A napokban a nők vs. munkahely témában a szexista dress code volt a fő téma. A nőktől elvárt, vagy egyenesen rájuk erőltetett magassarkú mellett azonban rengeteg más kényes téma is eszünkbe juthat, ha a karrier kerül elő. Kezeket fel, ha

• a munkahelyeden nem tudsz nemet mondani;
  
• gyakran sajnálkozol, mentegetőzöl alap nélkül is;
  
• ha megkérdezik, hogy csinálod, a válaszod, hogy szerencsés vagy, mert…;
  
• inkább kérdezel, nem kijelentesz;
  
• szeretnéd, ha mindenáron kedvelnének!
  

Ha fönn van a kezed, máris elkövetted a karriertanácsadók „hogyan kerüld el a 3-5-10 leggyakoribb karrierhibát” listáiban fölsorolt típushibák javát. Holott az igazság az, hogy

• kösz, de jellemzően nem akarunk szívességből még egy terhet a nyakunkba venni;
  
• nem, nem sajnáljuk;
  
• nem szerencsések vagyunk, hanem rohadt keményen hajtunk;
  
• igenis megvan a határozott véleményünk is és rengeteg kiváló ötletünk.
  

Az, hogy a nők kevesebbet beszélnek nem újdonság, de ha jól figyelünk és látjuk, halljuk, olvassuk, hogy a környezetünkben ki, mit és hogyan mond, hát bizony nagyon sokakból hiányzik a magabiztosság és az önbizalom.

Szerintem talán ez azért lehetséges, mert… Bocsánat, de lehet, hogy jó lenne megfontolni azt is, hogy

Egyszerűen büntetnek minket, ha máshogy szólunk? Vagy csak tudjuk, mit várnak el tőlünk. Minden helyzetben. Ha mondjuk felmerül, a „hogyan egyezteti össze” dilemma, és a főnök érdeklődik, megoldjuk bármikor, naná, és a miénk sosem beteg. Ha más üti bele az orrát, akkor meg természetesen csak alvásidőben, szigorúan, amikor nem lehetünk a gyermekünkkel, akkor foglalkoztat bármi a munkával kapcsolatos, még jó hogy. Mert hát kinek kell a konfliktus és ki ne szeretné, ha kedvelnék?

Így is elégszer el vagyunk küldve a „helyünkre”, még ha többnyire ez csak lesújtó pillantások, belénk fojtott szó, vagy a mondandónkba való közbevágás képében mutatkozik is meg, esetleg abban, hogy becézve szólítanak meg ott, ahol mindenki minimum Igazgató Úr.

Ennyi hendikeppel legalább ne gondolják, hogy nem vagyunk jófejek. Nagyon sokan megtanultunk kussolni és óvatoskodni. Az ötleteinkről meg úgyis tudjuk, hogy a legtöbbször köszönet nélkül észrevétlen lenyúlják (kivéve talán, ha Washingtonban egymás hangját erősítő kolléganőkkel dolgozunk.)

A nőknek a nulláról kell százra feljönniük, míg a férfiak eleve 100-ról indulnak?

Mindennapos tapasztalat az is, hogy a férfiaknak többnyire adott a tisztelet. Ennyi kijár, hát megérdemli, különben nem lenne ott, ahol. Ha szól, hát nyilván fontos dolgokat mond. Ha kiderül, hogy mégis felkészületlen, lehet, hogy elrontja az alapból kedvező indítást, de egy nőről csomóan ma is azt gondolják, hogy azt sem tudja, mit beszél, hacsak nem bizonyítja (vagy bizonyította korábban sokszorosan) ennek ellenkezőjét. Ja, és hogy néz már ki??

Az sem olyan ritka, hogy míg zárt körben egy nő véleményére, tanácsaira, vagy ötletére nagyon is ad valaki, ugyanazt nyilvánosan a világért sem támogatná vagy hallgatná meg. Egy ingerült grimasz: legközelebb tudd, hol a helyed. Az ötleteidet, anyagaidat köszöni szépen (ha ugyan). Majd előadja. Mint sajátját.

Valahol itt is gyökerezhet az, hogy kutatások szerint a férfiak többnyire már akkor is meg mernek pályázni egy pozíciót, ha úgy nagyjából felkészültek annak ellátásra, míg a nők többsége meg se fontol ilyet, ha nem tudja, hogy készen áll.

Felmérések szerint a nők többsége ráadásul nagyon nehezen kér előléptetést, vagy fizetésemelést. Nem tanultuk sehol, meg nem is „lányos” ezen erőszakoskodni, nincs tárgyalási technikánk a főnökünkkel szembeni kiállás esetére. Ahol pedig munkahelyváltáskor is a korábbi fizetésünkből indul ki az egyezkedés (mivel jó eséllyel ott is alul voltunk fizetve) máris jó eséllyel bebetonoztuk magunkat.

A hála és elismerés viszont úgyis nagyon fontos a legtöbb ember számára, így gyakran egyedül ezzel – vagy ennek reményével – vagyunk munkánkért kifizetve is.

Hogy mindez megváltozzon, persze magunkon is múlik, de szerintünk talán, ha nem tévedünk esetleg legalább annyira a környezetünkön, a kollégákon és főnökökön. Mindazokon, akik ma még rosszallóan néznek, elkussoltatnak, nem figyelnek, nem támogatnak, vagy akik becéznek, akik a teljesítmény és elvégzett feladatok realis anyagi elismerése helyett dicséretért, vagy annak reményéért dolgoztatnak, mert megtehetik, és mert nem veszik észre, hogy nincs ez így jól.