• Ezen a nyáron már a második tabutémába szállt bele egy hasassal a hanyatló Nyugat.
  
• Az intelligencia ellen kikelő Atlantic után most a BBC még nagyobb fába vágta a fejszéjét.
  
• A patinás brit közszolgálati újság – szembemenve az elmúlt 100 év trendjével – amellett érvel, hogy középszerűség útján kell elérni a boldogságot.
  
• Van is benne valami – gondoltam, és megpróbáltam megalapozni.

Debilior. Tardius. Inferior.

Mutálódott a normcore-vicc. A BBC cikke nem Shakespeare-t állítja példaképnek („Van, aki nagynak születik; van, aki naggyá teszi magát; és van, akinek tálcán kínálják a nagyságot.”), hanem a 22-es csapdájának híres mondatára hivatkozik: „Vannak, akik középszerűnek születnek, vannak, akik elérik a középszerűséget, és vannak, akik nyögnek a középszerűség lármájában.” Miközben ez azt jelenti, hogy a középszerűség rossz és kerülendő, addig a BBC szerint épp az ellenkezője igaz, mert a legtöbben a legkülönfélébb mércék szerint is elég átlagos életet élünk.

Éppen ezért két olasz akadémikus, Gloria Origgi, a párizsi Jean Nicod Intézet filozófus és Diego Gambetta, az Oxford Egyetem szociológiaprofesszora közel egy évtizede kutatja a középszerűséget. A tudományos konferenciákon, tárgyalásokon és megbeszéléseken szerzett tapasztalataik alapján vizsgálódtak, és arra jutottak, hogy gyakran az emberek tudatosan vagy nem szándékosan összefognak, hogy a lehető legalacsonyabb hatásfokkal működjenek. Szerintük az embereknek néha elegük van a hatékonyságról és kiválóságról szóló retorikából, és olyankor egyszerűen csak le akarnak lazulni.

Ilyen volt például az 1990-es években Leornardo Marseglia olívaolaj-gyártó, akit csalás miatt állítottak bíróság elé, mert „extra szűz” címkével árulta a hígított olívaolaját. A nagyon jó minőségű olívaolaj még Olaszországban is drága, így Marseglia arra hivatkozott a tárgyaláson, hogy az ő hamis termékének hála sokan engedhették meg maguknak, hogy „extra szűz” címkéjű olajat vehessenek megfizethető áron. Marseglia a New Yorkernek is azt mondta, hogy a családja amúgy is hétköznapi olajat használ: „Nekünk a »jó« koncepciója elég. Átlagos emberek akarunk lenni.” Persze a felszabadító középszerűséghez nem csak ilyen álságos út vezethet.

A BBC be is mutat egy kanadai bloggert, aki büszkén vallja, hogy középszerű, vagy legalábbis azt, hogy ezt felismerte, és megbékélt vele. „Imádok tanulni, de nem én vagyok a legragyogóbb elme. Szeretek írni, de ettől még nem leszek a legnagyobb író. Csak egyszerű vagyok” – állítja a nő, aki szerint folyton azt halljuk, hogy „tegyél többet, legyél jobb, áldozd fel az alvást a produktivitásért, a nagyobb jobb, siess, siess, siess”. De ez őt elpusztítja, mint mondta: „Úgy érzem, ez nem élet, és nekem ez nem kell, még csak lépést se tudok vele tartani. Annyian vagyunk, akik csak ki akarunk lépni a mókuskerékből, hogy fellélegezhessünk.”

Nem mondom, hogy ez meggyőzött, pláne, hogy a cikk szerint a nő több nyelven beszél, afrikai származású a férje, és rengeteg helyre elutazott már, úgyhogy fel is merült, hogy nem is teljesen átlagos, de ő erre csak annyit mondott, hogy attól függ, kihez hasonlítjuk. Ráadásul foglalkozása szerint „okleveles holisztikus táplálkozási szakértő” és „vidám élő oktató”.

Ezek után azt gondoltam, hogy mielőtt egy „Már megint itt siránkozik ez a pussy generation!” felkiáltással lerendeznénk az egészet, nézzük meg, mi áll meg az érveiből. Mark Manson, a népszerű életmódblogger állítása szerint évente több ezer levelet kap, és legújabban azt vette észre, hogy az emberek olyan ügyekben kértek tanácsot, amik nem is igazi problémák voltak, egyszerűen attól féltek, hogy a választott területükön elért eredményeikkel nem magasodnak ki a többiek közül. Pedig szerinte:

„Az a helyzet, hogy az eredményük abba a 99 százalékba esik, amibe majdnem mindannyiunké.”

Viszont a közösségi média miatt folyamatosan mások állítólagos szuper életét látjuk, ami miatt úgy érezhetjük, hogy nem hozunk ki eleget a sivár hétköznapjainkból. Ennek ellenére nem lehet cél, hogy bénák, silányak, elégségesek legyünk, de ha minden erőfeszítésünk ellenére gyengébben teljesítünk, hát annyi baj legyen – mondja Manson, aki szerint mindenki jobban járna, ha a megrendelő sem idegeskedik a házfelújítást végző munkások lassúsága miatt, de azok sem aggódnának, ha a kifizetés csúszik. Csakhogy itt is bezavart a képbe, hogy az említett példában végül sose lett befejezve a ház.

Az igaz, hogy vannak esetek, amikor a társadalom túl tudja fűteni az emberekben a megfelelési kényszert, de az átlagosság magasztalása valamennyire a „csináld, amit szeretsz”-mantrát idézi, ami végeredményben nem annak jó, aki aszerint él, ráadásul a valóságban gyakran nem is alkalmazható. Ha másért nem, hát azért, mert a 21. században alapkövetelmény a folyamatos tanulás, fejlődés, és aki megelégszik azzal, hogy annyit tud, amennyit már megtanult, annak egy idő után nem lesz versenyképes tudása, elveszítheti a munkáját, és tönkremehet.

Az átlagosság dicsőítése tehát hülyeség.

Úgyhogy ez a cikk hibás, sőt káros, mert rossz oldalról közelíti meg a problémát, pont mint az intelligenciát átkozó múltkori írás. Nem sikerült bebizonyítanom semmit, pontosan úgy jártam, mint a mezítlábas újságíró, aki sosem fejezte be a mezítlábas munka hatékonyságát igazolni hivatott cikkét. Az egész csak egy kicsit kevésbé hülyeség, mint amikor a „jó” gyerekeket állítják szembe a „rossz” felnőttekkel. Hagyjuk is a fenébe!

Azért van itt a végén a hoppon maradt átlagos fickóknak valami tanulság, bölcsesség, így ha nem is kapja meg a társadalomtól az amúgy meg sem érdemelt jutalmát, akkor is vigasztalható lehet minden idők legfelemelőbb, legreményteljesebb beszéde:

link Forrás

Oké, ez a cikk nem lett valami jó. De ez van, ennyit tudok, nem vagyok különb másoknál.