2016 júniusáig a Fülöp-szigetek csak borzasztó természeti katasztrófákkal, több ezer halálos áldozatot követelő hajóbalesetekkel és olyan őrültségekkel tudott bekerülni a nemzetközi hírfolyamba, mint a rendszeres húsvéti ön-keresztrefeszítés. 2016 júniusában azonban a kelet-ázsiai szigetcsoport elnökévé választotta Rodrigo Dutertét, amivel megmutatta a világnak, hogy tud nagyobb őrültséget elkövetni, mint az autokrucifikció. És tud pusztítóbb erőt felmutatni a legdurvább tájfunnál is. Cserébe pedig a világ hirtelen elkezdett odafigyelni a Fülöp-szigetekre.

A 444 olvasói, akik nem mindig érdeklődnek távoli országok hírei után, szintén imádják Dutertét és bolondos kalandjait. Amikor a nagypofájú elnök néhány napja szó szerint a kurva anyjába küldte el Barack Obamát, olvasóink a többfordulós szájkarate valamennyi epizódjára vevők voltak.

Duterte nyilatkozatai és intézkedései egyaránt hullámokat vernek szerte a világon. A lakat nélküli száján ömlő trágárságokat imádja a média, amely lelkesen számol be a filippínó elnök változatos, de szinte mindig véres és populista intézkedéseiről. Duterte uralma jól illik az egész világon végigsöprő rendpárti/populista földrengésbe, így mindenki kedvére elmélkedhet azon, hogy lehet-e őt nevezni az ázsiai Donald Trumpnak. A liberális lelkületűek azért kattintanak a drogellenes háborúja éppen aktuális véres csatájáról szóló hírre, hogy szörnyülködjenek egy kicsit, a rendpártiak pedig azért, hogy elismerően csettinthetsenek egyet.

A nagyon távoli helyeken történő nagyon furcsa dolgokat az ember hajlamos kalandos és szórakoztató, tét nélküli tévéműsorként kezelni.

Egy olyan elnökön aki a saját lányát nyilvánosan hisztis picsának nevezi, miután az a saját megerőszalolásáról beszél, tényleg remekül lehet sápítozva nevetni/szomorkodni. Csak sajnos az a baj, hogy Duterte alatt a Fülöp-szigetek nagyon gyorsan indult el lefelé egy olyan lejtőn, amelynek a vége valahol a pokol legmélyebb bugyrában van, ahol vörös khmerek és machetés ruandai hutuk tombolnak szabadon.

Duterte politikai karrierje a kétmilliós nagyvárosban, Davaóban indult be, amelyet polgármesterként kisebb megszakításokkal 25 éven át vezetett. Davao a Fülöp-szigetek legproblémásabb déli részén található, ahol a szegény ázsiai metropoliszokat egyébként is sújtó valamennyi probléma mellett még ott vannak a környéken aktív iszlamista terrorcsoportok is, amelyek gyilkolni és embert rabolni egyaránt szoktak.

Duterte már polgármesterként is eléggé megosztó személyiség volt, akinek nyers stílusa és unortodox módszerei ugyan valóban hoztak eredményeket, de közben iszonyatos károkat is okoztak. A bűnözést például valóban sikerült csökkenteni a városban, de annak árán, hogy a valódi és feltételezett bűnözők egy részét egyszerűen legyilkolták a Duterte védelme alatt működő halálbrigádok. Ha pedig véletlenül a lövöldözésben ártatlanok is meghaltak, az nem érdekelt senkit.

A Fülöp-szigeteken többé-kevésbé demokrácia van, még ha annak ezer sebből vérző, periférikus változata is, és Duterte újra- és újramegválasztása azért jelezte, hogy Davaóban nagyon sokan nagyon elégedettek a dolgok folyásával. Senkit nem lepett meg, amikor Duterte elindult a 2016-os elnökválasztáson, és tulajdonképpen az sem, hogy elég simán meg is nyerte azt. Ha a Fülöp-szigeteknél szerencsésebb országokban sem találják az ellenszert a rendpárti populizmusra, akkor egy olyan ország, ahol az egy főre jutó GDP alig 3000 dollár, és a szavazók túlnyomó többsége szívesen elhisz bármit, ami sorsa jobbra fordulásával kecsegtet, nyilván esélytelen.

“A kampány a show ideje, de hatalmon már az fog számítani, mit csinál valójában”

- írtuk májusban, amikor Duterte még elnökjelöltként olyanokat mondott, hogy “a Manila-öbölben meg fognak hízni a halak, mert oda fogom bevágni az összes bűnözőt”, és “a kurva anyját a pápának”. Akkor még sokan azt hitték, hogy ha Duterte nyer, biztosan vissza fog venni a davaói tempóból, mert egy százmillió lakosú, 7500 szigetből álló országot lehetetlen úgy vezetni, mint egy nagyvárost.

Duterte azonban beiktatása után egy milliméternyit sem vett vissza, sőt. Inkább kihasználta, hogy a nagyobb színpadon nagyobb az erősítő és monumentálisabbak a díszletek.

Elnökként tovább folytatta Davaóban megkezdett programját, amely ugyan elég képlékeny, de két sarokköve azért van:

1. A drogosokat ki kell irtani.
   
2. Ha valakinek nem tetszik, akkor csakazértis.
   

Duterte drogmániája különösen érdekes, bár nem egyedi jelenség. Ahogy Afrikában az egykori gyarmatósítók örökségéből az agresszív homoszexualitás-üldöző propagandát, úgy Kelet-Ázsiában a kíméletlen kábítószerellenes harcot vették át lelkesen a helyi politikai vezetők. Szingapúrtól Thaiföldön át Indonéziáig mindenhol a legsúlyosabban, akár halállal is büntetnek nyugaton alig néhány éves börtönbüntetéssel megúszható kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményeket. Ezekben az országokban nemhogy legalizációról nincs szó, de még a sok esetben súlyosan beteg drogfüggők emberszámba vevéséről sem.

Megoszlanak a vélemények arról, hogy a kábítószerhasználat mennyire súlyos probléma a Fülöp-szigeteken. Abban azonban mindenki egyetért, hogy akárcsak a környező országokban, itt is a metamfetaminszármazékok a legnépszerűbbek, és abban is, hogy a szegénységtől a korrupcióig vannak ennél súlyosabb gondok is az országban.

Duterte elnökként is abból él, amiből Davao polgármestereként: elhiteti az alattvalóival, hogy halálos veszély fenyegeti őket, és hogy csak az ő kemény módszereivel van esély a veszély elhárítására. Régi autokrata trükk ez, hasonlót látunk most Magyarországon a migránsok elleni kormányzati uszításban is, Duterte azonban, hiába a többé-kevésbé létező demokratikus filippínó intézményrendszer, ezeket teljesen figyelmen kívül hagyva engedte szabadjára hazájában az erőszakot.

Még nincs három hónapja hatalmon, de drogellenes háborúja már 3000-nél is több áldozatot követelt. A hivatalos álláspont szerint ezek mind drogkereskedők és -használók, pedig a halottak között van még egy kósza lövedék által eltalált ötéves kislány is. Duterte birodalmában ez nem számít, mint ahogy gyakorlatilag semmilyen egyéb törvény sem. A halálesetek jó részéért olyan fegyveres szabadcsapatok tehetők felelőssé, amelyek ki tudja, kinek a parancsait követik,

de hogy semmilyen demokratikus ellenőrzés nincs felettük, az egészen biztos.

A drogellenes boszorkányüldözést nemcsak véres, hanem teljesen szürreális epizódok is tarkítják. Ott volt például augusztus elején Duterte “Elnézést az országomért” című beszéde, amelyben az elnök hosszasan sorolta azoknak a közszolgáknak a nevét, akik állítása szerint hasznot húztak a drogkereskedelemből.

Aki egy kicsit is ismeri a Fülöp-szigeteket, nem lepődhet meg azon, hogy az országban a bűn szálai a legmagasabb szintekig felérnek. Azonban Duterte névsorolvasásának olyan dermesztő hangulata volt, mint a legsötétebb náci vagy kommunista kirakatpereknek, ahol az ítéletet már jóval a tanúk meghallgatása előtt meghozták.

A kilátások pedig még ijesztőbbek, hiszen a legtöbb, amit Duterte a tömeggyilkosságokkal elérhet, a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények időszakos csökkenése. Azonban még ha meg is valósul ez a kétes értékű cél, a Fülöp-szigetek valódi problémái, a szegénység, a korrupció egy cseppet sem fognak csökkenni. És ha ezt észreveszik a filippínó szavazók is, akkor az elnök csak újabb és újabb ellenségek felkutatásával és lemészárlásával fogja tudni fenntartani a hatalmát. Ez talán pesszimista jövőkép, de az kétségtelen, hogy a törvényen kívüli gyilkosságok ezreivel - mert 3000 halott bizony még a Fülöp-szigeteken is sok -

Duterte olyan örvénybe került, amelynek lefelé húzó spiráljából nála nagyobb formátumú és épeszűbb politikusok is csak nehezen tudnának kiszabulni.

Obama lekurvaanyázása egyébként szintén a drogellenes háború folyománya volt. Duterte azután kezdett el mocskot kiabálni az amerikai elnök irányába, hogy Washingtonból felhívták a figyelmét az alapvető emberi jogok tiszteletben tartására. Duterte a drognál már csak azt szereti kevésbé, ha valaki be mer neki szólni, és ha ez a valaki a Fülöp-szigetek egykor gyarmattartója, ma is egyik legfontosabb gazdasági partnere, akkor különösen nem bír magával.

Mint ahogy nem bír magával, ha a régió másik nagy hatalma, Kína áll vele szemben. A drogellenes háborúval speciel a hasonló módszerekkel dolgozó kínaiaknak nincs bajuk, viszont a filippínó nemzeti büszkeséget náluk senki nem irritálja jobban. Alig két hete volt hatalmon Duterte, amikor a hágai székhelyű Állandó Választottbíróság úgy döntött, hogy a Fülöp-szigeteknek ad igazat Kínával szemben a Dél-kínai-tenger néhány darabjának fennhatóságáért folyó vitában.

A hágai döntést Manilában kitörő örömmel fogadták, Pekingben sértődéssel, azonban a jogi szakvélemény a de facto helyzeten semmit nem változtatott, és nem is fog: Kína, ahogy az utóbbi évtizedekben végig, a továbbiakban is azt fog csinálni a vitatott tengeri területeken, amit csak akar. Akárhogy tiltakoznak a környező kis országok a Fülöp-szigetektől Vietnamig, ezek sem gazdaságilag, sem katonailag nem engedhetik meg maguknak a komoly összetűzést a kínai óriással.

Kivéve, ha éppen olyan elnökük van, aki magasan tesz a nemzetközi diplomáciai normákra, szívesen elküld bárkit a kurva anyjába, és minden szabályt áthág, csak tovább fürödhessen választóinak imádatában, és fenntartsa a kemény kéz látszatát. A létező legrosszabb forgatókönyv, ami Rodrigo Duterte Fülöp-szigetekén megvalósulhat, az éppen a nemzetközi elszigetelődés lenne, ha egyszerre rúgná össze a port Kínával, Amerikával és a japánokkal, akiktől a legtöbb filippínó a mai napig várja a bocsánatkérést a II. világháborúban az országban elkövetettet szörnyűségek miatt.

Egy befelé forduló, elszigetelt országban, ahol a lakosság egy része engedélyt kap a maradék kiirtására, bármi megtörténhet. De úgy bármi, ahogy Kambodzsában a hetvenes, vagy Ruandában a kilencvenes években.