Az, hogy a Szovjetunió nem tűnik el, egy percig sem volt kérdéses

  • Már mindenhol, a nyugati és az orosz oldalon is arról beszélnek, hogy itt az új hidegháború.
  • Putyin agresszívan terjeszkedik, Magyarország pedig két szék között a padlóra eshet, közben Európát orosz titkosszolgálati módszerekkel destabilizálják.
  • Hogy ez mind így van-e, arról Békés Csaba történésszel beszéltünk, akinek a hidegháború a szakterülete.

„Azért ezt így kijelenteni, hogy itt az új hidegháború, nem lehet.

A hidegháború nagyon sajátos ideológiai, gazdasági és politikai rendszer volt, két katonai tömb totális szembenállásán alapuló bipoláris világrend. 1945-től 1991-ig mindkét fél ideológiája arra alapozott, hogy a másik fél hosszabb távon meg fog szűnni, és el fog tűnni a történelem süllyesztőjében. Nem mint ország, vagy mint nép, hanem mint rendszer. Ráadásul adott volt egy olyan haditechnikai arzenál, amivel már lehetséges volt a felek kölcsönös megsemmisítése, és akár az egész világ elpusztítása is. Ezen kívül,

akkoriban a kelet-nyugati konfliktus globális jellegű volt, ma pedig egyelőre regionális”

– válaszolt Békés Csaba az alapkérdésre.

Fotó: Botos Tamás

Ez a fegyverarzenál viszont ma is adott, és most is dúl egy ideológiai háború, elég csak a Russia Today és a Fox News teljesen ellentétes valóságértelmezésére gondolni. Békés szerint ennek ellenére ideológiailag mégsem ugyanolyan a szembenállás, mint volt, mert azt azért senki nem vitatja, hogy 1991 után Oroszországban megszűnt az egypártrendszerű kommunista diktatúra, és főként: véget ért a Szovjetunió történelmi küldetése, mely szerint a saját rendszerét az egész világon el kell terjesztenie. Ezen kívül Oroszországban is egyfajta kapitalizmus jött létre, és az ott kialakult, sajátos, többpárti, de autoriter politikai rendszer nemzetközi ambíciói csak az egykori Szovjetunió érdekszférájának részleges helyreállítását célozzák. Mégis vannak hasonlóságok is a hidegháború idején fennállt és a jelenlegi kelet-nyugati konfliktusban.

Például az, hogy a hidegháború alatt egyik szuperhatalom sem akart közvetlen konfliktusba kerülni a másikkal, mert tudták, hogy ez egy III. világháborúhoz vezethetne. Ez most is ugyanígy van. „Teljesen mindegy, hogy a propaganda mit mond, az csak fenyegetés. Mindkét oldalon racionális szereplők vannak. Putyin sem őrült, ő sem egy olyan kiszámíthatatlan politikus, aki bármelyik pillanatban olyan tettekre ragadtatná magát, amelyek egy közvetlen kelet-nyugati összecsapáshoz vezethetnének.” – mondta Békés Csaba.

Az új Hruscsov

A szakértő szerint Putyin mostani magatartását tekintve leginkább Hruscsovhoz hasonlít,

vagyis inkább a mostani orosz vezetés hasonlít a hruscsovi gárdához. Leginkább a taktikájuk hasonló, ennek lényege az erő pozíciójából való fenyegetés, fenyegetőzés. Amikor látják, hogy a céljaikat tárgyalással nem tudják gyorsan és egyszerűen elérni, akkor olyan eszközöket vetnek be, amik megkönnyíthetik a dolgukat.

A nyomásgyakorlás Hruscsov idejében arra alapozott, hogy az 50-es évek végén és a 60-as évek elején a szovjetek több területen leelőzték az Egyesült Államokat: elsősorban a rakétatechnikában és az űrkutatásban. Az interkontinentális ballisztikus rakétát is egy évvel előbb fejlesztették ki. Ehhez képest a Szovjetuniót a nyugati propaganda elmaradott, gyenge és egészében fejlődésképtelen formációként állította be, így ezek a szovjet eredmények mindenkit megdöbbentettek Nyugaton.

Hruscsov ebben az időszakban számos alkalommal fenyegette a nyugat-európai országokat rakétatámadásokkal is.

Sztálin óvatosabb politikus volt, eszébe sem jutott volna ilyesmi, később pedig Brezsnyevnek vagy Gorbacsovnak még kevésbé. Ők mindig a békeszerető Szovjetunió képét mutatták. Persze Hruscsovnak sem az volt a célja, hogy katonai konfliktust idézzen elő, ezek olyan fenyegetések voltak, amikről többnyire maguk a megfenyegetettek is sejtették, hogy nem valósak. De ebben sosem lehettek 100 százalékig biztosak – magyarázta el a lényeget Békés Csaba.

Szerinte ez nem azt jelenti, hogy Hruscsov elvesztette volna a kapcsolatot a valósággal. Ez a nyomásgyakorlás csak eszköz volt, eközben más területeken pont, hogy mindent elkövetett a tényleges konfliktusok elkerüléséért. Jó példa a kubai rakétaválság: itt Hruscsov elment a szakadék széléig, de amikor felismerte, hogy probléma van, abban a pillanatban döntött a visszavonulásról.

Ez a kényszerű kooperációs mechanizmus a mai nemzetközi politikában is jelen van, mert bár a 90-es években jelentősen csökkentették a nukleáris robbanófejek számát, még mindig van bőven annyi, amivel többszörösen el lehet pusztítani az emberiséget. Szerencsére a vezetők most sem érdekeltek egy kataklizmában, így nem is fogunk eljutni idáig. Az egész arról szól, hogy milyen eszközöket vetnek be a felek egymás meggyőzésére – mondta Békés.

Putyin feltámasztotta a Szovjetuniót?

Napjainkban a vita leginkább azon megy, hogy a Nyugat elismeri-e az oroszok által legitimnek tartott érdekeket (például a Krímben). Mivel egyelőre nem, az oroszok olyan eszközöket vetnek be, amiket normális körülmények között nem használnának. Békés szerint az idegen légterekbe berepülések, a hadihajóik megjelenése idegen felségvizeken, ez mind csak provokáció, aminek az erőfitogtatás és a fenyegetés a célja, és hogy felhívják a figyelmet arra, hogy:

„Oroszország föléledt Csipkerózsika-álmából, mint birodalom. Ez nagyon sokakat meglep, de nem tudom, miért. Az volt a meglepő, hogy ilyen sokáig aludt. Nagyon naiv elképzelés volt, hogy egy ekkora ország, ami évtizedekig a világ jelentős részének az ura volt, most majd Albánia-szintű külpolitikai tevékenységre korlátozza magát, csak mert egyszer a hosszú időn át fennállott politikai rendszere megbukott.”

A mostani konfliktus túl gyorsan, előkészítetlenül jött, és meglepte a Jelcin-korszakhoz szokott, elkényelmesedett nyugati döntéshozókat. „Hozzászoktak, hogy az oroszoknak ez jár, nekik így kell viselkedniük, és most, hogy nem így viselkednek, zavar van” – mondta Békés Csaba.

Az oroszok meg akarják mutatni, hogy Oroszország a Szovjetunió örököse, egyfajta sajátos szuperhatalomként is.

Kémháború régen és most

Ehhez tartozik, hogy a színfalak mögött mostanában talán még jobban igyekszik gyengíteni egymást Oroszország és a nyugati tömb, mint a hidegháború idején. Békés szerint a hidegháborúban is volt destabilizációs törekvés, de sokkal kevésbé jelentős, mint ami a köztudatban él, főleg a 80-as évekig.

Hogy a CIA-ügynökök sokasága szorgalmasan dolgozott volna Kelet-Európa országaiban – így Magyarországon is –, arról általában nem volt szó. A 80-as évektől az ellenzéki mozgalmak támogatása volt az első komolyabb befolyásolási lehetőség. Most meg inkább ennek a fordítottja figyelhető meg, pont az oroszok támogatnak szélsőjobboldali ellenzéki pártokat Európában.

„Ezen is meg lehet sértődni, de itt sem kell csodálkozni. Az orosz vezetés sem Grál-lovagokból áll, ez nem egy leányregény, hanem a kőkemény világpolitika.

A Nyugatnak viszont határozottan mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy ezt a befolyásolási törekvést hatékonyan semlegesítse.”

Fotó: Alekszej Kozlov / AFP

De ha az orosz befolyásolás tényét tudomásul vesszük, a nyugati befolyásolási törekvéseket is legitimnek kell tekinteni. Például, hogy alapítványokkal és ösztöndíjprogramokkal próbálják Nyugat felé fordítani az ukránokat.

„Ez nem valami ördögtől való dolog, hiszen az, aminek az irányába próbálják befolyásolni Ukrajnát, az nem más, mint a demokrácia.

Ez persze orosz szempontból lehet rossz, de nyugati szempontból meg ezek a követendő értékek. Ezek terjesztése nem lehet bűn.”

Putyin észnél van?

Az új kelet-nyugati szembenállás tehát nem csak egy ember, nem csak Putyin fantazmagóriája, hanem Békés szerint sokkal szélesebb körű akarat eredménye. A Szovjetunió sorsáról tartott népszavazáson 1991 tavaszán is arra voksolt a döntő többség, hogy maradjon egyben az állam.

Az emberek ehhez voltak hozzászokva: a Szovjetunió mint birodalom, olyan világpolitikai státuszt és presztízst adott a társadalomnak, amivel Oroszország korábban soha nem rendelkezett. A jugoszláv utódállamokban is van még jugoszláv nosztalgia, és ezt nem feltétlenül Tito vagy a kommunisták iránti szimpátia táplálja, hanem Jugoszlávia egykori világpolitikai szerepe, amelyet az el nem kötelezett államok mozgalmának egyik vezetőjeként töltött be. 

Váratlanul simán esett szét

A szovjet státuszérzetet értelemszerűen sérti, hogy a nyugati érdekszféra egyre közelebb jött az orosz határokhoz az utóbbi 25 évben.

Moszkvában a rendszerváltás időszakában, 1989-91 között  éppen azt szerették volna, hogy Kelet-Európában ne alakuljon ki hatalmi vákuum, amibe azután a NATO nyomulna be. Akkoriban voltak is ilyen szóbeli ígéretek a nyugatiak részéről, hiszen akkoriban már az is óriási eredménynek számított, hogy a posztszocialista országokban végbemehettek a belső politikai-gazdasági átalakulások.

1989-90-ben a legfőbb nyugati érdek a stabilitás fenntartása volt, így a nyugati diplomaták nem támogattak semmit, ami a szovjetek biztonságpolitikai érdekeit sértette volna. A Nyugat akkoriban minden további nélkül elfogadott volna egyfajta speciális „regionális finlandizációt” – mondta Békés. Azaz, hogy a szovjet blokk országai kapitalista piacgazdaságot és  nyugati típusú demokratikus politikai rendszert hozzanak létre, de az országok a szovjet érdekszférában maradnak, és az integrációs szervezetek, vagyis a Varsói Szerződés és a KGST is tovább működnek.

A nyugati elemzők és volt diplomaták ma már azt mondják, hogy ők a kezdetektől fogva, éjt nappallá téve harcoltak azért, hogy ezek a kelet-európai országok teljesen szabadok legyenek, de

valójában nem ez történt, leginkább ennek éppen az ellenkezőjét tették

– mondta Békés. A demokratikus folyamatokat lassítani próbálták, mert a stabilitás volt a fő céljuk, és hogy a Szovjetunióban lezajló gorbacsovi reformokat semmi se zavarja meg. El akarták kerülni a Szovjetunió szétesését, hiszen azt gondolták, hogy az káoszhoz vezethet (ahogy az később Jugoszláviában történt).

Akkoriban tehát teljesülni látszott az a szovjet vágy, hogy a rendszerváltó országok ne kerüljenek nyugati érdekszférába. De ezt azonban a Szovjetunió felbomlása felülírta. A keleti tömböt egyben tartó integrációs szervezetek már 1991 közepén megszűntek. 1992-re pedig Oroszország olyan politikai-gazdasági válságba süllyedt, ami mindent alárendelt a helyi viszonyok rendezésének.

Kelet-Európa országai így magukra maradtak, és ekkor választották (hiszen választhatták) a nyugati integrációt. Ha a Szovjetunió jobb állapotban bomlik fel, és gyorsan képes újjászervezni az államot a szuperhatalmi státusz megtartásával, akkor nem engedték volna nyugatra fordulni a posztszocialista államokat. Így viszont ezek az országok saját maguk határozhatták meg a nemzetközi orientációjukat.

20 évig altattak az oroszok

A Szovjetunió ugyan megszűnt 1991 decemberében, ám csak idő kérdése volt, hogy Oroszország gazdaságilag és politikailag összeszedje magát. Ez el is tartott az egész 90-es években. De Békés szerint az,

hogy Oroszország idővel újra nagyhatalomként, ilyen ambíciókkal fog megjelenni a világpolitikában, egy percig sem volt kérdéses.

A fő probléma inkább az, hogy a 90-es években elaltatták az éberséget a jelcini politikával, ami túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen – mondta a szakértő.

bekes_Csaba_hideghaboru_9

Most pedig részben az Egyesült Államokhoz hasonló szerepet igyekeznek betölteni szűkebb régiójukban.

Az USA pedig a Monroe-elv deklarálása óta gyakorolja azt a jogot, hogy az amerikai kontinensen úgy próbálja alakítani az eseményeket, hogy az neki megfelelő legyen,

közben pedig Oroszországtól elvitatják ugyanezt a jogot, mondván: egyszer összeomlottak, már ne akarjanak itt világpolitikai szerepet

– mondta Békés Csaba. De a történelem úgy működik, hogy azok az államok, amelyek méretükből és erőforrásaikból fakadóan komoly szerepet tudnak betölteni a világpolitikában, azok bármilyen összeomlás után előbb-utóbb újjászervezik magukat, talpra állnak, és újra megjelennek a világpolitika alakítói között.

Az első világháborús vereség után ez történt Németországgal is,

és Békés szerint az is figyelemre méltó, hogy a német kapituláció és a második világháború kezdete között nagyjából ugyanannyi év telt el, mint a Szovjetunió felbomlása és az ukrajnai válság között.

A jelenlegi helyzetben ugyanakkor nem mindig könnyű feladat eldönteni, meddig terjednek Oroszország jogos biztonságpolitikai érdekei és mikor van szó elfogadhatatlan térnyerésről, területi terjeszkedésről. A kelet-közép-európai államok is éppen azért törekedtek a NATO-tagságra a kilencvenes évek elejétől, hogy hosszú távra garantálják a saját biztonságukat egy későbbi potenciális orosz terjeszkedéssel szemben. Békés szerint a nyugati vezetőknek egyértelművé kell tenniük Moszkva felé, hogy a NATO biztonsági garanciája komoly dolog, és Oroszországnak eszébe se jusson azt próbára tenni.

Most arról is fontos vita zajlik, hogy a Nyugat a kelet-európai terjeszkedéssel megalázta vagy provokálta-e Oroszországot. Békés Csaba szerint

Ukrajna vagy Grúzia lehetséges NATO-tagsága ebből a szempontból valóban nagyon komoly probléma.

2008-ban a grúziai konfliktussal Oroszországnak kimondottan az volt a célja, hogy Grúziát olyan államként állítsa be, amilyet a NATO nem akarhat a tagjai közé. Ez sikerült is, a grúz csatlakozás akkor le is került a napirendről. Ukrajna esetében is valami hasonló lehet most az orosz cél.

Bízzunk abban, hogy Putyin nem őrült

A mostani szembenállás egyetlen biztató eleme, hogy világosan kiderült: a globalizáció olyan jelentős mértékben befolyásolja Oroszországot is – sokkal inkább, mint a hidegháború idején –, hogy gazdasági hatásokra való tekintettel bizonyos dolgokat nem fog tudni megengedni magának (például  az olajár hatása is nagyon komoly). Hogy félni kell-e attól, hogy a Kreml a szankciók miatt előbb-utóbb majd úgy érzi, sarokba szorították, ezért elveszíti a racionalitását, Békés szerint nem valószínű, mert a szankciók nem olyan nagyságrendűek, amik egy ilyenfajta válaszlépést igazolhatnának.

„A lényeg, hogy végig abban kell reménykednünk, hogy alapvetően racionális aktorokról beszélünk"

– mondta.

Elképzelhető, hogy Oroszország megelégszik a Novorosszijának nevezett kelet-ukrajnai területekkel, miközben az valamilyen szinten mégis veszteség, mert Moszkva így elveszíti a befolyását Ukrajna nagy része fölött. A nagy orosz nyomulás után valami eredményt fel kell mutatni, és Putyin már a Krím elfoglalásával is jelentős belpolitikai sikert ért el. Ha ehhez még Kelet-Ukrajnát is hozzáveszi, az bőven magyarázza a végrehajtott akciókat.

De persze egy oroszbarát Ukrajna, ami lényegében orosz érdekeket érvényesít, ahogyan a majdani események előtt volt, sokkal kedvezőbb lenne Putyin számára – mondta Békés. Tehát az orosz agresszióban nagy szerepe van a populizmusnak, hiszen Oroszország terjeszkedése kiváló eszköze a belső legitimációnak.

A NATO-hoz nem nyúlhatnak (még)

Hogy Moszkva meddig mehet el, az leginkább a Baltikumnál derülhet ki. Ha ott próbálkoznak, már jön az a határ, ami korábbi esetekben nem volt: a NATO-tagság. Ott már nem lehet ugyanezekkel a módszerekkel próbálkozni, hiába van ott is jelentős orosz kisebbség. Békés szerint ott nyilván sokan úgy gondolják, hogy az oroszok korábban nem ott éltek, csak betelepítették oda őket, de ezt a helyzetet egyszerűen tudomásul kell venni, és példaszerű kisebbségpolitikát kell folytatni, hogy

„véletlenül se juthasson senkinek eszébe, hogy ezeket a csoportokat fel lehet használni ötödik hadoszlopként.”

Orosz harckocsi Szerbia egén egy novemberi hadgyakorlaton (Forrás: RT-videó)

Valószínűleg a NATO vezetői sem annyira elszántak az oroszok ellen, mint ahogy az például az Ukrajna és Grúzia közeli NATO-tagságáról szóló nyilatkozatokból kitűnik. Békés Csaba szerint a hidegháborúhoz hasonlóan most is propagandaháború zajlik a külpolitikai és katonai taktikázás mellett, és nem feltétlenül olyan rossz a helyzet, mint ahogy a kijelentésekből látszik. Mint mondta:

„A NATO-nak nem célja olyan konfliktusokat generálni, amik eszkalálódhatnak. Semmiképp sem tartom valószínűnek, hogy ilyen provokatív lépéseket a belátható időn belül megtennének.”

Lehúzott sliccel

Békés Csaba úgy látja, hogy

a magyar kormányt és a magyar diplomáciát is felkészületlenül érte az orosz világpolitikai fordulat.

Magyarország egyelőre vacillál a konfliktusban, próbál mindkét félhez alkalmazkodni. Ez egy veszélyes játék: Magyarország NATO-tagország és az EU tagja, még ha viszonylag közel is van Oroszországhoz.

De a magyar társadalom a 90-es évek elején határozott döntést hozott a Nyugathoz való tartozásról, és a magyarok döntő többsége valószínűleg ma is világosan nyugatinak tartja az országát. Mint mondta: „Ezt nagyon komolyan kéne venni. Döntési helyzetben ez egy kötelező iránymutatás, a magyar kormánynak nem szabad vacillálni abban, hogy az adott pillanatban mi a kedvezőbb magatartás.

Az EU-hoz és a NATO-hoz való tartozás minden módon felül kell, hogy írjon mindenféle egyéb elképzelést.”

Szerinte már csak azért is praktikusabb egy Magyarországhoz hasonló országnak komolyan vennie a nyugati elköteleződést, mert látszik, hogy a transzatlanti szövetségi rendszer vezetői egyre kevésbé tolerálják a különutas szövetségeseket. Eszerint tehát logikus és a jövőben is várható, hogy az EU részéről nyomást gyakorolnak Magyarországra, hogy „Budapesten ne veszítsék szem elől azokat az értékeket, amiket vállalt az ország, amikor belépett a szervezetbe.”

bekes_Csaba_hideghaboru_8

Békés Csaba szerint a nyugati publicisták sokszor azért nevezik Orbánt Putyin trójai falovánakmert Kelet-Közép-Európában leginkább Magyarországon van a Putyinéhoz hasonlítható politikai rendszer. „Egyszerűnek látszik a párhuzam, de hogy van-e konkrét kapcsolat a kettő között, azt csak a jövő történészei fogják megmondani. Ilyen típusú elmozdulások máshol is léteznek, csak nem ilyen kidolgozott, rendszerszerű formában, mint Magyarországon” – mondta.

Herczeg Márk, Sarkadi Zsolt