Perkele és kuolema egy budapesti pincében

popzene
2017 március 18., 21:51

Az emberiség történetének egyik legnagyobb koncertkrityó-szerzője, úgynevezett Adorno jegyezte meg egy alkalommal, egyébként nem koncertkrityó-szerzői, hanem általános filozófus-esztétai minőségében, hogy Auschwitz után barbárság volna verset írni. Ugyanezt kell gondolnom a koncertkrityóírás Auschwitza után, ti. hogy Szabó Zoli után barbárság koncertkrityót írni, ezért most önök egy személyes szálakkal sűrűn átszőtt kultúrtörténeti áttekintést kapnak a finn punkzene magyarországi hatásáról. Koncertkrityó helyett. Köszönjék meg a tudják kinek.

1985 őszén lettünk punkok. Ketten Vándor Misivel. (Ad notam: „A nyúpankokat lenézzük/ketten a Ványival/zenekarban zenélünk/fakof, disztroly, szar”.)

Sex Pistolst és Exploitedet már hallottam '84 nyarán, egy táborban, valahol a Mátrában, Szajla mellett, Pataki Zsolték hozták, valami MK27-es szerű magnón hallgattuk, elemről, áram nem volt a sátortáborban, húzta a szalagot veszettül. Tetszett, jó vad volt, de a jól bevált Beatricét nem adtam még érte. Baboskendőt hordtam és P. Mobil-jelvényt (A Rock Örök és Elpusztíthatatlan), olyan hosszúra próbáltam növeszteni a hajamat, amilyen hosszúra csak hagyták. Tudtam, hogy van már ez a punk, hogy biztosítótű és taréj, olvastam a 82-es rockévkönyvben is, ahogy a kifestett, kissé nácisra vett fazonú Pajor Tamás elküldi a picsába Hobót, de nem értettem az egészet, túl radikálisnak tűnt.

Vándor Misivel egy óvodába jártunk, egy általánosba, egy gimnáziumba (az elején), a szemközti házsorban lakott a lakótelepen. Beatricén is találkoztunk, lejártunk Csepelre, ő jött elő egyszer az ötlettel, hogy menjünk az SZFMH-ba, a Fehérvári útra, mert állítólag lesz CPg. A CPg-t ismertük már, hogyne ismertük volna, ezzel a három betűvel volt összefújva az összes kapualj a lakótelepen, már a Rice koronás B betűje mellett. És mindenkinek volt egy agyonmásolt kazettája a 83-as Meggyfa utcai koncerttel, tehát már hallottunk is CPg-t,  illetve valamit, amit CPg-nek gondoltunk; később kiderült, hogy Mos-oi volt az inkább, Románia meg Cigánymentes övezet, de volt az Áll egy ifjú élmunkás is, az meg CPg, mindegy, azt lehetett tudni, hogy a CPg a legállatabb, legvadabb, legbetiltottabb zenekar, hogy lecsukták őket a kommunisták, úgyhogy azokat látni kell. CPg persze nem volt SZFMH-ban, hogy is lett volna, ültek még akkor, de ha nem is, eszükbe nem jutott volna játszani, Güzü elhúzott Nyugatra, 2005-ben volt legközelebb koncertjük, ha jól tudom.

Azon az 1985-ös őszi péntek vagy szombat estén az SZFMH-ban volt viszont Kretens, Marina Revue, Q.S.S. meg nem tudom még micsoda, talán US Dallard. Sokan voltak, rengeteg félelmetesen kinéző ember, vad frizurákkal, összefestett ruhákkal, láncokkal, biztostűkkel, benne voltunk a punkulás közepében, pogózás volt, vérző fejek, verekedés, skinheadek. (Csucsuék akkoriban kezdték kitalálni, hogy akkor ők most valami mozgalom, és verik a punkokat. Szegény Csucsu nemrég halt meg, elég ronda drogos karrier után.)

Csodálatos élmény volt. Hát innentől kezdve punkok lettünk. Heteken belül beszereztem egy munkásőrbakancsot (vicces mellékszál: a bakancsdílerem Somlói Zsolt volt, aki most a Mindshare vezérigazgatója; két maréknyi kétforintost, a régi jó rézbélást adtam neki, ő meg szerzett 44-es bakancsot, jó vétel volt, a legtartósabb lábbelim ever, egészen katonaságig hordtam, kicsit még utána is, de akkor már kevésbé lelkesen), vettem hozzá fehér, 180 centiméteres korcsolyacipőfűzőt a Kosztolányi Dezső téri cipőkellékes boltban, kidobtam a P. Mobil-jelvényt (a babos kendőt egy darabig még nem), a farmerdzsekim hátára rajzoltam egy nagy nyilas szárú A betűt, kihipóztam az egyik farmeromat – és kábé kész voltunk. Már csak néhány punklemez kellett volna.

És a lemez nem volt olcsó. Külföldi, nyugati nyomású lemezeket egy-két helyen lehetett kapni, a politikailag kényes árut, mint amilyen a punk is volt, talán csak két lemezbolt árult. Az egyik a Dob utcai volt. (Később felvette a Dob Records nevet, de 1985-ben még senki sem értette volna azt a szót, hogy records.)

550 forintba került egy lemez, bakelit persze, LP, azaz nagylemez, CD nem is volt még. Piszok nagy pénz volt, pár ezres körül volt egy átlagos havi fizetés. (Persze, az is igaz, hogy teljesen más volt a pénz értéke, máshogy működött, más volt a viszony a pénzhez meg az árukhoz, mert ugyan drága volt minden ilyen nyugati dolog, de nem is nagyon volt mire költeni.) Mindegy, nem tudom már hogyan, összekapartunk valamennyi pénzt, és Vándor Misivel elmentünk a Dob utcai lemezboltba. Akkoriban elsősorban kalózkodásból éltek a lemezboltok: az ember vett egy-két százasért kazettát, és a lemezboltos egy másik százasért fölmásolt rá egy lemezt, súlyosan sértve ezzel a szerzői és szomszédos jogokat, de ilyenről akkoriban még nem is hallottunk, meg aztán ki nem szarta le, mire verik magukat az imperialisták. Örüljenek, hogy hallgatjuk a mérgező zenéjüket.

Misi teljesen unortodox módon mégis megvásárolt néhány lemezt. Két Ramones-lemezt, az instant klasszikus Rocket to Russiat és az akkoriban frissnek számító Too Tough To Die-t, és megvett még egy harmadikat is, egy teljesen ismeretlen együttestől, aminek Riistetyt volt a neve.

A Riistetyt 1982-ben.
photo_camera A Riistetyt 1982-ben.

A zenekart nem ismertük, de a finn punk, sőt, a finn hardcore akkor már fogalom (ma úgy mondanánk: brand) volt itthon. Ami finn, az jó. Persze meggyőző volt a lemez grafikája is, bőrdzsekik, szögek, taréjok, káosz. A Riistetyt-logót, vagyis az As a Prisoner of State tetején látható feliratot ma is lerajzolom fejből, bármikor, annyit firkálgattam. (Újabb apró érdekesség: az album kiadója a német Rock-O-Rama Records, ami éppen ebben az időben neonáci irányba fordult, péládul a Skrewdriver kiadója lett. Valamiért a finn anarchopunk még belefért neki, talán azért, mert abban akadt egy erős kommunista-szovjetellenes vonal is. A Rock-O-Rama a kilencvenes években néhány lendületes rendőrségi eljárás után szűnt meg.)

Lélekszakadva rohantunk haza, hogy végre meghallgathassuk új szerzeményeinket. Föltettük a Riistetytet, és majdnem elájultam a gyönyörtől. Valami olyasmit hallottam, amit addig még sosem. Jó, hát nyúlós, kásás hangú magnókazettákról ismertem néhány Discharge- és GBH-számot, de az a fantasztikus zaj, az a káosz, ami előtört, kirobbant Vándor Misiék hifijéből, minden addigi elképzelésemet fölülmúlta. (Képzelhetik ráadásul, hogy egy rendes AAA – tehát analóg technikával rögzített, analóg cuccon kevert, analóg hanghordozóra vett – lemez hogy tudott megszólalni tisztességes hifin. De hogy is tudhatnák elképzelni! Hiszen önök még nem hallottak mást, mint élettelen mp3-vartyogást a mobil füleséből!) A gitárokat mintha 100 000 000 voltos túlfeszültségbe dugták volna, elmebeteg tempójú, követhetetlen dobolás, és azok a megrázó, félelmetes, szívből jövő üvöltések! Auauauuu – rögtön világossá vált a finn hardcore egyik titka (vagy ahogy ma mondanánk: versenyelőnye), tudniillik a magánhangzókban, sőt hosszú, nagyon hosszú magánhangzókban igen gazdag finn nyelv tökéletes alapanyag az üvöltözős zenékhez: minden refrénsor valami sakálszerű uauauura vagy oooaaara, es euaíúúúra tud végződni.

A Riistetyt letaglózott és függővé tett. Hónapokig hallgattuk egyfolytában a lemásolt kazettákról. És megszereztük gyorsan a többi finnt is: Kansan Uutiset, Poikkeustilla, Kaaos, Bastard, TampereSS, Kuolema, az egész mozgalom elindítója, a Rattus, és a legnagyobb kedvencem, a Terveet Kädet. A Terveet Kädet kicsit kívülálló volt. Fekete bárány. Állítólag nem is szerette a többi finn hardcore-zenekar, mert nem volt elég komoly és politikus. A szövegekben is viccelődtek, ráadásul nem is tampereiek voltak – tamperelainen, mondja csodálatos ritmikával a finn –, mint a többiek, hanem egy északi, kis lappföldi városból, a svéd határ melletti Tornióból jöttek.

Nekem a Terveet Kädet The horse című lemeze a finn hardcore csúcsa, már messzire elhagyja a rockot, teljesen sámánisztikus zaj, kicsit a mi VHK-nkkal rokon, de annál megkapóbb, és megvillantja azt a soundot is, amiben a skandináv extrémmetál, akár a norvég black, akár a svéd death vagy a finn doom gyökerezik. Még Terveet Kädet-pólót is készítettem magamnak textilfestő filccel, büszkén hordtam évekig, de aztán valahol az őrmezei lakótelep környékén áldozatául esett egy túl punkosra sőt hardcore-osra sikerült sörözésnek. Hogy fogalmat alkothassank önök is a Terveet Kädet földön túli esztétikai minőségéről, ideembedelek egy tökéletes számot:

link Forrás

A finn punk hihetetlen hatással volt a vasfüggöny mögött, krónikus információhiányban fejlődgető magyar punkszcénára. Az egyik első magyar hardcore-zenekar, a Marina Revue egyértelmű finn hatásokat mutatott, föl is dolgozta a Riistetyt egyik számát. Az AMD, a Tizedes, a Psycho, kisebb részben a Leukémia zenéjében is megjelentek a finn elemek. És ezernyi kis, egyetlen  demóig sem jutott zenekarocska csörömpölt valami finnszerűt, egy barátunk például direkt finnül énekelt, mert neki az volt a hardcore anyanyelve, finnül ugyan egy szót sem tudott, de vett egy szótárt, onnan kiírt magának néhány magánhangzótorlódást, és kész is volt a szöveg. Igazi punk módszer. 

photo_camera A szerző saját grafikai megoldásai a nyolcvanas évekből.

Nem tudok róla, hogy finn kulturális jelenség valaha erősebben vonzott volna magyarokat. (Oké, mostanában a finn Supercell mobilos játékai, a Clash of Clans meg a Clash Royale nagyobb tömegeket mozgatnak, de ezek nem jellegzetesen finn, hanem inkább globális termékek.) Persze a finn punk is az angol iparvidéken született anarchopunk (vagy crust) egyik mutációja volt, de olyan jellegzetes mutáció, ami ezer közül felismerhető volt. Az elkeseredett és artikulálatlan üvöltésében is volt valami mélyen finn, ami bennünk, magyarokban rezonált. (A sámánvonal, mondaná a bennünk lapuló Grandpierre Attila.)

A magyar punkok finnek iránt érzett szimpátiája olyan erős volt – nyilván a rokonságtudat is sokat segített –, hogy többen elkezdtek finnül tanulni. Én legalább öt embert ismerek (plusz magam), aki kifejezetten a finn punk miatt vásárolt magának finn nyelvkönyveket, ketten közülük a középfokú szintig el is jutottak. (A legtöbben gyorsan föladták. Én is rájöttem, hogy közép-alföldi létemre egy rendes zárt e-t sem tudok kiejteni, nemhogy háromfélét, mint amennyi a finnben van.) Néhányan direkt azért utaztak Finnországba, amint lehetett,  hogy megnézzék, honnét jön ez a csoda. (Amikor 1992-ben két hétig kavarogtam egy barátommal és egy bejáratós Marutival Lappföldön, Rovaniemi környékén a nyári tundrán rénszarvasok, mocsári szedresek, tunturik, karmazsin pirókok és pokoli szúnyogfelhők között, tudtam, hogy a Riistetyt és a Terveet Kädet nélkül soha eszembe nem jutott volna ide jönni, bár punkkoncertnek, sőt Tampere-szerű iparvárosnak közelébe sem mentünk.)

Csütörtökön, március 16-án története során először Magyarországon lépett föl a Riistetyt. Igazi punkkoncert volt, undergroundabb az undergroundnál, titokban szerveződött.

link Forrás

Hibátlanul sikerült. Tényleg. Lazze, az énekes (Lazze – laulu, azaz Lazze – ének; ugye, milyen közeli rokon ez a finn?) még ma is ugyanolyan erővel képes üvölteni, mint '82-ben, bár mozgását kissé már bizonytalanná tette az idő (vasfoga), de ismerve a finnek a magyarokénál is radikálisabb alkoholfogyasztási szokásait, az is szép, hogy még életben van. Rajta kívül még Piise (basso) az őstag, melletük két fiatal (Vege – kitara és Perttu – rummut) pörög, nincs is baj a tempóval.

A Riistetyt egy budapesti pincében performál. Középütt Lazze énekes, tőle jobbra, kicsit elmosódottan Piise basszgitáros.
photo_camera A Riistetyt egy budapesti pincében performál. Középütt Lazze énekes, tőle jobbra, kicsit elmosódottan Piise basszgitáros.

Összejöttek sokan a nyolcvanas évekből, akik annak idején beleszerettek a finnekbe. Mindenki tudott legalább két szót, kuolema (halál) és perkele (ördög – káromkodás), de volt néhány finn egyetemet is megjárt mérnök, egyetemi finnszakot bepróbált bölcsész, középfokú finnel pogózó budai polgár.

A Riistetytet láthatóan meghatotta a közönség lelkesedése, az egy percre sem lankadó, vidám és intenzív lökdösődés; be sem akarták fejezni, pedig negyven percnél többet nem is tudtak. A végén már sokadik ráadásként a norvég Turbonegro I got erectionjét hülyéskedték el. (A finneknél mindig nagyon ment ez a glames, punkos, popos, dallamos rockandroll.  Kiindulópont: Hanoi Rocks. Lazze énekes is nyomult ebben a műfajban egykor.)

Tudnám még ragozni, de minek? Kábé ennyi akartam mondani. Sok szép élménnyel gazdagodtunk. Ötvenes marketingmenedzserek nem voltak. Ötvenes punkok inkább.

Két Facebook-komment a koncert másnapján:

„A férjemen szegecses bőrdzsekik okozta kék és lila foltok vannak, történelmi pillanatok, imádtuk.”

„Talán a kontinensen nincs is csak Angliában ilyen szintű buli. Elsőrangú esemény volt.”