. Németországból származik egy csomó fontos eszme, ami jelenleg is meghatározza a nyugati civilizációt, itt alkotott például Kant, Goethe, Herder, Lessing,, Schiller de még Karl Marx is. A másik oldalon viszont ott vannak a német történelem olyan eszmeáramlatai, amik szembehelyezkedtek a Nyugattal és a nyugati értékekkel. A német nacionalisták között már az 1800-as években voltak olyan csoportok, amik kifejezetten a francia forradalom és a felvilágosodás eszméi ellenében határozták meg saját magukat. A német történészek többsége szerint ez a gondolat tetőzött a nácizmusban is,

és bukott meg a II. világháborúban.

A háború után kettészakított állam nyugati fele megkérdőjelezhetetlenül a nyugati szövetségi rendszer része lett, 1955-ben még a NATO-ba is bevették. A nyugatnémet külpolitika fő iránya ekkoriban egyértelműen a Westbindung, azaz a nyugati elköteleződés volt. Ezt indokolta is az ország kiszolgáltatottsága: gazdasága a világháború után romokban hevert, hadserege nem volt. A gazdasági talpra álláshoz szükséges pénzt, és az egyre fenyegetőbbé váló Szovjetunió elleni védelmet pedig csak nyugatról, egész pontosan az Egyesült Államoktól remélhették.

Németország megosztottságának és gyengeségének szimbóluma, a berlini fal 1976-ban (AFP)

A nyugati integráció a kilencvenes években is töretlen volt, az 1995-ös madridi csúcson, az újraegyesítés után alig öt évvel beleegyeztek az euró bevezetésébe, majd 1999-ben Németország is részt vett a NATO koszovói hadműveleteiben, aztán Schröder kancellár teljes szolidaritást vállalt a 2001-es terrortámadás után háborúra készülődő Egyesült Államokkal.

A 2003-as iraki háború támogatása azonban már nem volt ennyire egyértelmű, Schröder ott már arról beszélt, hogy

van egy amerikai és egy attól külön német út a rendrakásban,

és Németország azóta többször nyilvánvalóvá tette, hogy legfontosabb külpolitikai célja a fegyveres erő használatának elkerülése, minden nemzetközi konfliktusban. Ez a békepártiság volt az oka annak is, hogy Berlin a többszöri, határozott kérés ellenére sem nyújtott megfelelő segítséget a francia hadseregnek a Maliban és a Közép Afrikai Köztársaságban zajló polgárháborúkba avatkozáshoz.

Ez oda vezetett, hogy Németországot a kétezres évek második felétől már nemcsak a NATO vezetői kritizálták azért, mert GDP-jének arányában nem költ eleget a hadseregére, de amerikai és francia kritikák is érték, amiért nem volt hajlandó támogatni a szövetségeseit külföldi katonai akciókban.

Kompország

A német külpolitika azonban nemcsak a nagy békeszeretet miatt kezdett függetlenedni a transzatlanti szövetség többi erős államától, hanem azért is, mert a NATO keleti bővítésével a Westbindung többé már nem stratégiai szükségszerűség a német külpolitikában. Megszűnt a nemzet kettéosztottsága, Németország már nem ütközőzóna a NATO és a Varsói Szerződés határán, sőt minden szomszédja része annak a szövetségi rendszernek, aminek Németország is (oké, Svájc és Liechtenstein nem EU- és nem NATO-tag, Ausztria, pedig nem NATO-tag, de ezekből az államokból nem is nagyon kell mitől tartania Berlinnek). Így pedig Németország nincs többé annyira az Egyesült Államokra utalva védelmi szempontból, mint a hidegháború idején.

Angela Merkel és Arszenyij Jacenyuk ukrán miniszterelnök (AFP)

A német külpolitikai váltás másik oka, hogy a német gazdaság egyre inkább függ az exporttól, a német cégek pedig az exportcikkeik legnagyobb piacait keleten, főleg Kínában és Oroszországban találták meg. Míg 2000-ben a német GDP 33 százaléka származott az exportbevételekből, ez a szám 2010-re a Világbank adatai szerint 48 százalékra ugrott. A német politikusok számára pedig hagyományosan az a legfontosabb cél, hogy a német gazdaság a lehető legjobban teljesítsen, ezért már Schröder idején keresni kezdték a diplomaták, hogy az ország külpolitikájában hogyan segíthetnék a német exportőröket.

A német cégek többségének remekül sikerült a nyitás, a Siemens például annyira jó üzleteket kötött Oroszországban, hogy a vállalat vezérigazgatója, Joe Kaeser, a Krím elfoglalása után személyesen kereste fel Putyint az elnök Moszkva melletti rezidenciáján, és biztosította:

a Siemens nem foglalkozik az ilyen rövid zavarokkal az orosz kapcsolataiban.

A külpolitikai váltás harmadik oka pedig az, hogy a német-amerikai viszonyra elég komoly árnyékot vetett a 2013-as lehallgatási botrány. Miután Berlin évekig a NATO kritikáit hallgatta, amiért Németország nem támogatta az iraki inváziót és keveset költ a hadseregre, kiderült, hogy az iraki invázió mégsem volt annyira jó ötlet. Miután Berlin évekig hallgatta, hogy az angolszász kapitalizmus életképesebb a piacgazdaság német verziójánál, a 2008-as válság mégis az előbbit viselte meg jobban. És az egészre jön a lehallgatási botrány, melyben kiderül, hogy az Amerikai Egyesült Államok, miközben Németország egyik legfontosabb stratégiai szövetségese, lehallgatja a német internetezőket és az ország vezetőit is. A 2013 óta készített német közvélemény-kutatásokban jelentősen megnőtt azoknak a száma, akik szerint a németek többé nem osztoznak az Egyesült Államok értékeivel, és egyre többen vannak azok is, akik szerint soha nem is osztoztak.

Angela Merkel és Barack Obama az ausztráliai G20-csúcson novemberben (AFP)

2011-re már minden szövetséges meggyőződhetett arról, hogy Németország külpolitikája valóban megváltozott: az ország az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem állandó tagjaiként tartózkodott a szavazástól a líbiai beavatkozás tárgyalásakor.

Ezzel Németország az orosz és a kínai álláspontot támogatta Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok ellenében.

A német diplomaták persze azonnal leszögezték, hogy ez a szavazás nem trendforduló, de a német társadalom jelentős része így is egyetértett az ország által képviselt állásponttal, az Internationale Politik nevű újság közvélemény-kutatása pedig nem sokkal később kimutatta, hogy már csak a német társadalom nagyjából harmada tartana a nyugati szövetségesekkel, harmada az olyan államokkal, mint Kína vagy Oroszország, harmada pedig mindkettővel. Utóbbi harmad valamiféle hídszerepet szánna Németországnak Kelet és Nyugat között.

Németország-Oroszország

A német-orosz kapcsolatok hagyományosan a két állam kölcsönös gazdasági függésén alapulnak. Akkor sem tudnának meglenni egymás nélkül, ha direkt erre játszanának. Ennek oka, hogy a Németországban felhasznált energia jelentős része Oroszországból jön, és azzal, hogy a fukusimai atomkatasztrófa után a német vezetés úgy döntött, hogy a tervezett időpontnál hamarabb bezárja atomerőműveit, még jobban felértékelődött az orosz energiaimport szerepe. 2013-ban a Németországban felhasznált gáz 36 és az olaj 38 százaléka Oroszországból érkezett. Az oroszok ezzel szemben a német technológiára vannak rászorulva.

A hidegháború idején a Németországban felhasznált orosz energia aránya még nagyobb volt, és többek közt ez is indokolta a Willy Brandt kancellár 1969-ban Ostpolitik néven meghirdetett keleti nyitását, amivel a Westbindungot kívánta egyensúlyozni. Brandt és kormánya azt is remélte, hogy ha elmélyítik a gazdasági kapcsolataikat a szocialista tömbbel, azzal Németország újraegyesítésének esélyét is növelik.

A német diplomácia újabb keleti nyitása mögött már nem ez a megfontolás áll, hanem az, hogy Oroszország kilencvenes években megnyíló piaca remek alkalmat adott a német vállalatoknak a technológiaexportra. Idővel pedig rájöttek arra is, hogy cégeik fejlettsége miatt előnyük van ezeken a piacokon, ezért fokozatosan a keleti országok váltak a német exportőrök legfőbb célpontjaivá.

Laurent Fabius francia, Pavlo Klimkin ukrán, Frank-Walter Steinmeier német és Szergej Lavrov orosz külügyminiszterek Berlinben egy ukrajnai tűzszüneti megbeszélésen (AFP)

Az ukrán válság kirobbanásakor Angela Merkelnek elsősorban nem politikustársaival kellett elfogadtatnia az Oroszország elleni szankciókat, hanem a legerősebb német vállalatok lobbistáival, akik ellenezték, hogy az Egyesült Államokat követve Németország is olyan intézkedéseket fogadjon el, melyek károsak lehetnek az orosz gazdaságra nézve.

Az Egyesült Államok diplomatái persze folyamatosan biztatták Németországot is (ahogyan az egész EU-t), hogy kövessék az oroszellenes amerikai szankciókat. Májusban, tehát már a Krím orosz megszállása után a Német Iparszövetség elnöke írt cikket a szankciókról a Financial Times-ba, és úgy fogalmazott, hogy a német vállalatoknak támogatniuk kell a lépést, de

„nehéz szívvel.”

A szankciók támogatása után azonban nemcsak a német vállalatok vezetői, de részben a német átlagemberek is kritizálták Merkelt. A német társadalom hozzáállása már abból is jól látszik, hogy miután Bernd Ulrich újságíró az egyik cikkében keményebb kiállást követelt Oroszország ellen, többen háborús uszítással vádolták meg, gyűlölködő e-maileket kapott és fel is jelentették. Merkelnek tehát körültekintéssel kellett döntenie, ezért a Krím orosz megszállásakor még mindent meg is tett a helyzet békés rendezése érdekében. Órákon át beszélt telefonon Putyinnal, külügyminiszterét, Frank-Walter Steinmeiert pedig azonnal Ukrajnába küldte, hogy segítse az ukrán-orosz tárgyalásokat.

A német külpolitika csak a malajziai utasszállító lelövése után keményített be igazán Oroszországgal szemben, viszont az igazán komoly szankciók társadalmi támogatottsága még ekkor is igen alacsony volt. Míg a szankciók második hullámát, tehát a magas rangú orosz vezetők és üzletemberek vízumtilalmát, valamint EU-s bankszámláik befagyasztását az ARD szerint az emberek 70 százaléka támogatta, a német gazdaságra is kedvezőtlenül ható harmadik hullámmal már csak 49 százalék ért egyet.

A német cégek azóta elfogadták a szankciókat, de továbbra is lobbiznak Merkelnél az enyhítésükért. Ha pedig a német gazdaság teljesítménye romlik (és az elkövetkező hónapokban valószínűleg romlani fog), a szankciók társadalmi támogatottsága is tovább zuhanhat. Merkel és kormánya egyelőre igyekszik minden nemzetközi fórumon azt a látszatot kelteni, hogy Németország semmiképp sem egyezne bele az ukrán válság katonai rendezésébe. Ezt a walesi NATO-csúcson ki is mondták, és ellenezték azokat a javaslatokat is, melyek egy állandó NATO haderő keletre telepítésére irányultak. Merkelék szerint ez a NATO-Oroszország szerződés megsértése lenne.

Németország-Kína

A német diplomácia keletre fordulásának legfontosabb célországa azonban még mindig nem Oroszország, hanem Kína. Utóbbi kétszer annyi német exportcikket vesz fel évente, mint amennyit Oroszországba visznek. Kína már most is a legnagyobb német autógyár, a Volkswagen legnagyobb piaca, és ott adják el a legtöbb Mercedes Benz S-osztályt is.

Li Ko-csiang kinai miniszterelnök és Angela Merkel nézi nagy örömmel, ahogyan a Deutsche Telekom vezérigazgatója és a China Mobile egyik vezetője aláírnak egy fontos szerződést (AFP)

Kína és Németország a 2008-as gazdasági válság idején kerültek igazán közel egymáshoz, mindkét állam az amerikai pénzügyi enyhítés ellen, és a felelősebb költségvetési politika érdekében lobbizott a nemzetközi fórumokon. 2011 óta már évente közös kormányülést is tart a diktatúra a szövetségi köztársasággal. Azelőtt Kína egyetlen állammal sem szervezett ilyen széleskörű diplomáciai találkozót.

A többi nyugati ország, de főleg az Egyesült Államok számára azonban óriási kihívást jelent a kínai-német viszony. Washington az utóbbi években többször rászánta magát, hogy keményebben lépjen fel Kínával szemben, hiszen Peking gazdasági, politikai és katonai kérdésekben is egyre többször tesz keresztbe az Egyesült Államoknak, ráadásul az emberi jogok érvényesítése tekintetében sem áll túl jól az ország. Eközben egyre jobban látszik, hogy az amerikaiak egy ilyen bekeményítéssel a nyugati szövetségi rendszer egységét is veszélybe sodornák, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy Németország velük tartana.

Skizma a Nyugaton

A nemzetközi kapcsolatok amerikai és brit kutatói már Willy Brandt idejében tartottak attól, hogy Németország az Ostpolitik miatt túlzottan közel kerül a Szovjetunióhoz. Kissinger attól tartott, hogy a szovjet-német gazdasági kapcsolatok túlságosan elmélyülnek, az NSZK jó eséllyel kihátrál a közös NATO-álláspont mögül a szovjeteknek nem tetsző kérdésekben, ha nem európai országokban csap össze a két tömb.

Kissinger félelme alaptalan volt, hiszen a hidegháború idején egy gyenge NSZK-nak nem volt lehetősége arra, hogy külön utakon járjon. Most viszont, mikor az újraegyesített Németország valószínűleg az egész kontinens legerősebb államává vált, már sokkal inkább mozoghat a saját érdekei mentén. Ráadásul a mai Németország külpolitikai lépései meghatározzák a vele kiemelkedően jó gazdasági kapcsolatokkal rendelkező kelet- és közép-európai országok külpolitikáját is, ezáltal pedig az egész Európai Uniót.

Angela Merkel és Kína iparügyi minisztere egy közös pekingi elektromosautó-kiállításon (AFP)

Attól persze nem kell tartani, hogy Németországban veszélybe került volna a liberális demokrácia, az ország politikai rendszerét a II. világháború óta nem érte igazán jelentős belső kihívás. Németország viszont igazi kereskedő állam, és mint ilyen, a külpolitikában két elemi érdeke van: a béke, és hogy a külkereskedelmét semmi ne zavarja. Ezekért a célokért az erősödő Németország egyre többet hajlandó tenni. Természetesen a nyugat többi részével sem akar és nem is fog konfrontálódni, viszont már most látszik, hogy kelettel is sokkal engedékenyebb a szövetségeseinél. (ForeignAffairs)