Múlt pénteken a Fővárosi Bíróság 5,7 millió forintot ítélt meg Spéder Zoltánnak, aki beperelte a TV2-t egy róla készült riport miatt, és minden fillért megkapott, amit követelt, első fokon legalábbis.

Az Index.hu-ról, az Indexet kiadó CEMP-ről, az FHB bankról és a Magyar Postáról ismert Spéder az emlékezetes riport megjelenésének pillanatában az ország egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb embere volt, és mint olyan, személye egyértelműen számot tartott a közérdeklődésre, bármennyire is próbálta kerülni a nyilvánosságot. Sőt, éppen azért, mert próbálta kerülni.

Mint ahogy számot tart most is, hogy Spéder rejtélyes okokból egyik pillanatról a másikra, modern, XXI. századi Simicska Lajosként kiesett a pixisből, és az isten tudja, hogy áll éppen odafönt a szénája, bár állítólag nem túl jól.

Ezzel együtt kétségtelen, hogy az a hétperces riport, amit a TV2-nek még júniusban sikerült Spéderről összehoznia, és ami máig megtekinthető, a magyar média elmúlt évtizedekben nyújtott teljesítményének legalja, sőt világviszonylatban is dobogóra esélyes a szakmaiatlansági és gusztustalansági versenyben: információtartalma a zérushoz közelít, hírértéke a negatívba hajlik, ostobasága és tendenciózus rosszindulata pedig a végtelenbe mutat, ahogy a lejárató műfaj eme hiányosságaira saját szerény eszközeinkkel igyekeztünk is nemrég rámutatni.

De vajon a bíróságra tartozik-e mindez? Szenzációként tálalni a semmit, rejtőzködés közben (rövidgatyában, szandálban, de legalább nem zokniban!) tetten érni a rejtőzködő milliárdost, rázúmolni a medencéjére Google Mapsben világszerte elterjedt, bár a protestáns etika alapelvei szerint valóban megkérdőjelezhető bulvárfogás, viszont annál nem több. Miközben azon nyilván lehet vitatkozni, hogy súlyosnak számít-e egy vakbélműtét, vagy hogy illendő- e bemutatni egy BMW 750Li xDrive-ot 35 milliós autóként, ha a használtpiacon már csak 10 milliót adnak érte, az ilyen vitáknak a belvárosi kézműves donutozókban a helyük, rosszabb esetben a MÚOSZ etikai bizottsága előtt, de semmiképpen sem a bíróságon.

Ami a TV2 feltehetően italoimport bérpaparazzó által készített fotóit illeti, Magyarországon a hatályos – persze teljesen elhibázott – törvények alapján valóban kártérítésre tarthat igényt bárki, akiről engedélye nélkül fotókat közölnek. Mégis felmerül a kérdés, hogy nem minősül-e véletlenül közszereplőnek az ország egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb embere, Lázár János személyes jó barátja, az ország egyik legnagyobb kiadóvállalatának tulajdonosa (plusz ugye az ingatlanbirodalom, plusz a Posta, plusz a takarékszövetkezeti integráció), akinek ezért el kell viselnie, hogy a magánélete is szóba kerül a nyilvánosság előtt, esetleg akkor is, ha érthető okokból ő nem tartja kívánatosnak ezt a nyilvánosságot – és akkor is, ha az elkészült anyag gusztustalan, és nem feltétlenül a legjobb színben tünteti fel az érintett gazdagembert. Hangosan böfögni is gusztustalan, mégsem jár érte 5,7 milliós büntetés.

Mindezek fényében a Fővárosi Bíróság pénteki ítélete, a Spédernek megítélt kisebb vagyonnal együtt legalább annyira ijesztő, mint amennyire meghökkentő. Nemcsak az összeget tekintve ijesztő, hanem filozófiáját tekintve is: azt sugallja ugyanis, hogy egy bíróságnak ma Magyarországon hatáskörében áll részben persze törvényi, de alapvetően mégis inkább sajtószakmai és -etikai megfontolások alapján ítéletet hoznia. A valótlan állításokért mindenkinek joga van elégtételt kérnie, és az ilyen ügyeknek tényleg a bíróságon a helyük – Spédernek a fotók és emiatt a törvény betűje szerint jár valamilyen elégtétel.

De „tendenciózus szerkesztésért”, „minősíthetetlenül személyeskedő megjegyzésekért”, a „szakmai szabályok és az alapvető médiaetika felrúgásáért” kártérítést megítélni alapvetően elhibázott döntés, ami, ha precedenssé válik, súlyosan veszélyezteti a sajtó szabadságát – gondoljunk itt a magukat szintén nem közszereplőnek tartó luxusbankárok, luxustanácsadók és egyéb luxusemberek nagy lendülettel eltussolni kívánt greshamezéseire, ibizázásaira meg dubajozásaira.

A TV2 elfuserált, rosszindulatú riportja az az ár, amit a szólás szabadságáért meg kell fizetnünk. Etikátlannak lehet, hogy etikátlan, de morálfilozófiai kérdéseket nem a bíróságoknak kell eldönteniük: arra tartjuk Tamás Gáspár Miklóst meg a klérust.