Mire gondolok? Sötét, nagyon hideg, hatalmas, és ha védőöltözet nélkül kerülnénk bele, a testünkben keletkező gázbuborékok miatt hatalmasra puffadnánk, valószínűleg szétrepedne a tüdőnk, megfulladnánk, megégne a bőrünk, és ha esetleg mégis túlélnénk ezt az egészet, hónapokkal később úgyis meghalnánk rákban.

Persze. A világűrre.

Nem valami kedves hely, szerencse, hogy csak védőöltözetben bóklásznak benne emberek.

Rengetegen a világ megszokott rendje szerint való dolognak gondolják, hogy veszélyes helyekre többnyire férfiak járnak. Pedig védőöltözet nélkül egy nő tüdeje is ugyanúgy szétreped, mint egy férfié, a nő teste is felpuffad, és a nő bőre is megég. Összességében pont ugyanolyan hatással van a világűr minden emberre, teljesen függetlenül attól, hogy az illető milyen nemű.

Azonban a több száz ember közül, akik eddig jártak az űrben, csak 59 nő.

Az utóbbi években főleg az Egyesült Államok és Kína egyre több nőt juttat a világűrbe, mégis van még mit ledolgozni ezen a hátrányon. Minden esetre: a női asztronauták eddig is hatalmas eredményeket értek el. Valentyina Tyereskováról például a legtöbben csak annyit tudnak, hogy ő volt az első női űrhajós, és önmagában ez ugye nem annyira nagy érdem. Az viszont, hogy ő volt az első olyan szovjet kozmonauta, aki küldetése alatt jórészt saját maga vezette űrhajóját, már sokkal menőbb dolog. Hozzá képest Gagarin csak egy kísérleti nyúl volt, aki beült egy távirányítású kapszulába, kilőtték, megkerülte a Földet aztán lezuhant, ahogy kell. Ebben a repülésben Gagarin legkomolyabb eredménye tulajdonképpen annyi volt, hogy nem halt meg.

Igaz, Tyereskovánál többet nem is ártott senki a női űrrepülésnek, hiszen a súlytalanságot fizikailag és szellemileg is rosszul viselte, a szovjet űrprogram felügyelői pedig azt szűrték le ebből, hogy nőknek nem való a világűr.

Az amerikaiak csak 1983-ban – Tyereskova repülése után 20 évvel – küldték az első nőt az űrbe, azóta viszont bőven lehagytak minden más országot ebben a tekintetben. Persze még így sokkal több amerikai férfi járt a világűrben, mint amerikai nő.

Már csak ezért is fontos nap február 3. a női űrrepülés történetében:

1995-ben, azaz épp 20 éve ezen a napon indult első küldetésére a világtörténelem legfontosabb női űrhajósa.

Eileen Collins ezredes 1956-ban született a New York állambeli Elmirában. Persze ekkor még nem hívták ezredesnek, az csak a légierőben lett, miután diplomát szerzett matematikából, operációkutatásból és űrrendszer menedzsmentből. Még egyetemistaként tanult meg repülőgépet vezetni, interjúiban azt mondta, azért, mert gyerekkora óta vonzotta a repülés. Gyerekkora óta vonzotta a világűr felfedezésének vágya is, ezért először a légierő pilótaoktatója lett, majd felvették az Amerikai Légierő Tesztpilóta-iskolájába. Ez az intézmény már sokak számára volt az űrhajózás előszobája, de Collins előtt egyetlen nő tudott bekerülni. Innen választották ki az amerikai űrprogram részvevői közé 1990-ben.

Öt éves kiképzés után indulhatott 1995. február 3-án az első éles űrrepülésére a floridai Kennedy Űrközpontból. Ez volt az amerikai űrprogram STS-63 jelű küldetése, és Collins rögtön pilótaként kezdhetett a küldetéshez használt Discovery űrrepülőn. Több rekordot is megdöntött a legénység: Collins volt az első női űrsikló-pilóta, Bernard Anthony Harris asztronauta pedig ezen a küldetésen hajtott végre először űrsétát, ezzel ő lett az első afroamerikai, aki ilyet csinált.

Persze, ahogy fent is írtam, a legtöbb ilyen rekord hülyeség. Tárgyilagosan szemlélve attól nem lesz sem hatékonyabb, sem olcsóbb, sem semmilyenebb egy űrséta, mert fekete bőrű ember hajtotta végre. Ugyanígy nem lett volna kiemelkedő az STS-63-as küldetés sem pusztán azért, mert egy nő vezette a Discovery űrsiklót.

Collins igazi eredménye nem az, hogy nő, hanem hogy pilótaként a legelső küldetésén is olyat hajtott végre, amit előtte más nem csinált. A Discovery fő feladata ugyanis ezen a küldetésen az volt, hogy gyakorolja a dokkolást az orosz Mir űrállomásra, és szerelje fel az állomásra azt a csatlakozómodult, amellyel az amerikai űrsiklók majd dokkolni tudnak. Collinsék előtt egyetlen amerikai sikló sem dokkolt a Mirhez. Igaz, még Collinsék sem dokkoltak, de annyira megközelítették a Mirt, amennyire előttük senki, és modellezték a manővert, összehangolták a Mir és a Discovery műszereit.

Collins 1997 májusában újra elrepülhetett a Mirhez, és ezúttal ténylegesen dokkolt is, az STS-84 jelű küldetésen Collins másodszorra lehetett pilóta. ezúttal azonban nem a Discoveryt, hanem az Atlantis űrrepülőgépet vezetette. Ezen a küldetésen felszerelést és csereszemélyzetet szállítottak az orosz űrállomásra, és felszereltek a Mirre egy újabb csatlakozómodult, amivel az Európai Űrügynökség teherszállítói is megközelíthették az állomást.

Collins 1999 júliusában repült újra, ekkor azonban már nem pilóta volt, hanem az STS-93 jelű küldetés parancsnoka. Ezzel a NASA első női pilótájából a NASA első női küldetésparancsnoka lett.

Az STS-93 máig a NASA egyik legfontosabb missziója. A legénység ezúttal a Columbia űrrepülővel ment, ezzel Collins kipróbálhatta a NASA mindhárom, akkoriban üzemelő űrsiklóját. De nem is ez a lényeg, hanem hogy ezen a küldetésen állították pályára a Chandra-űrtávcsőt. A röntgentávcső a NASA négy „Nagy Obszervatóriumának” egyike, egész pontosan a harmadik darab. Az első az unalomig ismert Hubble űrteleszkóp, ami a látható fény tartományát figyeli, a második a gamma sugarakat érzékelő Compton űrtávcső, a negyedik meg az infravörös tartományban nyomuló Spitzer űrtávcső. Ezek a mai napig lelkesen fotóznak, segítségükkel szinte mindent látunk a környékünkön, amire csak kíváncsiak vagyunk.

Hogy egy kicsit külön is méltassuk a Chandrát: először tudta normálisan megfigyelni a galaxisunk közepén lévő feketelyukat, először örökítette meg, hogyan fal fel egy galaxis egy kisebbet, segítségével bizonyítékot szereztünk a sötét anyag létezéséről. Nem mellékesen ilyen képeket csinál:

Collins utolsó küldetésére, az STS-114 jelűre újra a Discoveryvel repült 2005-ben. Ez volt a NASA első küldetése a Columbia-űrsikló 2003-as katasztrófája után. A NASA ezzel a küldetéssel szerette volna bizonyítani, hogy még mindig képes biztonságosan embert juttatni a világűrbe, ezért igyekeztek egy minden szempontból kipróbált legénységet összeállítani. A 7 fős személyzetből csak ketten voltak újoncok, Collins kapta a parancsnoki helyet. Ezen a küldetésen tesztelték a NASA új biztonsági protokollját is, melynek része volt, hogy – a Columbiáéhoz hasonló tragédiákat megelőzve – az űrsikló a Nemzetközi Űrállomáshoz érve körbefordul a saját tengelye körül, minden részét bemutatja a Nemzetközi Űrállomás asztronautáinak, akik lefényképezik, a képeket pedig kielemzik, hogy megtudják, épségben van-e a sikló hőszigetelő burkolata (a Columbia-katasztrófát a burkolat hibája okozta).

Collins maga hajtotta végre ezt a manővert, ilyet előtte soha senki nem csinált.

Utolsó sikeres küldetése után egy évvel, ötven évesen Collins leszerelt. Azt mondta, szeretne több időt a családjával tölteni, és más területeken is kipróbálná magát. Azóta is foglalkozik a repüléssel, az űrkutatással kapcsolatos ügyekben pedig gyakran hívják meg amerikai tévéstúdiókba szakértőként. Collins megkapta a NASA szinte összes létező kitüntetését, bekerült az Amerikai Nők Dicsőségcsarnokába, New York állam törvényhozása határozatban ismerte el érdemeit, az Encyclopaedia Britannica pedig beválasztotta abba gyűjtésébe, amiben a világtörténelmet leginkább meghatározó 300 nőt tarja nyilván. A Syracuse-i Hancock Nemzetközi Reptérre vezető sugárút néhány éve Eileen Collins ezredes nevét viseli.