Ma éjjel, mint minden teliholdkor, erdő szélén, szigeten, vagy egyik kedvenc helyükön, a Gellért-hegyen és a jó boroktól álltólag nem teljesen függetlenül a Tokaj vidékén is gyülekeznek a boszorkányok.

Szex, drog, extázis

Közép- és Kelet-Európában a rozstermesztés középkor óta terjedt el, a gyorsan népszerűvé váló gabona gombás fertőzése pedig sokszor akár halálhoz is vezethetett a gyanútlan fogyasztó számára. Vagy hallucinációkhoz. A fortélyosabbak esetében nem is véletlenül.

A penészgomba pszichotikus hatása egyes feltételezések szerint a középkori, végkimerülésig zajló, tömeges és hisztérikus jelenetekkel tarkított csoportos táncokra és a boszorkányok repüléseire is magyarázat lehet.

Persze nemcsak a gomba szolgált tudatmódosításra a középkorban sem. Boszorkánykrémeket is készítettek a feljegyzések szerint, melyek szintén elrepítették a használóit.

„Nadragulya, beléndek, Mandragóra, csattanó maszlag,
Repülök máris, ha ezzel jól megbasznak.”

Igen, ezzel a varázsigével (vigyázat, csak teliholdnál a keresztúton működik) meg is érkeztünk a seprűn meztelen alsótesttel lovagló zabolátlan némberekhez, a boszorkányokhoz.

Boszorkánykenőccsel repültek

A boszorkánykenőcs vékony bőrfelületekbe való masszírozással hatott leginkább, mint mondjuk a könyökhajlat, vagy a csukló, hónalj, de a legkiválóbb hatást a nemi szervek nyálkahártyáján érte el. A kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében inkább nem nyelték le, mert a hallucigén anyagok hányingert, hányást és bőrirritációt válthattak volna ki a fogyasztókból. Itt jött képbe a méretes applikátor.

1477-ben, Antoine Rose, Savoy Boszorkánya, kínzás hatására bevallotta, hogy maga az ördög adott neki egy 18 centiméteres botot meg egy csupor kenőcsöt. A kenőcsöt Antoine Rose a botra kente, majd a lába közé tette. Egy kis drog, egy fallikus seprű, és a „boszorkány” már repült is.

Jordane de Bergamo 15. századi feljegyzése szerint a boszorkánysággal vádolt nők vallomásaiból kiderült, hogy bizonyos napokon vagy éjszakákon „felültek” a seprűre. Bekenték magukat a hónuk alatt, és „egyéb szőrös helyeken”.

Itt bizony a nemi szervre is utalnak, mert az (hihetetlen, de igaz) eredetileg szőrös. Ezt olyannyira fontos itt leszögezni, hogy annak idején egy-egy szőrtelen hónalj egyenesen a nem emberi természet bélyegét mutatta, ahogy erre utaltak a gyanús anyajegyek és más elváltozások is.

A magyar boszorkány nem seprűn lovagolt, legfeljebb lóvá változtatott embereken

Magyarországon tudjuk, nincs Halloween, és meztelenül táncoló meg repkedő, seprűn lovagló vasorrú bábák sincsenek. Nem is voltak soha, csak állatok alakját felvevő strigák, és rontásokat hozó maleficák.

A boszorkánysággal vádolt magyar nők a vérre szomjas ítészek szerint jellemzően olyan mérsékelten érdekes dolgokat műveltek, mint az emberre-állatra hozott rontás, szemmel verés, méregkeverés, macska képében éjjel mászkálás, részegeskedés, paráználkodás az ördöggel (vagy egymással), magzatelhajtás, szeretők összehozása, vagy épp elválasztása, marhák tejének elapasztása.

Az érdekesebb vádak vérszívásról, alvó emberek kicsontozásáról szóltak, de fentmaradtak feljegyzések férfierő megkötéséről, és a lóvá változtatott férfiakon való éjjeli nyargalászással megvádolt asszonyokról is.

Igen, tudjuk, hogy ma már az efféle vádak mulatságosnak hathatnak, de ne feledjük,

mindezért könnyen kínzás, felnégyelés, vagy máglyahalál járt.

Több százan haltak kínhalált

A hazai boszorkányperek - melyeket végül 260 éve Mária Terézia tiltatott be - jellemzően felekezeti vitákból indultak, és a társadalmi feszültségek levezetésére is szolgáltak. A közhiedelemmel ellentétben nem a sötét középkorban, hanem csak az egyházszakadás után zajlottak.

Mind tanultunk Könyves Kálmán király törvényéről, ám ez csak az alakváltó boszorkák, a strigák létezését vonta kétségbe, az ún. maleficusokat bizony üldözte, és bár írásos nyoma sokáig nem volt ilyen boszorkánypereknek egy 1565-ből való iratban az áldozatot már egyszerűen a "szokott helyen" való megégettetésre ítélik.

Egy európai mértékkel mérve meglepően kései, 1728-as szegedi boszorkányperben a vád szerint az asszonyok nem kisebb bűnre vetemedtek, mint hogy eladták az esőt a töröknek, ezért sújtotta aszály a vidéket. Tizenhármukat égették el elevenen.

Több száz nő halt kínhalált a XVI-XVIII. század Magyarországán, Európa-szerte a boszorkányperekben halálra ítéltek számát pedig a legóvatosabb becslések is több tízezerre teszik.

Leggyakrabban a bábaasszonyokat vádolták boszorkánysággal hazánkban, de a feljegyzések szerint tízből két "bűbájos" férfi volt.

Sokáig idehaza a boszorkányság vádja alól mentesülhetett akit (jótevő) táltosnak találtak, de másrészről gyakran nem is kellett a perbe fogáshoz semmiféle okkult praktika, gyógyítás/rontás, vagy angyalcsinálás. Sokszor elegendő volt az is, ha valakinek elég kívánatos vagyona, vagy elegendő és befolyásos haragosa akadt.

Az ügyekben ítélő - az itthon ismeretlen inkvizíció hiányában - megyei és városi világi hatóságok, úriszékek akár nemes asszonyokat is megfosztottak így vagyonuktól és életüktől egy-egy gyanús anyajegyre hivatkozva, amely a vádlott boszorkány voltát bizonyította.

A vádak között a "klasszikus", külföldi módi, az ördöggel való közösködés, paráználkodás, isten- és az egyházellenes tevékenységek csak az 1700-as évektől jelennek meg itthon a vádpontok között.

Habár Magyarországon a boszorkányüldözés nem volt olyan tömeges, mint más országokban, és hazánkban gyerekeket sem végeztek ki boszorkányperek következtében, az efféle tettek miatt zajlott közel ezer per áldozatairól kevesen tudnak.

A hazai boszorkányperekről itt lehet részletesen olvasni.

<br>