A tudomány és a technika töretlen fejlődésének hála mostanra oda jutottunk, hogy néha még az is kénytelen kimondani, hogy Youtube, aki nem is használja a Youtube-ot. Például:

• Benőke, ne azon a szaros Youtube-on lógj folyton, inkább szopogass cukorkát, vagy nézz közszolgálati híradót!
• Géza és Gizi a Youtube-on találkoztak, sokat anyázták egymást a kommentekben, de azóta már összeházasodtak. 
• Youtube vagy nem Youtube, most már étesse meg a tyúkokat kend!

Satöbbi, satöbbi.

Na de hogy mondjuk éles helyzetben, hogy Youtube?

Egyszerű: úgy mondjuk, hogy jútúb.

Vagy mégis inkább úgy, hogy jútyúb.

Aki még mindig nem biztos benne, hallgassa végig ezt a gyűjteményt, ahol több mint harminc anyanyelvi beszélő egymás után kimondja, hogy Youtube. Mivel az is oda van írva, hogy melyikük hol él, rögtön feltűnik, hogy az angolok és az ausztrálok inkább úgy mondják, hogy jútyúb, az amerikaiak meg kevés kivétellel úgy, hogy jútúb.

A Youtube köztudomásúan amerikai cég, tehát nyilvánvalónak tűnik, hogy mi, magyarok akkor járunk el helyesen, ha jútúbnak mondjuk, mint az amerikaiak többsége. Kérdés, hogy menni fog-e.

A Youtuke és a jútyúk

A you-val ne foglalkozzunk, az jú, és kész; a tube a lényeg, ami azt jelenti, hogy cső, és már az angolok is úgy lopták évszázadokkal ezelőtt a közép-franciából (tube), ahová a latinból került (tubus). Aztán a jó angolok addig-addig shiftelték a voweleket, glájdolták a yodot, hogy mostanra az általánosan elfogadott standard, a Received Pronounciation (RP) szabályai szerint a tube-ot jellemzően úgy mondják, hogy tyúb (a nyelvészek által használt fonetikai átírás, az IPA szerint: [tjuːb]), bár tény, hogy Britannia egyes részein, jellemzően délkeleten már jó ideje a túb [tu:b] a szokás, és egyéb különös trendek is hódítanak.

Lássuk először, mi történik, ha ty-nek mondjuk: úgy, hogy jútyúb.

A probléma ott kezdődik, hogy az angol [tj] és a magyar ty hasonlít ugyan egymásra, de egyáltalán nem ugyanaz: az angolban ugyanis egyáltalán nincs ty hang, csak valami hasonló.
A magyar ty-t – azt a ty,-t amit például a tyúk szóban mondunk – a fonológusok dorzális, azon belül is palatális hangnak nevezik. A dorzális azt jelenti, hogy képzésekor a nyelvhát (latinul dorsum) lép akcióba, a palatális pedig azt, hogy a nyelvhát hozzáér a szájpadláshoz (latinul palatum). Érintsük össze a kettőt, és mondjuk szépen együtt, hogy

tyúk!

És most legyünk nagyon büszkék magunkra, mert ha hiszi valaki, ha nem, egy átlagos angol vagy amerikai erre alapesetben képtelen.

Az IPA-ban [c]-vel jelölt ty hang mint olyan ugyanis az angolban önállóan nem létezik. Mi több, az angolban az egyetlen j-t leszámítva (ami nem is az a klasszikus mássalhangzó, inkább félmagánhangzó), nincs is palatális mássalhangzó.

Az angol nyelvű beszélők frappáns válasza a palatális magyar ty-re az átírásban [tj]-vel jelölt mássalhangzócsoport, más néven klaszter, ami úgy keletkezik, hogy először van a t, aztán a fura, félmagánhangzónak, közelítőhangnak vagy approximánsnak nevezett j, és ezekből áll össze az, amit a [tju:b]-ban vagy a [tju:n]-ban hallunk. Hasonlít a magyar ty-re, de nem ugyanaz: ezért van, hogy az angolok és az amerikaiak nem tudnak rendes magyar tyúkot, gyíkot vagy nyulat mondani, és ha csak nem gyakorolnak, egyből meg lehet róluk mondani, hogy nem az anyatejjel szívták magukba a tyúkhúslevest.

Ugyanez igaz fordítva is: a tyúkból ismert magyar ty-vel kimondott Youtube soha nem lesz az igazi, angol [tj]. Legfeljebb hasonlít.

Tessék még egyszer kipróbálni, immár tudatosan: a magyar ty elkészítéséhez ugye úgy fogunk hozzá, hogy odaérintjük a nyelvünk hátát a szájpadlásunkhoz. Aztán a nyelvhátunkból és a szájpadlásunkból képzett zárra rámegyünk egy kis levegővel, a zárat ezzel egy időben felpattintjuk, és ezzel kvázi minirobbanást idézünk elő a szánkban – ezért hívják a ty-t explozívának. Az angol [tj] ezzel szemben egy mássalhangzóból (t) és egy félmagánhangzóból (j) álló csoport (klaszter), aminek elemeit külön képezzük: előbb a t-t, aztán a j-t.

Jó, ha úgysem hasonlít, akkor legyen inkább t, mint jútúb [ju:tu:b]!

T, t, de milyen t?

Az USA-ban normának tekintett General American (GA) kiejtés szerint szinte mindenki túbot mond. Ezt a nyelvi jelenséget angolul úgy nevezik, hogy “yod dropping”, azaz a j elhagyása: az amerikai angolt beszélőknél a [tj]-ből kiesik a [j], marad a t, tehát a tyúbból túb, a tyúnból tún lesz, hogy a megboldogult Tupac Shakurról most ne beszéljünk, mert ő eleve Harlemben született, és sosem volt Tyupak.

Bár elsőre úgy tűnhet, hogy a t-nél univerzálisabb hang aztán a világon sincs, itt az újabb rossz hír: a magyar t meg az angol t sem feltétlenül hangzik ugyanúgy.

A magyar standard t, amit a tévében mond a bemondó meg a villamoson az ellenőr, az angol t-hez hasonlóan koronális mássalhangzó. Azért koronális, mert a nyelv első, hajlékony részével képezzük úgy, hogy azt hozzáérintjük a szánkban valamihez.

De hogy mihez érintjük hozzá, az egyáltalán nem mindegy. Ha a fogunkhoz (latinul dens), akkor dentális t hang lesz az eredmény, ha a fogmedrünkhöz (latinul alveolus), akkor alveoláris, ha még annál is hátrébb, akkor posztalveoláris, és ha még vissza is kunkorítjuk a nyelvünket, akkor meg retroflex. A magyarban mind a négyféle t létezik, sőt még annál is több, de a köznyelvben legnagyobb gyakorisággal használt t, mint az a Nyest nagyszerű cikkéből kiderül, egyes kivételektől eltekintve bizony dentális, tehát úgy keletkezik, hogy a nyelvünk elejét a fogunkhoz érintjük.

Ellentétben az angol normál t-vel, ami alapjában véve alveoláris, vagyis a standard angolt beszélők nem a fogukhoz, hanem feljebb, a fogmedrükhöz érintik a nyelvüket, amikor a Youtube-ban a t-hez érnek. Tessék ezt is kipróbálni: teljesen másképp hangzik az, hogy töltőtoll, tintatartó, ha a t-ket magyarosan, a nyelvünk hegyét fogsorunk hátuljához érintve állítjuk elő, illetve ha ugyanazt a nyelvhegyet a hátrébb lévő fogmederhez érintjük.

Az igazsághoz tartozik, hogy ezek a t-k egymástól kis odafigyeléssel jól megkülönböztethető hangok ugyan, de nem fonémák, vagyis nincs jelentésmegkülönböztető szerepük. Magyarul ha alveoláris t-vel mondja az ember, hogy töltőtoll, az attól még ugyanazt jelenti, mintha posztalveoláris t-vel mondaná, és senki nem érti tintatartónak – legfeljebb a dentális tábor húzza fel a szemöldökét a szörnyű beszédhiba hallatán.

Még ennél is érdekesebb, hogy az amerikai beszélők maguk is úgy érzik, hogy a tube vagy a tune t hangján valamennyit “lágyít” vagy inkább “csúsztat” az utána következő u, tehát a tube és a tune másképp hangzik, mint a toob és a toon, és ha valaki figyelmesen hallgatja a Youtube-ot egymás után kiejtő anyanyelvi beszélőket, egyes amerikai mintákon maga is felfedezi a jelenséget. Ahogy a Dialect Blog szerzője írja:

“Amikor a saját kiejtésemet vizsgálom, úgy tűnik, hogy a j az u előtt inkább elgyengül, mintsem hogy teljesen eltűnne. Figyelemre méltó példa a news szó. Kétlem, hogy az amerikaiak többsége ezt “nyúz”-nak [nju:z] ejtené, de saját kiejtésem mégsem teljesen rímel azzal, hogy “booze” [bu:z]. Számomra legalábbis a magánhangzó mintha továbbcsúszna, kicsit az IPA-féle [nɪuz]-hoz hasonlóan. Így néhány olyan szóban, amiben elhagyom a j-t, nyomokban mégis megmarad.”

Palatalizáció vagy halál!

Mivel az édesanyánktól tanult magyar hangkészlet felhasználásával úgysem tudjuk tökéletesen reprodukálni sem a brit, sem az amerikai angol ty-t ([tj]-t), sem a t-t, gyakorlatilag tökmindegy, melyiket mondjuk. Amikor az ember magyarul beszél, még akkor sem fogja átállítani az egész artikulációs bázisát egyetlen szó (mondjuk a Youtube) kedvéért, ha arra némi gyakorlás után képes lenne. Nem is éri meg, meg modorosnak is tűnik, mint ahogy New Yorkot is nyújorknak mondjuk magyarul, hiába tudjuk, hogy az valójában nújahk.

És hogy tovább bonyolítsuk a helyzetet, a túb és a tyúb korántsem a két kizárólagos megoldás. Ahogy azt Olivier Glain alapos tanulmányában kifejti, a mai angolban a yod dropping, tehát a j elhagyása mellett egyre gyakrabban végbemegy az a fajta palatalizáció, aminek során a t és a j összeolvad egymással, és a hagyományos [tju:n]-ból [tʃu:n] lesz, amit nagyjából úgy mondunk, hogy

“csúb”.

Na tessék. Egy a 444 szerkesztőségében elvégzett ad hoc empirikus kutatás egyébként azt találta, hogy a munkatársak nagyjából fele jútyúbot mond, a másik fele jútúbot (sőt van, aki saját bevallása szerint meglepetésszerűen váltogatja a kettőt), de az esetek jelentős részében maga sem tudja, hogy miért – leginkább mert “így hallja többször”. Csúbot érdekes módon senki nem mond.

A szociolingvisztika alaptételeinek megfelelően nyilván mindenki azt a változatot preferálja, amit az adott beszédközösségben elfogadottnak tartanak, és abból a nyelvi közegből veszi a példákat, amelyikkel jobban azonosul, vagy amit hitelesebbnek tart. De ha szavazni kellene arra, hogy melyik forma honosodik meg végül a magyarban, tekintve az amerikai angol térhódítását, hogy a yod dropping pestisként terjed világszerte, ebben a pillanatban a jútúb áll nyerésre. Ettől még mindenki úgy mondja, ahogy akarja. Úgysem lesz olyan, mint az igazi.